Idilli képeket őrzök a gyermekkoromból az édesanyámról: lágy vonású, meleg szemű, csengő nevetésű, szép fiatal nő, a virágos kétrészes háziruhájától a körömlakkjáig minden izgalmas rajta. Elámulva néztem, ahogy fészket formál a deszkán a lisztből, hogy beleüsse a narancsszín sárgájú tojásokat, repesve megyek vele az igazi felnőtt boltba, hogy a saját kisujjára próbálva megvegyen nekem egy kék köves igazi felnőtt gyűrűt, és cinkosan összenevetünk, amikor édesapám kísérleti kukoricájából elcsenünk egy maréknyit, hogy titokban illatos „kakast” pattogassunk belőle. Csak most, a második fiam születése után jöttem rá meglepetten, hogy ezek az intim, boldog, meghatározó emlékek mind-mind az öcsém születése előttről származnak, és olyan pillanatok, amikor csak és egyedül én voltam anyámmal, kettesben. Ötéves voltam, amikor megszületett az öcsém – emlékszem a tanácstalanságomra, amikor hazahozták. Ettől kezdve viszont természetes lett a számomra, hogy milyenek a kisbabák, és amikor először anya lettem, már belső biztonsággal tudtam, hogyan kell egy csecsemőt megfogni, megölelni, ellátni. Sokat segített, amikor önkéntelenül is felidéztem az öcsém babaarcát, első lépéseit – és persze az anyámat, ahogy lehajol hozzánk. És amikor most nagymamaként látom őt, megértem, hogy az anyaság nemcsak zsigeri és ösztönös érzés, hanem igenis tanult hivatás: a hangszínem, de még a mosolyom is ugyanolyan, mint az övé, amikor odafordulok a gyermekeimhez.

Kamaszkoromig egyáltalán nem volt kérdés a számomra, hogy akarok-e anya lenni – hát persze, hogy akartam. A szerelem testi megtapasztalásával egyidőben azonban mégis rögtön jött a mardosó félelem: rettentően óvatosak voltunk a fiúval, akit szerettem (és aki ma már a férjem), de engem kínzott a tudat, hogy mi van, ha mégsem vigyáztunk eléggé, és túl korán fogan meg bennem a gyermek. Az akkori naplóm tele van ezzel a gyötrődéssel: én már tudtam, hogy tartozom az életnek, de egy tizenhat éves, gimnazista fiútól még nem várhattam mélyen átérzett apai felelősséget. Édesanyám mellettem állt ebben az időben is – soha nem felejtem el például azt a jelképes pillanatot, mikor a történelem érettségin éppen a bizottság előtt álltam duplán is szorongva, és ahogy bejött valaki a terembe, az ajtórésben megláttam a folyosón várakozó anyám biztatóan mosolygó arcát: a kórházi laborigazolást lengette, jelezve, hogy mégsem vagyok terhes.
Később aztán kiderült, hogy egy ciszta miatt valószínűleg nem is lehetett volna akkoriban gyerekem. Többször voltam emiatt kórházban, és korán megtapasztalhattam a nőgyógyászati kórtermek jellegzetes hangulatát. Éppen az esküvőnk utáni őszön került sor egy komoly műtétre, és utána hosszú évekig rettegtem, hogy nem lehet gyermekem. Azóta tudom, hogy az anyaság vágya irracionálisan elemi késztetés: nem találtam a helyem, valószerűtlennek éreztem a világot, pánikrohamok törtek rám, és már egy kölyökmacska látványától is rázni kezdett a sírás. Huszonhárom éves voltam, egyetemista, akkor jelent meg az első kötetem. Az egyik korai versem első szakaszában benne is van az akkori szorongásom és vágyakozásom:

Csak meg ne haljak. Gyermekem lehet,
megszülhetem egy fehér szobában.
Csak meg ne haljak. Még szerethetek,
még megkaphatom mind, amire vártam.

