Ijjas Tamás még elég fiatal hozzá, hogy ne számítson sértésnek leírnom róla, hogy nagyon tehetséges. Nemcsak ért a vershez, de súgnak is neki odaátról, hiszen valóban képes átlelkesíteni a szöveget, érzéki tapasztalattá tenni a puszta képet. A versei szépen (vagy szándékoltan karcosan) szólnak, mégsem a retorikája emlékezetes, hanem a metaforái és hasonlatai: mindig új, mindig meglepő, mindig érdemes odafigyelni rá.
Kötete, az Amatőr természetbúvár nem véletlenül szól éppen az érzékelésről és érzékiségről. A költő olyan módszeresen kísérli meg leírni a testet és a szerelmet, mint egy kutató a tárgyát, de az érdeklődése nem kizárólag anatómiai természetű: a formai leírásoknál sokkal jobban érdekli a lényeg: a szerelem vonzása, végzete, szégyene és újra feltámadó szenvedélye. A költészet tétje, hogy ki tudja-e még mondani hitelesen: „szeretlek”.
Ijjas klasszikusan iskolázott, de ízig-vérig mai költő, aki hol durván, hol finoman keveri a romantikát az iróniával: ha kell, szabadszájú tenorista, aki gonosz áriát öblöget az ingó tagokról és ingatag asszonyokról; de ha akarja, nemcsak a test, de az agyak szeretkezését is leírja. Nem pusztán átengedi magát az érzelmeknek, hanem mindvégig birkózik az anyaggal, ravaszul figyeli, meddig mehet el a „Kedves” és „a giccs” között, meddig csinálhat hülyét magából a szerelemben:

Nevess csak. Azt hiszem itt az idill ideje.
—–
De miért kell magamból
hülyét, ismeretlen lányok szeplőiből
csillagképeket csinálnom?

Nem formába csomagolja a mondanivalót, hanem az indulat ívét követve dolgozik – úgy működik a verse, mint valami apróbb-nagyobb fogaskerekekből összeálló szerkezet, egy áttetsző óra, amely pontosan méri ugyan az időt, de lehetőséget ad, hogy elgyönyörködjünk belső szerkezetében, eltűnődjünk a funkcióján. A tekintet ránéz valamire és azonnal továbbgondolja, metaforák rendszerén át görgeti tovább a nézés asszociációit. Meglát, kibont, összefoglal; néha csak meglát és kibont, az olvasóra bízva a konklúziót. Versszerkezete sokszor olyan barokkosan zsúfolt és bonyolult, mint az angol metafizikus költőké (például ahogy kibontja a képet az olló két száraként összefüggő szerelmesekről); hasonlatai azonban nem egyszer olyan csöndesek és világosak, mint mondjuk Radnóti egy-egy finom képe:

tenyeremet billegteti,
mint fedőt a gőz, lassú, egyenletes szívverésed.

Vagy: Nem szeretem ezt a csendet, mint
csigalépcső korlátján félúton elakadt kéz.

A szerelmen kívül, ahogy a költőket és természettudósokat egyaránt, talán a halál, a romlékonyság foglalkoztatja legjobban, hiszen ez is a test folyománya. A halál ténye, mint egyik versében a bogáncsok közt fennakadt mókustetem, jelen van, de elfogadhatatlan. Ijjasnak valahogyan még a romlékonyságon is sikerül mosolyognia, de ez inkább önirónia, mint gúnyolódás, nem fedheti el a tragédia alaphangját:

mint valami gépfegyver,
kiordítom magamból halottaimat.

Természettudósi elszántsága a figyelem természetében is megmutatkozik: tud közelről nézni, közel hajolni – tudja, hogyan iszik az éjjeli pávaszem, vagy hogy tekeregnek a csontik a horgon; kihangosítva, lassítva hallja a madárdalt és meghallja, hogyan rágják a giliszták a földet. Észleleteit azonban csak annyira foglalja rendszerbe, amennyire a vers megköveteli – látszólag kiismerhetetlen rend ez, mint a szürrealistáké, és mindig helyet hagy az iróniának és a sokszor egészen a poénig feszített humornak:

a felnyíló kagylóhéj nyikorgása már nehezebben ment,
mindig megakadt a nyelvemen a gyöngy. (Minek egy
puhatestűnek piercing?)

Vagy: Alig várom,
hogy elém ugorjon a tavasz, ez
a hormonkészítményekkel seftelő
buta bodybuilder

Ijjas Tamás már kétségtelenül megtalálta hangfekvését és bizton ismeri (győzedelmesen demonstrálja is) saját erősségeit, vagyis szikrázó képeit és mindent átlényegítő humorát – az erről szóló versei tanúsága szerint mégis zavarja, hogy más költők beszélnek ki a száján, illetve ő beszél a többi költőtől örökölt nyelven. (Az operaária után nyilván ezért fordítja át József Attilát tévéballadává az Eszméletvesztésben). Az olvasónak viszont inkább eredetisége tűnik fel, az az elszánt és a legtöbbször ragyogóan sikeres igyekezet, hogy olyat mondjon, nem is: inkább olyat lásson meg a világban, amit ugyanígy még előtte senki.
Olyan sikereket tudhat máris magáénak, mint az Üres tükör című vers, amelyben a hangulatteremtés és a belső síkváltás mesterének mutatkozik. A versben egy kertvárosi helyszínen zajló szeretkezés mosódik egybe az úszás képével egy szárazföld nélküli tengeren – és ilyen váratlan, remek kép áll a vers közepén:

A tenger üres tükör. Felsőtestem
felsőtestemben folytatódik.
Zuhannak egymásra karcsapásaim.

Ijjas Tamás verseit mindig érdemes újraolvasni. Kötete erejét ékesen bizonyítja, hogy a váratlan hasonlatok, izgalmas asszociációk nem veszítenek lendületükből, tehát csak a legritkább esetben apellálnak a poén erejére, az irónián átderengő – mit átderengő, átbökő, átsütő! – romantika pedig mosolyra és elismerésre készteti az olvasót. Éppen evégett idézek végezetül egy teljes verset – figyeljük csak meg, hogy a kezdeti moll-hangütés után milyen remekül helyezi el az ötödik sorban a beteljesült szerelem hirtelen felharsanó, rémületes boldogságát:
Porolás

Káprázatos, amikor a Kedves fahéjas cukrot szór
a tejbegrízemre, morzsát a galambok elé,
pénzt az áruházban, mosolyt öregekre, gyerekekre,
szitkot szemtelen buszsofőr után,
ahogy éjszaka haját, kezét, száját. Dobja magát rám.
Kérdezni se merem, mire e sok porhintés.
Hagyom, hogy kiperegjek markaiból.