Forrás: http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2008-tavasz/22/recenzio/deak-takacs-szilvia-szabo-t-anna-koteterol/1527/

Szabó T. Anna: Elhagy (Magvető, Budapest, 2006

(expozícióm)
Nyugtat a borító — zöld a természetből, kívülről győz. A fedőség helyett jobban izgat a cím — kötve az ige, innentől én is, hordom-viszem, konkrétan vagy magamban. Talán túlexponált vagyok, törik a fény szivárványhártyámon, belém néznek ezek a versek, és mielőtt beléjük költözök, még mindig a borítóra fókuszálok: „És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,/ mint akkor, ott, az első éjjelen / Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni/ Ahova te mész, oda jöjj velem.” — olvasom hátoldalán, de fegyelmet erőltetek, elkezdem elölről — először.

(bonyodalmam)
Elhagy. Csak így? Ki és kit? Visszamegy vagy végérvényesen? Kihagyom az első, ciklusok elé emelt verset, gyorsan a kötet címadó „Elhagy”-ára nyitok. Sorolásszerű mondatok, mindegyik végén ott a szó (összesen épp felnőtti tizennyolcszor): „elhagy”. Monotonitása következetesnek hat, megváltoztathatatlanra utal. A gyermeki függőség és félelem megnyilvánulását („Önmagát adja ennem és elhagy. / Talpam simogatja, fenekem törüli, / hajamat fésüli, elhagy. / Orrom az illatát issza, ölel: / Soha nem hagylak el! Elhagy.”) az anyai ripakodás hangja követi („Ott a világ, lesz más, aki vár! / Lesz majd benne, kit elhagyj./ Csukd be az ajtót, vissza se nézz: / várni a könnyebb, menni nehéz”). Így. Szimbiózisban.
Az önállóság és függés fonatos kötelén himbálózom, anyai szerepem mellett végzek egy kis játékot is, kosztolányis kettős nézőpontból adom a lengés ütemét. És igen, rájövök, rólam ír: a gyermekről, a megszültről, az anyáról, a megszülőről. Az elhagyottról. Az elhagyóról.

(konfliktusom)
A zöldre rávillanással kezdődik, de a telt kebles anyák és pufók gyerkőcök egyenábrázolása helyett Klimt Anya és gyermeke az egyik kedvencem — hajam mezei virágokkal teletűzdelve futkostam gyerkőcöm után az első „kétlábú” délutánon…
Oldhatatlannak tűnő a feszülés, a konstruktív konfliktus energiákat szabadít fel, születés és szülés képzelhetetlen nélküle — létezés is az. Mielőtt kisajátítanám magamnak ezt a hiánytalan nő-érzést, már dobol belül: „a teljesség megbomlásának fő formája, hogy nő és hím lesz belőle…” — Weöres Sándor szavaival. Hát így is nézem: hogy lesz meg a szintézis, képes-e a harmóniát is világra lökni a kötet.
A kilenc ciklus 66 verset tartalmaz (ha beleértem az elejére kiemelt Alvó arcok című írást is), s a kötet mellett a gyanút is fogom: ívet kell keresnem, dantei számmisztika rejlik itt, meg vagyok győzve, amikor látom, hogy a záró vers címe: 33.
Az első versek szólnak közvetlenül az anyaságról, személyessége megérintő. A vajúdó asszony hangjaiból csap át a követelőző gyermekébe: „Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben, / ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás / beteljesítem, amiért lettem, ez a teljesség, ez a perc — mégis: / nehéz vagyok már, szülni vágyom.” (Hangok a várakozásban — Az asszony beszél), majd: „megeszem megiszom / nem hagyom abba / ide mind oda be / mind nekem adja” (Újszülött). Már-már túlontúl kézenfekvőnek tűnő a közlésmód, amivel az idillikus életképi mozzanatokat építi egymásra, szól a kétéves mindennapjairól, a hároméves nyelvi humoráról, a játékról a homokozóban, a karácsonyfa lepucolásáról. Jó továbblapozni.
Annál inkább, mert a másik alaptéma izgató: szeretett és szeretendő (talán túl idilli) fonódása. Befészkel gondolataimba, miért a gyakori és nagyon ismert metafora-használat? Leggyakoribb a fészek, mellette a tűz, a láng, a föld és az ég. Keresem az okokat, a direktséget.
„Nagy, meleg, eleven, fészekadó” — írta az Elhagyban, „csak fészekként használod a tested, / a testemet, hogy továbblökd magad” — vált át az Azt mondjuk: tűz címűben. A megbújás, a bizonyosság helye ez, a világ sarkaiból egyesével összeszedegetett szálakból összeálló egész — vagy akként ábrázolja Szabó T. Anna. Eddig marad az allegorikus hagyományoknál, s újjal akkor hozakodik elő, amikor a kötetben utoljára ilyen közegben ír a fészekről: „Én vagyok a kígyó! Én vagyok! / Rád fonódom karral-lábbal, / lángot fúvok, harapok, sziszegek. / Azt hiszed itt van a fészked?” (Tangó)
Később az Elhagy remixben (Flamenco) érzem először, mégsem annyira zavaróan leegyszerűsített a boldogság megvallása: „Választasz, vállalsz, váltasz vagy válsz, / veled vagy nélküled ébred, / várod vagy váratod, vallasz vagy félsz, / ő sose lesz az egészed.” Az elhagy-látószög már nem a gyermeké, vall a nő, aki eredendően idegen a férfinak: nem anya, nem gyermek, mégis kell.
Tiltakozás és elfogadás, taszítás és befogadás. A confligo nem oldódik bennem. Mióta tart? Úgy 2300 évvel ezelőtt Arisztotelész az „úr és szolga”, azaz az értelem és érzelem konfliktusáról megállapította, hogy a szolgát el kell nyomni.
Ha nem tudatosan is, de ezt elhagyom…

