A Holmiban jelent meg 2004 októberében. A számok a lábjegyzeteket jelzik – lásd az eredeti kritikát.

„A férfiak mind ugyanazt akarják” hirdette nemrégiben úton-útfélen egy öles sörreklám. Nem tudom, hogy Vadász Géza szereti-e a sört, de annyi bizonyos, hogy beszédesen bizonyítja a sztereotípiák igazságát: életműve egy-két ritka kivételtől eltekintve kizárólag erotikus versekből áll,1 a költőt a nemiségen kívül szemlátomást semmi egyéb nem foglalkoztatja, nem a verstant, hanem a szeretkezést tartja a „legfőbb tudománynak”. Nőfaló gerjedelme, mi tagadás, kissé irritáló2, mint ahogy a sokadik ordító óriásplakát sem mosolyt fakaszt már, hanem ingerült vállrándítást. Habár. Aki szomjas (és talpig férfi), az nyilván nem a vállát rángatja, hanem indul sört venni azon minutában. Hiszen olyan ingerlő látvány az ezerszeresére nagyított sörösüveg (amely a következő plakáton már a maga párás, hamvas meztelenségében, címkéjét bikiniként levetve hever a nudistasör-paradicsom strandján), hogy biztos a reklám sikere. A fantázia teszi, az asszociáció kényszere, az olthatatlan szomj: „Mit művelhet egymással két test? / Tudhatsz biztosat, sejthetsz kétest: / forrón lüktetve ostoroz vad / kamasz-fantáziád” (Kamasz).
Ilyen fantáziáló kamasz Vadász Géza költői énje is: legtöbb verse a diákdalok szabados modorában beszél magáról és a nőkről. „Dicsőséges diákkoromban” kezdődik a kötet, és szintén egy – bár más hangnemű, de beszédes című – diákkori verssel zárul (Én könnyű kézzel…). A szerző, az utószó tanúsága szerint, rövid ideig az Eötvös Collegium hallgatója volt, ahol a hagyomány szerint olyan trágár dalokat énekelt a tanuló ifjúság, mint például Az eszkimó leányt… és A Népszínház utca réme3; az intézmény légköre, úgy tűnik, döntő hatással volt költői fejlődésére, de versei, talán a csattanós-borsos limerikeket és a Lányok és Egy gazdag szakács lányához című halvány utánköltéseket kivéve, nem a diákdalok tekintélyt nem ismerő felszabadult durvaságával szólnak, hanem inkább a nagy költészet modorát imitálják modorosan.
Mindjárt a címadó vers Petőfi Deákpályám, Egy telem Debrecenben és Megvallom, hogy… című verseinek hangjára emlékeztet (felesleges is volna előszámlálni a szövegszerű párhuzamokat), de Petőfi ott kísért a Költészet és valóság szövegében is, amely nemcsak a lánglelkű poéta parodisztikus humorát és Arany Lacinak című versét parafrazálja, de erősen emlékeztet a költő Szín és való című versére – csakhogy míg abban a naiv ifjú keservesen döbben rá az imádott nő valódi természetére, addig a Vadász-vers beszélője éppenséggel kellemesen csalódik szerelmében (hiszen „Odanyargal egyenest / S odabenn van, / benn a lyukban)4.
Vadász Géza „nembeli emberként” definiálja magát5, az „örömelv” vezérli, vagyis a vágyról való írás mint a költészet egyetlen autentikus célja, és „ebben rejlik a szó szoros értelmében kihívó ereje is: hiszen közvetve nemzeti líránk egészét vagy legalábbis nagyobb s általunk legfontosabbnak érzett részét marasztalja el a mellébeszélés vétkében”6, tehát csaláson kapja nagy költőinket, akik vágyaikat, csakis látszólag, megfinomítva költészetté nemesítik a testnedveket. (Ezt a hivatalos vonulatot, szerencsére, Vadász mellett sokan ellensúlyozzák, lásd Réz Pál remek Magyar Erato című7 antológiáját). Bezzeg Vadász Gézánál az udvarlás rögtön és gyorsan vezet viharos egyesüléshez, azután viszont elkerülhetetlenül következik az új nő becserkészése. Hiába állapodik meg imitt-amott (ahogy vázlatos életrajzából is megtudhatjuk), nem való neki a költőileg lakozás: költőileg kell végigrohannia az életúton.8
Mintha Vadász a tizenkilencedik és huszadik századi magyar költészet minden pikáns kalandját egy személyben próbálná végigélni, de Don Juan helyett csak Leporellóként ágál képzelete színpadán, megszámlálhatatlan szerelmeit sorolja széles, színpadias gesztusokkal, meg-megbicsakló hangon, hol grófkisasszonyoknak udvarló romantikus lovagot, hol pornográf pojácát alakítva – vagy még inkább: a romantikus lovagból előbukkanó pornográf pojácát. Erre nemcsak a biedermeier dalok közébe ékelt durva limerikek utalnak, hanem egynémely emelkedett vers (Te gyönyörű vagy…, A csábítás) szókimondó zárósorai is, amelyek leleplezik az átszellemült trubadúr nagyon is földi szándékait.
