Ez a novella egy készülő ciklus része, eredetileg a Mozgó Világban jelent meg

Hármat utálok: a zajt, a papokat, meg a teheneket. Na, biztos ezért lakunk egy országút mellett a falu szélén, ahová mindig odahordja a szél a harangszót meg a szagot. Az asszony is szereti a csendet, mégis a varrodában tölti a napot, muszájból. A régi községháza mellett van a varroda, ahová mindenhonnét, még Pestről is bejárnak a süketnéma nők, egyedül csak ő meg a másik takarítónő nem olyan. Egy amszterdami cégnek dolgoznak a lányok, ronda kabátokat és kendőket varrnak, ő pedig csak mind hordja haza a hulladék rongyot. Főleg a selyemmaradékot imádja, varrt is magának sok darabból egy olyan kendőféle szart, itthon le se szedi a fejéről. Szerintem valami modellnek vagy minek képzeli magát, azt hiszi, hogy olyan mint azok a nők a magazinban amit a ruhák alá találtam eldugva, hát lófaszt olyan. Főleg, hogy nem is tud varrni, még egy rendes blúzt se bírt megcsinálni soha, csak kicakkozta valahogy, azt kész. Biztos bement hamarabb, és úgy, mert a lányok nem engednék a gépek közelébe. Azért sose mertem megmondani neki, nehogy megint rákezdjen bőgni, ahogy mostanában szokta.

Egyszer én is jártam bent náluk megnézni, hogy mi a helyzet, hogy a lányok dolgoznak-e rendesen, láttam azelőtt az egyiket a boltban, egész csinos volt. Gondoltam, ott aztán biztos nyugi van, hát baromi zakatolás volt, meg kattogás, meg ruhazizegés, meg minden. Szó, ugye, nem eshet, jelelni meg, a foglalt kezük miatt, nem tudnak, ez azért tetszett. Ahogy az ajtóból bekiabáltam a terembe, az asszony ijedtében végigburította a vödröt a padlón. Legalább röhögtem egy jót.

Valami szigetre kéne már elköltözni, ahol csend van, meg pár olajfa, meg ha muszáj, maximum egy szamár, de olyan, amelyik meg se mukkan. Jövőre el is megyünk, ez tuti, mert megígértem az asszonynak, csak előbb még be kell fejezzem a kocsit. Igazi áttörés lesz kocsifronton, tíz perc pedálozással fél órát gurul, benzin nem is kell. Pár hét, és kész is leszek, nem lesz túl gyors, de legalább megbízható. A régi Ladánkból alakítottam át még három éve, azóta nincsen kocsink, és az alkatrészek nagyon eszik a pénzt, de hajtok is rendesen. Láttam egyszer egy műsort, abban volt egy nagy batár fekete Ford, olyan csendes volt, mint a halál. Akkor jutott eszembe, hogy csinálni kéne nekem is egy ilyet. Mekkorát döbben a szomszéd, amikor egy szép nap csak kigurulunk, aztán elhúzunk mint a darvak, de elegánsan. Még az is lehet, hogy vissza se jövünk. Tőlem ezek bekaphatják mind.

Legalább tehenünk nincsen. Csak az a helyzet, hogy van a közelben egy baszott nagy gazdaság, vagy hát már csak a fele, mert majdnem becsődölt, de valaki aztán alája nyúlt, énszerintem a polgármester volt, csak tudnám, minek neki a tehenek. Na nem őmellette bűzlenek és bőgnek. Biztos fáj nekik a fejés, vagy a bezártság, vagy az is lehet, hogy egyfolytában a halálukon vannak, vagy mi. Az ilyen üzemi teheneknek mindig gennyes a tejük, és úgy kell belőle szűrővel kihalászni a trágyát. A tej az utolsó, amit meginnák, inkább halnák éhen. Nem is tűrök meg tejet a házban, még szerencse, hogy a gyerek sehogyse akart összejönni, és az asszonynak sose kellett szoptatni. Azt eléggé utáltam volna. Elköltözni persze nem tudunk innét, meg se próbáltuk, igaz, de hát ki venne meg egy olyan házat, amelyik büdös, és reggel-este visszhangzik benne a múzás. Mi is úgy örököltük a hülye anyósomék után, azért vagyunk itt. Régebben volt kiskert meg udvar is a házhoz, de hát kellett a hely a kocsinak, meg az asszony is unta a kapát, hát lebetonoztam az egészet, csak a kút maradt meg oldalt, úgy, ahogy volt, mert abból szoktam mosni a kocsit, nyáron meg ott hűtjük a dinnyét. Csináltam lefolyót is, ahogy kell, az esőnek meg a hólének, vezeti a vizet, be a patakba.