Az anyaság vágya ebben a helyzetben egyszerre volt a kiteljesedett test sóvárgása a gyermekre, és elkeseredett bizonyítási kényszer, hogy mégis teljes értékű nő vagyok. Fizikailag és érzelmileg biztosan elég érett voltam az anyaságra, de azt már akkor is tudtam, hogy a körülményeim sem megfelelőek, de szellemileg sem vagyok még az, aki lenni akarok. A gyermekkor bizonyossága, a kamaszkor hányódása és a termékenység krízise után ismét keresnem kellett, hogy ki vagyok: szerepverseket írtam, és harmadik személyben jelenítettem meg személyes tapasztalatokat, miközben úgy éreztem, hogy hiába élek: az arcom, amit a tükörben látok, az arc, amely annyi ismeretlen ős vonásait hordozza, nem is én vagyok voltaképpen. Csapdahelyzet volt: nem tudtam kilépni magamból.

Egy sötét ablak tükrözi a képét,
aztán kilép a szögletes keretből.
Ki megy tovább? Megáll. Mindig megáll itt,
tudni akarja. Talán minden eldől. (…)
Az ott én. Van. Vagyok. Üres, sötét.
Nem tud kilépni. Üveg. Erre gondol.
Felnéz, megszédül. Kinek a szeme?
Sötét folyóvíz. Síküveg és foncsor.

Miközben kívülről semmi érzékelhető változás nem történt velem – ugyanúgy éltem és tanultam, ahogy addig -, úgy éreztem, nincs reális kapcsolatom a világgal: csak látok és megfigyelek, de nem veszek részt az eleven életben, és a saját létem úgy illan majd el, mint lehelet az üvegről:

Nincs gyökered, csak a nézés.
Üvegre lehelted az arcod.
Nincs egyebed, csak a látvány.
Szédülsz. A szélbe kapaszkodsz.

A férjem, aki mindig nagyon odafigyelt rám, szerencsére nagyon gyorsan megértette, hogy mi bánt, és pszichológusi módszerességgel segített, hogy ne benne keressem görcsösen az egyetlen kapaszkodót, hanem valóban megerősödve álljak talpra. Azt hiszem, a gyerekvágy időszakában (ahogy, gondolom, a klimax idején is) egy nő fokozottan sebezhető, és nagy szüksége van arra, hogy valaki mellette álljon, és képes legyen nagy szeretettel és ugyanakkor kellő racionalitással szemlélni a helyzetet. (És persze, ha az illető férfi, akkor olyan embernek kell lennie ráadásul, akitől a nő nem hiába remélhet gyermeket és felelősségvállalást. A hitegetés, a közöny, bizalmatlanság és a hazugság gyilkos keverék lehet ilyenkor.)

Ma már azt mondom, mégis jó, hogy nem a kétség és a kétségbeesés idején született gyermekem: sem a puszta ösztön, sem a sóvár becsvágy nem elég az anyasághoz – különösen akkor nem, ha az embernek más hivatása is van, ami nélkül boldogtalan lenne. Az írásban voltaképpen még segített is ez a fájdalom és ez a súly – talán egyenesen ez tett valóban költővé. Miközben lassan kifaragtam magam, a sóvárgás traszponálódott, versek lettek belőle – hiszen mindig és mindenütt, még a legönfeledtebb tengerparti nyaralás során is ki voltam szolgáltatva az ösztöneim szinte már erőszakos követelésének:

Tengeri szél jön,
szoknyám alá nyúl,
combomat éri,
bújik, aláfúj,
meggömbölyíti, lökve dagasztja,
mint a vitorla, csattog a szoknya.

Hulláma gördül
éjféli víznek,
combomat éri,
felcsap a permet,
hold, hasasodj meg, szoknya, dagadj meg,
széltől szüless meg, tengeri gyermek!