Igaz, hogy a lírai költészetnek még a legjava is, ha a testről szól, óhatatlanul a giccs és a komikum határán jár – hiszen, ahogy Weöres Sándor fogalmaz, a legmagasztosabb szeretők is csak azt teszik, „amit akár a sintér is tehetne”. Vadász a testiség mibenlétét akarja megénekelni, viszont ügyet sem vet a szerelemre. Ez öreg hiba, mert a versek nem mutatnak túl önmagukon: „a testről, csak a testről” szólnak, mint azt Lator László rövid ismertetése is megjegyzi a kötet borítóján – bár nagyon ritkán (Duende, Narcissza, A legfőbb tudomány) mégis túlemelkednek a szerelem pusztán testies szemléletén a démonok és mítoszok birodalmába. Ha Vadász vállalja, hogy csakis az erotikáról ír, akkor mindent felégető szenvedélyig is el kellene jutnia: a komikus helyett a kozmikus kéjhez, ahol nem pojácák, hanem faunok uralkodnak, Don Juan helyett pedig maga Dionüszosz. Nem véletlen, hogy a kötetben megszólaló hangok közül éppen a Weöres Sándoré hiányzik: az ő Priaposzt és Ámort egyaránt felvállaló költészetében nincs helye mellébeszélésnek vagy elfojtásnak.
Vadász Géza viszont még akkor is mellébeszél, amikor a tárgyra tér, mert nemcsak hogy nem a saját hangján szól, de a másokét is eltorzítja. Magyar írók egész kórusa szólal meg itt, mintha mindannyian csaláson kapattak volna, holott sokan inkább csak szemérmesek voltak, mintsem álszentek. Igaztalanul citáltatik például (igaz, hogy csak egy-két utalás erejéig) a magyar költészet legjobb szerelmes verseit író József Attila (Eszti fény) vagy éppen Vörösmarty (Perverz ittlétem); Vadász nem bántja viszont, sőt láthatóan tiszteli Somlyó Zoltánt, mert imitációt ír Somlyó Mária Abariendos című extatikus versére (Duende); viszont sokat és sokszor utal a képmutatással nem, de hetyke-romantikus stilizálással már inkább vádolható Petőfire, az említettek mellett a Befordultam a konyhára és a Beszél a fákkal a bús őszi szél egy-egy sorára (Hogyha már nem); a legmeglepőbb azonban, hogy két Babits-verset is kiforgat: a Játszanék a kezével a hasonló című, költőjére annyi bajt hozó vers frivol (és fölösleges) átirata (talán az eredeti hang könnyedsége-finomsága provokálhatta a vaskos fantáziájú Vadászt), a Cukrászkisasszony (fiktív?) mottója pedig, ha nem tévedek, Babits fogarasi szerelmére, az Emma nevű cukrászkisasszonyra utal, ám Vadász versében fésülködő nő helyett (Sugár) fürdő-szépítkező nő szerepel (a hang egyébként sokkalta inkább Nadányi Zoltán Mariann a kádban című versére emlékeztet).
Akadnak még sokkal kirívóbb megoldások is: az Egy színésznőhöz című versben a Bajor Giziért rajongó Szabó Lőrinc és az Anna-rajongó Juhász Gyula izgatott sorait alakítja át és mossa össze obszcénül lihegő strófákká, vagy éppen két Vajda János-vers (A szerelem hatalma, Idyll) sorait montírozza össze változtatás nélkül egy új, egységes, ám komikusan abszurd szöveggé. A költő dilettáns hivalkodással (az évszámok idézőjelbe tételével!) jelzi is, hogy nem saját versről van szó. A dilettantizmusnak amúgy is elég sok nyoma van a kötetben, de még ez sem igazán hiteles: mintha Vadász még dilettantizmusát is fitogtatni akarná, hiszen egyébként a „nyelvi kifejezhetőség kudarcai mögött – még a legröhejesebb dilettáns esetében is – mindig ott rejtőzik… a komor elem: az esendőség, a szánalmasság nem mindig vicces élethelyzete.”9
Vadász Géza valójában nem dilettáns és nem profi, hanem karikatúra: a férfiasság megtestesült sztereotípiája. Ha azonban tényleg sört iszik, nem kellene vizet (ráadásul desztillált vizet) prédikálnia: bátran átengedhetné magát a részegség dionüszoszi szenvedélyének. Kritikusai nem véletlenül gyanúsítják súlytalan szerepjátékkal: Vadász Gézának nincsen karakteres arca, hiába a köteten a fotográfia. Igaz, hogy „ha nincs, akkor is van”10 – viszont: ha van, akkor sincsen. Csak egy innen-onnan ellesett, legtöbbször hamis, de helyenként igazi szenvedéllyel átfűtött hang létezik, egy másodlagos dalnok, aki az elődeitől (vagy Leporello gyanánt uraitól) megtanult slágereket és „megfakult melódiákat” (Kisváros) adja elő, hol bravúrosan, hol botladozva. De vajon szükségünk van-e újabb imitátorokra? Nem Petőfinek van-e igaza mégis: „Fogj tollat, és írj, hogyha van erőd / Haladni, merre más még nem haladt; / Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, / S vágd a földhöz silány dorombodat!”11