Az újításért nagyon utálnak, másoknál mindig van gond az udvarral, kaszálni kell, meg minden, nekem meg nincs vele dolgom, hát irigyelnek. Még jó, hogy nem mondták, hogy én okoztam ezeket az árvizeket is mind. Az asszonyt is megszólták a varrodában, a jelelést, igaz, nem érti, de a lányok szépen elintegették neki, meg a szájukkal is mutatták, hogy sík beton, meg tehén, meg hülye. Azóta ő se beszél hozzájuk, és mesélte, hogy ha csokrot visznek be a kis asztalra, az ablak mellé, ahogy szokták, azt mindig kidobja ebédszünetben. Ha újat hoznak, megint kidobja. Hetekig ment a műsor, de miután már a művirágot se tűrte, ők unták el előbb, épp csak a hipót öntötték rá véletlenül az asszony papucsos lábára, dobhatta is ki aztán, drága jó papucs volt, meg minden. A bőrét is felmarta végig a lába szárán, pedig az asszony olyan érzékeny, hogy még takarítni is csak gumikesztyűbe tud. Azóta a selymeket is dugdossák előle, ahogy leesne egy darabka, mindjárt fogják is meg, és teszik be a blúzukba a két csöcsük közé, jó mélyre, oda persze nem nyúlhat utána. Pedig nagyon eszi a fene. Nem mondja, de szerintem egy ruhára vágyik, mert elő szokta venni a régi rongyokat az ágyneműtartóból, kiválogatja a selymeket, és szoktam látni délutánonként, mikor ül a tévé előtt, én persze ilyenkor is dolgozok, hogy passzintja őket össze, szín és méret szerint, minden délután másképp. Na persze, majd ezt is ő fogná megcsinálni.

Inkább a konyhát rakná rendbe, mert ha kicsit arrébb tolom a bútort, vastag csíkban látszik ki a kosz. Kíváncsi voltam, észreveszi-e, és egyszer a kredencet is, a hűtőt is, de még a sparhertot is odébb toltam pár centivel. Persze, hogy nem vette észre. Szóltam, hogy mi van, erre azt mondta, hagyjam békén, súrol benn eleget. Aztán meg már mindjárt bőgött is, ahogy szokta, és becsapta az ajtót. Nem mentem utána, mert amióta arccal ment a tükörnek – csak beszélgettünk, nem is nyúltam hozzá, tiszta magától csinálta, egészen meg volt őrülve, előbb ököllel ütötte, aztán puff neki, fejjel -, na, azóta ilyenkor nem merek hozzá szólni, csak mikor lenyugodott, akkor kezdem el megint, de szépen, türelmesen. Komolyan mondom, nem normális az asszony. Általában azért, ha nagyon szólok, meggondolja magát, és meg is csinálja rendesen, amit megmondok. Ennyit a takarításról.

Az igazi baj ott kezdődött, mikor a szőke Kati, aki csak egy éve költözött ide Pestről a férjével, megkérte az asszonyt, hogy legyen a Gabika keresztanyja. Az asszony nagyon jóban van a Katival, mindig ott hetel nála abban a nagy házban, na persze, mert azt se fogadta be a falu, szeretik szívatni az idegeneket, a Katit meg különösen, ahogy öltözik, meg ahogy beszél, de még a gyereknek is Amerikából rendelt babakocsit, és egyfolytában le-fel flangál vele mindenhol, mert a férjénél van az autó, ő meg persze nem akar otthon ülni egyedül. Olyan nő az, hogy egész nap ott meresztene a postán vagy a főtéren, hogy az emberek bámulják, csakhogy megszívta, mert itt még posta sincsen, nemhogy főtér. De a mi kapunkon például be nem jönne, amióta egyszer kivettem a gyereket a kocsiból, hogy meglóbáljam egy kicsit, lássuk, hogy bírja. Állítólag összeolajoztam azt a drága kis fehér ingét – pedig épp hogy csak megemeltem, már vette is ki a kezemből. Picsa.