Hold hasasodjon,
szoknya dagadjon,
éjjeli tenger
gyermeket adjon,
nőjön a vízzel, sírjon a széllel,
ringjon a vízzel, fusson a széllel…

Tengeri szél jön,
felcsap a permet…
Légtől a semmi.
Halszemű gyermek.
Égi magasság, tengeri mélység –
már nem is élek, jaj, nem is élsz még…

Korai gyermekszülés helyett kicsit keserű és egyre inkább reflexív lettem. És ahogy telt az idő, a házunkban lakó, annak idején sírásra késztető kismacska is felnőtt, és rajta gyorsítva láthattam, hogyan lesz az ölelnivaló kölyökből boszorkányosan vad fúria a fajfenntartás fájdalmas kényszerétől. Mivel éppen nem vettem részt a teremtés ravasz játékában, jobban ráláttam a teremtmények (ezúttal a nőstények) kiszolgáltatottságára, hiszen már nem is kiscica, hanem egy kis szaporodógép rohangált az udvaron:

Vinnyog a macska, vernyog, hentereg,
felhevült testét földhöz dörgöli.
Nem tudja, mit vár, hogy mivégre sír,
miért e hívás és kínálkozás.
Még nincs egyéves. Alig született,
s már készen áll. Pontos időzítés:
első tavasza. Él, mert működik.
Csillogó, puha szőre borzasan,
csapzottan felmered, metszett szeme
vad fénnyel csillog, óriás pupilla
pulzál zavaros, sárga íriszében.
Bejár padlást és pincét, nyugtalan
iramodással ide-oda fut
a négyszögletes betonudvaron,
és jajongását egész éjszaka
visszhangozza lépcsőház, kapualj.
Szűk lett a tér, a test, az éjszaka,
ki, ki, sikoltja, még, még – sokasodj,
töltsd be a földet, válaszolja Isten.

Manapság ezt így mondják: biológiai óra. Vagy a fajfenntartás kényszere, belénk kódolt genetikai parancs.

Nem sokkal később két hónapot töltöttem el ösztöndíjjal Angliában, egyedül. A könyvtárban ültem estig, néha nagyokat sétáltam. És egy napon, ahogy estefelé a szállásomra tartva a szemlélődtem és szimatoltam a szelet, váratlanul megéreztem, mint egy elemi igazságot, hogy most, most készen állok. Most nemcsak mohóságból és ösztönből, de felnőtt gondoskodással tudnék fogadni egy újszülött emberi lényt. Nem félek tőle, nem szorongok miatta, nem követelem, nem hívom, nem sírok érte: egyszerűen csak várom. Ott, azon a sötétedő, avarszagú stratfordi utcán, a kisvárosi angol otthonok ablakainak meleg fényében, a hosszú, szűzi egyedüllét közepén szólítottak meg a fiaim, akiknek még évek kellettek, hogy valóban megszülessenek. Egy verset írtam akkor, amit itt publikálok először:

Hogy hozhatnálak erre a világra?
Hogy adhatnék a látáshoz szemet,
hogy adhatnék bőrt tűnek, tűznek, késnek,
hogy hordjalak ki? Hogy viseljelek

magamban, végleg, másik test nyomát,
ki hiányával egyre nehezebb,
hogy tartsam tőled távol a halált,
mikor halandók közé szültelek?

Hívjalak létre? Hogyha tudsz, maradj.
Nem vagy, ameddig testünk része vagy.
Ha jönni akarsz, és jöttöd közel,
siess. Most jöhetsz. De te döntöd el.

Amikor aztán minden megadatott nekem: rendezett lakáskörülmények és végre, végre a bennem repeső magzat is, megnyugodtam, hosszú idő óta először. Hogy megnyugodtam?! Akkor kezdődött csak az igazi aggodalom. De ez már másmilyen érzés: nem sötét, hanem fényesen és fájdalmasan boldog. Ez fog végigkísérni egész életemben: a gyermekeimért érzett felelősség és féltés. Szorongtam a szülés előtt (máig hiszem, hogy ettől volt nehezebb világra hozni az első fiamat, mint a másodikat), és szorongtam szülés közben. Nehéz volt átadnom magam a minden egyebet kioltó, erőszakos élménynek. Kiszakadt belőlem a gyermek, aki már bennem is külön lény volt, a rezdüléseimet is érzékelő, de nagyon is akaratos lélek, kilökte belőlem a teremtés mindent átjáró, megrázó ereje, amely egyesít kezdetet és véget:

Az erő előbb befelé visz,
a túlfokozott gyönyöré:
a folyót forrásába rántva
a hullámzást magába zárja
a követelő anyaméh –
halad lüktetve, öntudatlan:
kezdete végcélja felé.