(késleltetésem)
Az időt, a bergsoni átéltet, szubjektív képtelen vagyok megfogni. Az „először”-„később”-„végül” idővonatkozásaiból építkező kötet második részében kívülről jönnek a történések. Avatkozás hiábavaló.
„Fuldoklik a vázában a virág. / A poshadt vízben elmállik a szár, / a széttárt szirom hirtelen szorul / fonnyadt ökölbe. Minek küzdeni? / Akár cserélem a vizet, akár nem: / bárhány menet, a meccs előre eldőlt.” (Luft)
Nem tudok beleszólni. Nem tud ő sem. Történik a múlás.

(tetőpontom)
Hogy titok a születés és a halál is az. Csupa unott toposzt kell írnom. Koptatom a szemem, mintha igyekeznék ezeken a gyászverseken gyorsabban túllenni. „Évek és ének… Élni elfeledtem, / kupacba gyűltek elhullt dalaim, / az évek sorra múlnak el felettem, / s úgy eltűnök, mint letűnt eleim.” ( Szilveszter)
Ez a kiszámíthatóság zavar. Akarom nem tudni, hogy ez a rend. Jól össze is kavarom az olvasás rendjét. Ezt a krízist második olvasat után sem tudom elhagyni.

(megoldásom)
Bevillannak a hosszú percek, ameddig nézegettem Picasso Élet című festményét, a minden együtt-levést, nem újat láttatott meg velem, ahogy Szabó T. Anna sem, születés, létezés, testiség, gyönyörök, oszlás súlyát, egyensúlyát. Mi ad nyugvópontot, hol áll(jon) meg a himbálódzás, hagyatékolás idejénvaló-e? Így áll meg a költő is a záróversben, a 33-ban (kétségtelenül korra utal), szertenéz, tudja hol a hazája, a képet megfogja, majd időnek ereszti: „Álmomban kinyitottam a szekrényt, / és elővettem halott nagyanyám / rókabundáját. Hullámzott a szőr, / meleg ezüstje villódzott, mikor / pucér vállamra vettem, ám alig / terítettem rá, rögtön szétesett, / szétszállt, vagy hogy is mondjam, szétzsizsergett…”
Belém tolakszik: az elkezdettet befejezni, a befejezettet letenni, az újat magamhoz emelni — s ami determinált, elfogadni, a harmóniáért erőt feszíteni. A kötet sokáig velem marad. Végre valami, amit nem akarok elhagyni.