Az asszony nagyon készült a keresztelőre, még a plázába is bevonatozott, aztán ragyogó képpel jött haza, de nekem nem mondott semmit, csak benézett a garázsba, hogy ott vagyok-e, aztán már ment is be a házba. Még két nap volt hátra a keresztelőig. Én előre megmondtam, hogy ne is kérje, hogy elmenjek, én templomba be nem teszem a lábamat, és persze utáljuk is egymást a pappal, még a régi időkből, de hát az asszony is tudja, mi történt huszonöt éve. Ha tőlem függ, a pap nem is jött volna ki onnét, már akkor is utáltam a sunyi ájtatos pofáját, de sajnos ők döntöttek, én csak szóltam. Ma is csak azt mondom, hogy rendnek kell lenni, normális társadalom nem tűri az ilyen felforgató elemeket, akik még a családokhoz is kimennek, nehogy véletlenül valaki megússza a szemforgatást. Úgy gondoltam, jobb, ha ő tűnik el innen, mint hogy az egész falut megszívassák miatta, de ő nem akart elmenni, visszajött, maradt. A népek meg ahelyett, hogy hálásak lettek volna, még rám morogtak. Amikor aztán fordult a szél, persze nem győzött engem kiprédikálni, Kajafásnak és még ki tudja minek nevezni, az öregasszonyok meg mind megálltak a kerítésnél, és bámultak befele, akkor még megvolt az orgonabokor, ott szerettek állni az árnyékban, volt, amelyik még keresztet is vetett, én pedig morogtam a garázsajtó mögül, mint a kutya, és szólongattam is, hogy Ördög, Ördög, mert úgy hívták az akkori kutyámat, attól aztán mentek is sürgősen odébb. Aztán emiatt az asszony is kikopott a templomból gyorsan, pedig régebb szeretett oda járni, nem is szóltam akkoriban semmit, hagytam. Gondoltam, járjál csak, járjál, mindjárt úgyse lesz kihez.

Amikor aztán bementem a házba, hogy megigyam az esti sörömet, látom ám az ajtó résén, hogy az asszony valami egészen fehér, csicsás szarban áll a tükör előtt, olyan volt, mint egy kombiné, csak még átlátszóbb, mosolygott és a haját rendezgette. Tisztára, mint egy Hamupipőke, csak nem a meséből, hanem a Lipótról, az anyósom is ott hetelt az utolsó időkben, oda jutott, ahová való volt, mondtam is mindig, hogy ez lesz a vége. Na, most nem is szóltam semmit, mintha nem vettem volna észre, csak bementem a konyhába, leültem az asztalhoz, aztán bekiabáltam, hogy hét óra, hol a vacsorám. Mindjárt hozom, kiabált vissza az asszony, de nem jött. Kíváncsi voltam, vajon kombinéban fogja-e beszervírozni, de amire kijött, már a pongyolájában volt, és rakta is elém a krumplipaprikást a sparhertról, persze hideg volt, mint a kő. A haja még mindig fel volt tűzve valami fényes szarral, és a járása is valahogy furcsa volt, csak a szemem sarkából láttam, mert szó nélkül elkezdtem enni a krumplit hidegen, olyan éhes voltam. Leült ő is, vett magának egy kicsit, mert nálunk nem az a rend, hogy az asszony áll, azt nézi az evést, hanem ennie kelletik neki is mindig. Ahogy rágott, le-fel mozgott az állán a forradás, még akkorról, amikor a tükörbe fejelt. Azért nem ment orvoshoz, mert nem akartuk, hogy aztán ráadásul még engem hibáztassanak, csak hát kicsit rosszul forrt össze az arca. Ő se vette észre, hogy hideg az étel, pedig máskor mindig panaszkodik a gyomrára, idegi alapon.

Meg se várta, hogy befejezzem, már állt is fel mosogatni. Most se szóltam, de nagyon nagy csendbe volt, odapillantottam, hát mintha félig felhúzta volna a pongyoláját hátul, megfeszült a lába hajlásában a visszér, még jó, hogy a bugyija ki nem látszott, és kicsit himbálta is magát, miközben engedte a vizet a lábosba. Ettem tovább, ittam az első sört, csak arra kaptam fel a fejemet, hogy valami erősen csörömpöl. Az asszony ejtette le a villát, és ahogy lehajolt érte, észrevettem, hogy aranyszínű cipő van a lábán, az a bokán megkötős fajta, de olyan magas sarka volt, mint a nagyujjam, meg még ilyen baszott nagy színes kövek is voltak rajta elöl. A fehér oszloplábain úgy imbolygott az asszony, mint egy elefánt, még a karját is lóbálta közben, ahogy hadonászva próbálta elérni a villát.

Csak néztem, hogy mi van. Nem tudta elérni sehogyse, úgyhogy végül megpróbált leguggolni, de elvesztette az egyensúlyát, persze az a nagy tehén segge lehúzta, hátraesett. Időm se volt meggondolni, elröhögtem magamat, mert ilyet én még nem láttam, ahogy ott terpesztett pongyolában a linóleumon, a lába közt a krumplis villával! Nem kezdte el azonnal a műsort, csak akkor, mikor röhögés közben végre meg bírtam kérdezni, hogy honnan szedted ezt a szart. Na kész, akkor rákezdte. Előbb vinnyogott egy sort, aztán felhúzta a lábát és az oldalára dőlt, meg se próbált felállni, és komolyan mondom, bőgött, mint a sziréna.