Valahogy kiválaszttatik
a többi közül. Hogy mire?
Csak annyit tudni egyelőre,
hogy épp neki kell élnie.
Vékony vörös fonálra kötve
csak készülődik arca-teste –
de máris dobog a szíve.

Szaporodnak és sokasodnak
a sejtek, langyos víz alatt,
az ős-teremtés ritmusában
teszi a dolgát az anyag,
tudat nélküli puszta lénye
egy nagyobb akarat edénye:
a lüktetést cselekszi csak.

Nyújtózik, átremeg a léte
a boldog belső tereken,
kitelik, készül, jő az óra,
a túlcsorduló kegyelem –
és nyomakszik, és kifelé tör
egyre szűkülő börtönéből,
hogy lélegezzen és legyen.

Elvégeztetett. Jön a hullám,
a fekete hullám megint,
az öröm helyére tolul be
az erő parancsa szerint –
hogy megérthesd a régi rendet:
nincsen teremtő és teremtett.
És ugyanazt a gyönyört érzed,
és ugyanazt a kínt.

Az első szülést nemcsak csodaként éltem meg: megértettem azt is, hogy ezentúl nem lehetek passzív szemlélő, bár passzív szenvedő vagyok:

Húz. Lök. Feszít. Te semmit nem tehetsz.
Már hét órája. Széttép. Lélegezz.

Az aktív elfogadásra a második szülés tanított meg igazán, hiszen kevesebb félelemmel vártam, és meg is történt magától: munka volt, önátadás és jajongó akarás – de már tudtam, mi vár, és nem érdekelt semmi, csak az eredmény.

Gyermek, te súly, te izzó vas, te kő,
gyere elő, könyörgöm! Bújj elő!
Szétfeszítesz és kifeszítelek,
csusszanj elő, te arctalan gyerek!

Hiszen a csecsemő is dolgozott, mozgott a magzatvíztől megfosztott, szűk helyen, hogy megkönnyítse a kijutást, magának és nekem, mert élni akart, élni:

Löki, döngeti ajtaját
a levegős, tág külvilágnak:
egy gyermek teljes erejével
ellenszegül a pusztulásnak.

És megszületett. Megszülettek. Első ízben akkor értettem meg, mennyire természetes, mennyire jól megcsinált folyamat a szülés, (még az első fiamat várva, de már a kórházban voltam), amikor egy második gyerekes ifjú mama a szülőszobáról visszatérve mohón enni kezdett, mint a munkából hazatérő aratók. Nem lehet baj, gondoltam ekkor magamban, ha valaki ilyen jó étvággyal tudja átadni magát még szülés után is az evésnek.

Mindkét fiam születésekor azt éreztem: jól van így, nagyon, nagyon jól van. Minden anya világbajnok, amikor egészséges, várva várt gyermeket tart a karjában, és a maraton után egy pillanatra végre megpihenhet:

Itt fekszik rajtam. Istenem. Hogy megértem.
Hús a húsomból. Már nem én. Nem értem.
Alszik. Szuszog. Furcsa szagú
kórházi rugdalózóba tették.
Csak tapogatom nemrég született,
belülről ismert testét.

A kórház mindig gyászt jelentett.
Most az életért vagyok újra itt.
Eleven. Ép. A pokróc alatt megsimítom,
megszámolom a lába ujjait.

De aztán hazaviszi a kicsit, és az álmosságtól kiszolgáltatott, éjszakai órákban, amikor gyermeke álmát lesi, vagy a sötétben szoptat, megérzi, hogy most már nemcsak a sorson, de rajta is múlik, hogy ez az érzékeny, valószínűtlenül teljes kicsi lény megmaradjon:

Tartom, szorítom, körbeölelem,
hogy maradjon velem,
hogy a holdfehér tej megszínesedve
áradjon szét a lüktető erekbe,
élő, fogható földi teste
otthonra leljen kívülem. (…)
Forróság áramlik belőlem.
Én elfogyhatok már. De ő nem.

