Papp Sándor Zsigmond| Népszabadság| 2008. február 19
Forrás: http://nol.hu/archivum/archiv-482112

Már az Álmoskönyv szerint is hosszú viszályt jelezhet, ha valaki két íróval álmodik egyszerre. Egy fedél alatt ugyanis csak a lexikonban férnek meg békésen a tollforgatók, a szavakkal való folytonos birkózás legfennebb távoli barátságokat engedélyez. Szabó T. Anna és Dragomán György, ha úgy tetszik, kivétel: a házaspárnál előbb volt a szerelem, és csak aztán az írás. Bár az is lehet, érzéseikkel együtt az irodalom iránti, addig titkos szenvedélyeiket is megvallották.

– Orwell hozott össze minket – árulja el társközvetítő kilétét Dragomán. Pontosabban két regény: az 1984 és Koestler Sötétség délben című műve. Nincs ebben semmi meglepő. A romániai diktatúrától épphogy megszabadulva, semmi sem lehetett vonzóbb két kamasz számára, mint leleplezni a totalitárius rendszerek titkát, s nagyot harapni a tiltott gyümölcsből, amelynek ízét szinte azonnal meg kellett osztani valakivel. Szombathelyen pedig akkor még nem voltak olyan sokan Erdélyből. Enélkül talán minden nehezebben ment volna. György ugyanis Marosvásárhelyen, Anna pedig Kolozsváron született, és a két város emberemlékezet óta küzd Erdély kulturális fővárosának címéért. Szerencsére ebből a rivalizálásból mára csak annyi maradt, hogy néha hangosan vitatkoznak arról, hogy csicsonkának vagy inkább sisonkának mondják-e helyesen a sikanyót. Azt a kis vékony jégsávot a járdán, amin a gyerekek siklanak egyet suli után.
Már akkor is összekötötte őket valami, amikor még nem is tudtak róla. Anna az édesanyja munkahelyén, egy patikában barátkozott meg a gyógyszerek átható szagával, György pedig édesapja fogorvosi várótermében, ahol akkoriban még a fúró sivító hangját is barátságosnak találta. György magyartanárnő édesanyja miatt került közelebb az irodalomhoz, Annának pedig biológus édesapja miatt nem papírszagú illusztráció a katángkóró vagy a papsajt. De a szülők, pontosabban az édesapák döntötték el azt is, hogy hazát cserélnek. Bár ehhez kellett a rendszer, az a diktatúra, amely később mindkét felcseperedő gyermek szövegeibe visszalopózik. György édesapját mondvacsinált okokkal távolítják el az egyetemről, azzal vádolják, hogy a román diákoknak rendszerint két tizeddel roszszabb jegyet ad. Anna édesapja pedig a későbbi magyar-román konfliktusokat sejti meg az ablakuk előtt elhaladó rajongók rigmusaiban, akik Adrian Paunescu, a diktátor házi dalnokának koncertjére sietnek. Mindkét esetben csak egy út kínálkozik: az áttelepülés kockázatos, de tovább már nem halasztható lehetősége.

Az sem egészen véletlen, hogy végül Szombathelyen kötnek ki. A nyolcvanas évek végére Kelet-Magyarország jóformán megtelt a régi hazájukat a közelükben tudó erdélyiekkel, az újonnan érkezetteknek már messzebb kellett letelepedniük. S ha már messze, akkor legyen egészen az, gondolhatta egymástól függetlenül a két család.
Egy fedél alatt ugyanis csak a lexikonban férnek meg békésen a tollforgatók, a szavakkal való folytonos birkózás legfennebb távoli barát- ságokat engedélyez. Szabó T. Anna és Dragomán György, ha úgy tetszik, kivétel: a házaspárnál előbb volt a szerelem, és csak aztán az írás.
A fiatalok itt ismerik meg egymást, itt beszélnek először arról, hogy van bennük valami, egy titkos rész, amit csak írásban fejezhetnek ki. Anna rigmusokról beszél, amelyek már szinte születése óta keringenek a fejében, György pedig egy furcsa, visszatérő álomról, amelyben töltényhüvelyek hullnak alá az avarral megszórt talajra. Addig nem is tud szabadulni a rémálomtól, amíg ki nem írja magából: ez lesz az első novellája. Igaz, hogy édesanyja eredetileg a rajzolást javasolta mint a makacs jelenések elűzésének legbiztosabb módját, de György most az egyszer nem hallgat rá: úgy érzi, túl idős már a rajzhoz, s különben is, a ceruzával sosem tudott megbarátkozni. Így aztán Annával egymás műhelyévé válnak, egyszerre szerelmes rajongók és szőrösszívű kritikusok, átíratják egymás gyöngébb sorait, és várják, egyre várják a pillanatot, amikor a szövegek meghálálják a hosszú és néhol kilátástalannak tetsző törődést: egyszer nyomtatásban is megállják a helyüket. Erre Annának kell kevesebbet várnia. Előbb az egyetemi lapokban, majd az Új Emberben és a Holmiban közöl, és egyre többen mondják, hogy tehetséges: a mindig szűkszavú Várady Szabolcs vagy a kedvesen irányító Lator László. De Anna istenigazából ezt csak ’95-ben érzi először, amikor szinte minden összejön. A Belvárosi Kiadónál megjelenik első kötete (A madárlépte hó), és végre összeházasodnak. Innen már nem téved el. A szakma hamar felfedezi ezt a halk szavú, minden trükktől mentes, elegáns költészetet, és szinte azonnal díjakkal honorálja (Déry és József Attila), ő pedig újabb kötetekkel jelzi, nem tiszavirág-életű a lírája.

