Szabó T. Anna Az osztály
8th Április 2008
A takarítónő
Nincs mese, ez az osztály tiszta!
Anyák vére, csecsemők piszka,
köldökcsonkot körbekunkorgó
sebhintőporos gézgiliszta -
megy a szemétre!
Itt az enyészet
sosem fog győzni!
Tessen vigyázni:
síkos a padló, most mostam frissen,
most egy ideig ne tessék járni
itten!
A nővér
Én ellátom a sebedet,
én megsimítom a fejed,
csillapítom fájdalmadat,
előttem nyögnöd is szabad.
Még égnek fenn a csillagok,
mikor már lázmérőt hozok,
és térülök, és fordulok,
ki sem találod, hol vagyok.
A gyakornok
Milyen sok selymes újszülött!
Még magzatmáz és fényburok
borítja csöpp fejük.
Én egyszerűen nem tudok -
hogy is tudnék? Jaj, nem tudok
betelhetni velük.
Kora hajnalban felkelek,
megszaporázom léptemet,
úgy rohanok ide.
Mindig új jövevény fogad,
ölelem, ő nem válogat,
csak bámul és figyel.
És éjszaka az ügyelet!
Az egyik bömböl - hogy lehet
hogy éhezik szegény?
Miféle anya az ilyen?
Bárcsak nekem volna tejem:
megszoptatnám, meg én.
Már két hete, hogy itt vagyok,
de soha el se fáradok,
imádom a babákat,
olyan aranyos némelyik,
de pár nap múlva elviszik -
ezért emészt a bánat.
Biztos, hogy ki se bírná senki
hogy ne szabadjon megszeretni
még egyet se, soha -
jobban szorítom, mint az anyjuk,
de nekem édes gyerek nem jut -
maradok mindig dajka, mindig
keserű mostoha.
Az ablakmosók
Halihó, hölgyek! Már elnézést:
meg kell fognunk a munka végét,
meg ezt a létrát itt, ni.
Mi vagyunk a specialisták,
terepünk a csecsemőosztály,
most kell kitakarítni.
Tudjuk, picikét kellemetlen:
mindenütt a fedetlen keblek…
De tavasz van, ugye -
itt a takarittás szezonnya,
ahogy ezt minden asszony tudja.
Ezért jöttünk ide.
Szoptassanak, kérem, nyugodtan.
Addig mi csendbe szépen, sorban
megpucoljuk az üveget.
Ja, és egyébként gratulálunk:
elhihetik, még sose láttunk
ilyen sok formás gyereket.
A szobatársak
Már van egy fiam.
Van egy lányom.
Itt van az öccse.
Húga.
(Látom.)
Ne félj, a tied is megszületik.
(És lesz olyan szép, mint ez itt?)
Az orvos
Hogy van? Ugye, hogy nagy boldogság?
Látom, hogy el se engedi.
Csak babusgassa. Megszenvedte.
Ne sírjon. Persze. Szereti.
A hormonális változások,
az alváshiány. Semmi baj.
Majd hamarosan magához tér.
Legyen erős. Hisz fiatal.
Az anya
Itt fekszik rajtam. Istenem. Hogy megértem.
Hús a húsomból. Már nem én. Nem értem.
Alszik. Szuszog. Furcsa szagú
kórházi rugdalózóba tették.
Csak tapogatom nemrég született,
belülről ismert testét.
A kórház mindig gyászt jelentett.
Most az életért vagyok újra itt.
Eleven. Ép. A pokróc alatt megsimítom,
megszámolom a lába ujjait.
Ugyanő, éjjel
A neonfényes folyosón
kóválygok. Nem vagyok magamnál.
Óriási és kőkemény
mellemben égő ideg pulzál.
Lázas vagyok.
Hát adjatok
gyorsan egy éhes gyereket.
Bánom is én, bármelyiket.
Minél mohóbb, annál jobb. Segítsen már.
Hisz túlcsordulok, mint a sajtár.
Hogy kell lefejni a tejet?
Valaki mondja meg.
A babám békésen szuszog.
Rovom a hosszokat, a köröket.
A hajnal
Ott künn, a kerekes kocsin,
mint a frissen sült kenyerek,
szépen sorjában egymás mellett
újszülöttjeink fekszenek
puhán becsomagolva, tisztán,
véges végig a szobák hosszán
szuszog és sír és nyekereg
a visszhangos csecsemőosztály,
ahogy egyenként mind kiosztják,
és mellre téve elcsitítják
a sok üvöltő gyereket.