Aztán csak nézi, bámulja az ember a mindennel-egy újszülöttet, akinek előbb be kell fogadnia a világot, hogy a világ is befogadhassa őt:

Még nem különült el a létezőktől,
csak egy sajátja: a tekintete.
Méregeti az eleven világot:
van minden, de nincs semminek neve.

Mivel kisgyerekes anya vagyok, még nincs tapasztalatom a továbbiakról – még csak négyéves korig láttam, hogyan éli meg egy gyerek a világot, és hogyan élem meg én az anyaságot. (A iskoláskor nehézségei, a kamaszkor viharai majd nyilván új élményeket hoznak). Most még csak azt tudom, hogy folyamatosan tanulok a gyerekeimtől. A legtöbbet persze a szeretetről és az időről. Megtanultam például, hogy a szeretet első lépése az egészségesen stabil önszeretet: a fiam még nyugodtan mondja ki, hogy „szeretem mamát, szeretem apát, szeretem magamat”. Sőt: „szeretem a kukumat”, vagyis egy tárgyat, az újszülött kora óta meglevő elrongyolódott takarót – a világ tárgyaihoz is nyugodtan ragaszkodhatunk tehát, ha biztonságot adnak. (Öregek kapaszkodnak így az ismerős környezetükbe). És a játék! A világ szaga, íze, színei, változatossága! Nincs rendetlenség, hiszen a gyermek számára:

A rend: a játék. A rend: ő maga.

És idő sincs, csak érzelmi idő, a mi szubjektív viszonyunk az időhöz, amely minden felnőttnek is gyermekkorból átmentett, de kényszerűségből elfeledett tapasztalata.

Ideje áll és ideje vágtat:
nem méri még, csak eltelik vele.
Létezését nem igazolja más, csak
tiszta érzékletek tömkelege,
rejtőző üteme a változásnak.

Mindent befogad, megnéz, megszerez:
játszik, tanul, raktároz, rendszerez,
nyers örömével elmének és testnek.
Ő változik, de még csak én tudom,
mert hozzá képest én nem változom –
az én időm áll: időtlenségének
sebes sodrával sosem versenyezhet.

Az anyaság idilljét egyetlen dolog zavarta meg: az, hogy annyira átkerültem egy másik időbe, egy másik ember életébe, hogy magamra egyáltalán nem jutott energiám. Pedig én írni akartam megint, hogy megértsem, mi történik velem – azaz leírni, amit a vers már tudott, de én még nem. Éjjel kóvályogtam, hajnalban riadtam, vártam, hogy az értelem végre megfogalmazza, rögzítse a test észleleteit, és ismét megteremtsen engem ebből a vegetatív biztonságból:

Egyenletes lélegzésben alszom, mint egy meleg ólban.
Nem tudom, hogy ki lehetnék, elvesztettem, aki voltam.
(…)
Nem voltam még ilyen védett, soha még ilyen csupasz.
Nézem, ahogyan az égre felkúszik a virradat.

Féléves lehetett az első fiam, amikor ismét írni kezdtem, és az íráson át, vagyis a hivatásom által rájöttem, hogy vége a keresésnek: hazaérkeztem. Nem kell többé azon gondolkoznom, ki vagyok, mert megvan a válasz: anya. Meggyökereztem a földön, része lettem a világ életből és halálból álló teljességének – vagyis éppen a gyermek volt a válasz a létem által feltett kérdésre. Azelőtt az ontológiai bizonytalanságra csak egyetlen válasz érkezett számomra: az, hogy „lenni vagy”; ezentúl azonban nemcsak élnem, de éltetnem is kell. A gyermek (ahogy egyszer, az alvó gyerekkel az ölemben írtam:) „megköt és megtart, mint a szerelem”. Engem pedig, ahogy a füveket, a fákat és a bogarakat, magáévá tett, tárgyai közé sorolt: elfogadott a világ.