– A harmadik kötete után kicsit nehezebben vettem a levegőt – árulja el György, s bár ez az érzés egy pillanatra sem csapott át féltékenységgé vagy irigységgé, csak épp a toll remegett meg a kezében. Persze, tudja, igazából ő maga nehezítette meg a dolgát azzal, hogy az első néhány rövidpróza után elhatározta, még nagyobb fába vágja a fejszéjét: regényt ír. Hat évig birkózott vele. Közben fordított, filmkritikákat írt, egyetemre járt. Annával akkoriban osztották fel az egyszobás lakást: ha felesége fent írta a verseket a galérián, ő leköltözött a prózával. Egyedül dolgozott, mert senkit sem akart a szöveg közelébe engedni, még Annának is megtiltotta, hogy az elolvasott rész után bármit mondjon. Úgy érezte, elég egy szó, egy odavetett mondat, hogy a történet más, szeszélyesebb irányba kanyarodjon. Sokszor a szöveg, ritka alkalmakkor pedig ő állt nyerésre, de megkönnyebbülni is csak akkor könnyebbülhetett meg, amikor Závada Pál alapos válaszlevelében megjegyzi: látszik, hogy ez egy író munkája. A pusztítás könyve így végül nem a teljes megsemmisülést hozta el, hanem a belépőt a siker kapuján. A regény ugyanis kiérdemelte az első köteteseknek járó Bródy-díjat, de ami még fontosabb: a befejezett munka öröme szinte egy lendületből sodorta el A fehér királyig, amelynek londoni bemutatójáról nemrég tért haza. És ez még csak a kezdet. Idén tavasszal még Lipcsében és New Yorkban lép az olvasók elé. A regény végül húsz vagy huszonnégy nyelven jelenik majd meg, már ő is nehezen tartja számon.

– Költőként nem zavar, hogy lassan egy világhírű íróval élek egy fedél alatt – vallja be Anna, hiszen ő örül a legjobban a férje sikerének, miközben tudja, a költészet sokkal kiszolgáltatottabb a nyelvnek, mint a próza. A líra természete szerint ellenáll a világot bejáró hírnévnek, az olvasók a megjegyezhető, világos történeteket kedvelik. De Anna nem az a fajta, aki feladná, egy napon ő is regényt fog írni, s akkor talán ismét visszabillen a libikóka. A fogásokat, kulisszatitkokat már ismeri, hiszen két ízben is az orra előtt született meg két nem akármilyen regény. De addig még élniük is kell. Mert nagyon csalóka dolog ám a hírnév, nem neveli helyettük a Gáborral és Pállal immár négytagúvá bővülő családot, nem pótolja az estébe nyúló beszélgetéseket, abban viszont segít, hogy hosszú idő után végre ne kelljen elvállalni mindent a megélhetés érdekében. Nem kell szakmányban filmeket nézni, szakszövegeket fordítani, lesni a kínálkozó alkalmat. Csak írni, ami megadatott.

S hogy mindez történhetett volna másként is? György esetében biztos nem. Őt már a neve is erre kötelezte, az örményektől megörökölt Dragomán jelentése ugyanis: idegenvezető, tolmács, követ. Így aztán nem csoda, ha a családban mindenki a nyelvekkel kacérkodott, és ő is angol-magyar szakon, majd Beckett lázas magyarításánál kötött ki. De első munkahelyét szintén a nevének köszönheti: még 16 éves, amikor a szombathelyi határőrök hívják tolmácsolni. Megszorult, vagy épp csempészésen fogott román honfitársait segíti eligazodni a magyar bürokráciában. És az már csak véletlen, hogy a neve hamarabb szerepelt irodalmi műben, mielőtt ő maga egy sort leírt volna: Konrád a Kerti mulatság főhősének nevét ugyanis épp Dragomán nagybátyjának postaládájáról lesi el.

Érdekes név volt, vallotta be Konrád később. Méltó egy regényhez.