Na, gondoltam, most hogy a büdös francba fogom innét felszedni. Amióta leszázalékoltak, nem szabadna emelni, és nem is volt valami nagy kedvem az asszonyt ölelgetni. Úgyhogy hagytam inkább, hadd feküdjön, ha jól esik, csak a villát vettem fel, ilyenkor a nők mindenre képesek. Kimentem a konyhából, be a szobába, beizzítottam a tévét, néztem az esti híreket, de az árvízhelyzeten át is hallszott a bőgés, mint amikor az ajtó nyikorog a szélben. Az idegeimre ment. Próbáltam nézni a műsort, de egyszerre meghallottam kintről az esti harangszót, és akkor eszembe jutott, hogy az asszony biztos a keresztelőre akarja felvenni azt a cipőt meg a kombinét, és elképzeltem a pap arcát, amikor meglátja, meg az öregasszonyokét, de még a Katiét is, és felálltam a kanapéról és kimentem a konyhába, lehajoltam, és szó nélkül elkezdtem lecsatolni a lábáról a szandált. Sohase csináltam még ilyesmit, a pesti kurvák közben is mindig magukon hagyják a magas sarkút, az asszonynak meg nem szoktam a lábát fogdosni, most viszont fel kellett emeljem egy kicsit a bokájánál fogva, és ahogy hozzáértem, egy pillanatra abbahagyta a sírást, és rám nézett. Mint egy kutya, amikor enni hívják. Hogy kell ezt a szart levenni, kérdeztem tőle. És akkor megértette, és el akarta húzni a lábát, de én keményen megfogtam, és kínlódtam azzal a kis baszom csattal, és közben attól féltem, hogy az asszony kiröhög, úgyhogy gyorsan felnyúltam az asztalra és levettem a nagykést, és azzal vágtam el a szíjat, nehéz volt, mert annyira szorosra húzta, hogy szabályosan bele volt nyomódva a húsába, úgy kellett alányúljak és feszegessem, és közben persze az asszony végig bőgött a fülembe, de nem szólt semmit, nem is nézett, hanem csak eltakarta az arcát a kezével.

A másik szíj már nem volt annyira meghúzva, csak megrántottam, és egyből lejött. Felálltam, indultam a cipőkkel kifelé. Már a folyosón voltam, amikor megláttam az asszonyt az ajtóban, utánam mászott négykézláb és azt kiabálta, hogy mit akarsz vele csinálni. Bedobom a kútba, mondtam neki, az ilyen szarnak ott a helye. Nem is néztem vissza, hogy tanuljon már rendet, meg különben is biztos voltam benne, hogy még a szeme is ki volt festve, olyan feketének láttam az előbb. Nem akartam még jobban felhúzni magamat.

Nem csuktam be az ajtót, hadd hallja, ahogy leveszem a kútról a nagy nehéz fedőt, csak nekem szabadott levenni. Tényleg meghallotta, mert elkezdett ordítani bentről, de olyan hangon, mint valami vámpír vagy mi, sivítva kiabálta, hogy három havi fizetésem, te állat, ha be mered dobni, én is utána ugrok, érted? Nem viccelek! Én se, mondtam csak úgy magam elé, és a szíjánál fogva beleengedtem a cipőt a sötétbe. Meglóbáltam kicsit, csak a hecc kedvéért, aztán elengedtem. Nem nagyon sokáig esett, de azért csobbant egy jót, öröm volt hallani. Beleszagoltam a kútba, a kövek és a moha közé, ott legalább nem volt tehénszarszag.

Nem tettem vissza a fedőt, csak visszamentem a szobába és bevágtam az ajtót. De azért direkt lehúztam a tévét, hogy halljam, mit jót bír még mondani az asszony. Persze az is eszembe jutott, hogy nem árt vigyázni, mert mindjárt a nagykéssel jön nekem. Felkeltem, és a biztonság kedvéért, odakészítettem magam mellé a bronzvázát, amit még a hülye anyósoméktól kaptunk nászajándékba. Elég sokáig vártam, hallgatóztam, néztem az ajtót, de nem lett semmi. Egy idő után eszembe jutott, hogy a többi sör ott maradt a konyhában, és ahogy felálltam, hogy kimenjek, egyszerre megértettem, hogy mit is mondott az asszony a háromhavi fizetéséről. Mi pénz az! Én meg mindent ki kell hogy mérjek centire! Ha ideadja szépen, már régen kész lenne a kocsim. És egy ilyen szarra!

Felvettem a vázát, kivágtam az ajtót, elordítottam magamat, hogy gyere elő, a jó kurva mindenedet, de hiába jártam körül a házban, az asszony nem volt sehol.