Bőrömön érzem a hosszú, vizes fű
sok kaparászó karmahegyét,
ahogy csapzottan és vakon nyomakodva,
kövéren furakodva kutatja
a felleg elcseppenő csecsét.

Körbeburkol az avarillat, a bomlás,
erdei rothatásszag,
őrlik az ászkák, bogarak lakják,
földigiliszta ássa.

Mi tudom én, ki vagyok, mi a célom –
ég, föld elfogadott.
Letüdőzöm a hűvös és édes
korareggeli bodzaszagot.

A születés csodája beteljesedett. A gyermekekért való aggodalom és a folyamatos készenlét viszont megtanítottak arra, hogy nemcsak az anyának, de mindkét szülőnek meg kell tanulnia, hogyan uralhatja az időnként feltörő önzési rohamokat. A szülőség nem áldozat: inkább belső késztetés, kényszer és öröm, de mindenképpen nagy odaadást, önátadást követel időben, erőben, energiában. Minden szelíden vigasztaló, megértően ölelő anyában ott lakozik a banya, vagyis a megtestesült önzés, aki csakis magával akar törődni, és kimerült dühében már nem tud és nem akar odafigyelni a gyermekére: csapkod, kiabál, dühös. Ezt a banyát kell féken tartani és legyőzni – bármennyire is érthetőek az indokai, mégsem uralkodhat az óvó, szerető, elfogadó anya felett. Az egyik versemben nem is egy banya, csak egy kétségbeesett asszony lázad fel sorsa ellen, hasonló haraggal:

Adjam a vérem? Nyújtsam a testem?
Magamat végleg kényére vessem?
Nézzem, ha rezzen, lessem, ha szusszan,
várjam, ha elmegy, vágyjam, ha itt van,
s mint a szuka, ha kicsinyét ója,
legyek kuckója, vigasztalója…?

Persze a gyermek is önző: érzelmi és fizikai kiszolgáltatottságában teljes egészében magának akarja az anyját. És voltaképpen sosem tudunk megszabadulni ettől a vágytól – kérünk, követelünk valakit, akit csak velünk törődik, minden erejével és szeretetével. (Hogy is mondta József Attila? „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja.” De ő sem volt soha felnőtt: az illúzióit elvesztette, a vágyait soha.) Van egy versem, amit a gyermekem helyett, a gyermekem nevében írtam az elválás kényszeréről és nyomorúságáról:

Elhagy

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.

____

Most újra tavasz van, és megint meghasasodtak a macskák. Két tavaly idetévedt, fehértarka állat: a bizalmatlan, csonka farkú mama és alig tizenegy hónapos lánya várakozik elnehezülve a napon, a földszinti kopott lábtörlőkön. Benn, a kitágult, meleg hasakban már döfölnek ujjbegynyi fejükkel, már kapálóznak friss hajtáshoz hasonlóan törékeny lábaikkal a magzatok – és sokan vannak, sokan. Mit akarnak a világtól? Ételt, napot, életet. És mit kapnak? Pár napot, hónapot, évet. Esőt, fagyot, árvaságot.
Minden nő szíve elfacsarodik, ha meglátja őket, mert a macskák arra az irracionális, csak a test számára érthető sürgetésre emlékeztetik az asszonyokat, amelyhez nem férhet hozzá a figyelő, elfogulatlan értelem. Hiszen mit akarunk mi a gyerekeinktől, miért kívántuk a világra őket? Ha azt mondom: azért, hogy folytatásunk legyen, hogy ne legyünk egyedül, vagy hogy legyen majd, aki szeressen minket, az maga a tiszta önzés. Ha viszont azt mondom, hogy pusztán magukért, maguknak szültem őket, nemcsak szeretetlen vagyok, de nem is mondok igazat. Azt kívánom tehát tőlük, hogy egyszerre legyenek önmaguké és az enyéim, ráadásul még a majdani övéiké is. Legyenek szem a láncban, ami az embert a világhoz, az élőket a létezéshez köti. Megkötöm és elkötelezem őket; továbbadom, amit kaptam.

Miért nem lettem éles, tiszta szellem?
A fájdalomnak testet mért adok?
Miért fordultam békességem ellen?
Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?
Azt hittem: épp így leszek halhatatlan.
Vagy – tudom én? Az érv nem izgatott,
csak foganni és teremni akartam,
csak fogadni a teremtő magot.
—
De aki a magot magába fogadta,
megnyílik az idő mélye alatta,
világok méhe vajúdik tőle –

ki tudja, kit ránt elő belőle,
szűk üregekből tág levegőre,
messzi időkből kit tol a létre,
újra ölésre, új ölelésre.

Az ószövetségi teremtéstörténetben az ember kiűzetett a Paradicsomból, hogy ne nyerhesse el az örök életet. Azután az Isten összezavarta Bábel építőinek a nyelvét, hogy ember és ember közt megszűnjön az egyetértő közösség. A férfiak azt kapták cserébe, hogy harccal és nemzéssel, erőszak és szerelem árán betölthetik a földet, a nők pedig azt, hogy minden boldog várandóssággal újra és újra megtapasztalhatják teremtő és teremtett egységét. De férfi és nő egyaránt megélheti egy teljes lényével mosolygó, kíváncsian szemlélődő csecsemő fölé hajolva, hogy vannak pillanatok, amikor helyreáll a szavak nélküli, teljes bizalmat és örömöt sugárzó párbeszéd, az eredendő összhang, két ember pillanatnyi, de osztatlan közössége. Ésszel felfoghatatlan, hogy miért, de mégis belátható, hogy jól van ez így – mégis, mindennek ellenére, jól van. Ilyenkor megszűnik a halál hatalma és megáll az idő. Ahogy a négyéves nagyobbik fiam mondta, elirigyelve az öccse paradicsomi nyugalmát: „A baba azt hiszi, örökké élünk.”

Az itt következő utolsó verset várandósan írtam egy diófa alatt. Azóta tudom, hogy jöhet bármi: az a derű és bizonyosság, amit akkor éreztem, mindig megmarad.

Ahogyan

megszületik a fa gondolata
a nedves földben egy dió agyában,
kihajt, szeszélyesen sudárodik,
aztán (száz év) vad aszimmetria,
szertelen szerteágazás –
a nemlét állóvizébe dobott
egyetlen mag nyomán szétgyűrűzik,
mind tágabb körben lüktet az idő,
nem óra-mérte számítás szerint –
levél- és madárgenerációk
bontják a burkot, felnövekszenek,
szállnak, lehullnak – de megáll a fa,
viseli őket, viseli kerek,
kövér dióit, viseli saját
külön idejét, s formáját, amely
nem ismétlődik többé pontosan,
de lénye mégis megmarad a mag
lényegében, mohó agyában –
éppen így
születik s áll meg minden, ami jó,
s egy más időben őrzi biztosan
valódiságunk, mert a többi csak
percegő óra, lepergő levél.
Az írásban a következő köteteimből találhatók idézetek (az idézés sorrendjében): A madárlépte hó, Belvárosi kiadó, 1995 (Csak meg ne haljak), Nehézkedés, Magvető, 1988 (Hazafelé megy, este; Nyírfa; Se tűz, se föld), Fény, Magvető, 2002 (Macska, tavasz), Rögzített mozgás, Magvető, 2004 (Az erő; Szülőszoba /négyszer/; Fehér; „A szó: isten, megsemmisíti Istent”; Gyermek; Harminc; Tisztás a ködben). Elhagy címmel készülő új kötetemből idéztem „A rend: a játék. A rend: ő maga” mondatot (A tanulság), részeket a Hangok a várakozásban című versből, valamint az Elhagy című vers teljes szövegét. Az Ahogyan című, szintén egészében idézett záróvers megint csak a Fény című kötetből való.

Ez a személyes írás Fülöp Bea: Anyák című interjúkötete számára készült.