A kritika az ÉS-ben jelent meg az Ex librisek között.

Azt hiszem, már elso költoi lépései is sikeresen ébresztették fel a literátorok figyelmét – hiszen istenáldotta tehetsége van a finom, érzékletes lírához, a tömöríto megjelenítéshez egyaránt, amihez könnyed, formaérzékeny versteremto készség is társul. Eredendo költoi adottsága persze érlelodésében hendikep is lehetne, de látszólag maga komoly tudatossággal keresi az útját, újabbakra, erosebb, nagyobb kihívásokra törekszik. Ez a kötet is, a harmadik, ezt bizonyítja. Kevesebb rímmel él, a nagyobb formák felé közelít, a vers érdekes költoi gondolati kísérletein dolgozik.

A kötetben igen tudatos, megtervezett a szerkezeti elgondolás; az alapgondolat: (a gyujtemény címe és olvasatunk szerint) egyfajta „fénytani poétika” folyamatos megjelenítése és kifejtése. Szabó T. Anna finom és szenzibilis költészetében szinte a kezdetektol fogva (már elso kötetében többféle módon szóltak errol az ars poeticák is) az elemi természetu érzékelési jelenségek kitüntetett a szerepe – a szél, a víz, a fény, a köd, az árnyék, a tükör, a fekete és a fehér (mint alapszínek és jelképek) és hasonlók a legkedveltebb szavai. Nyelvében, fogalmainak struktúrájában ezek a kristályosítás pontjai, és általuk széles „asszociatív övezet” adódik a lírai sugalmazásra. Mintha a lét primer világ-tapasztalása lenne a legfontosabb, amit az elemi szint irányából fokuszál az ihlete – a végsore, a semmire, vagyis a szavakon túli transzcendenciára irányulva. (Szabó T. költoi világa lényegében a Pilinszky-tradíció nyomait követi.). A Fény-kötet – ciklusaival, a bennük szereplo kulcsszerepu versekkel – egy tág értelemben vett foto-grafikusságot, azaz fény-írásmódot képez le (a fényképezés konkrét mozzanatát többszörösen is behozva). Eloször az Autofókusz címu részben, ahol a lehunyt szem, a belso tudat gyújtópontjába csapódnak, oda kavarognak a „képszavak”, avagy a költemény – metaforikus értelmu – elohívó folyadékközegében lebegnek. Az önmegfigyelés, a szenzitív folyamatok finom analízise, amely a lelkileg érzékelt tér-ido viszonylatok mikro-vizsgálata (Ezt tegnap írtad, Kísérlet borral és gyertyával) a kortársi festoi, foto-festészeti konceptekkel is rokon. A második ciklus, a Sötétkamra az álomlátás tagolatlanabb tereit, a mítoszt, a víziót nyitja – az Éjszakát vagy a Barlangot, a fájdalom, a halálfélelem gyötrelmes rémképeit hozva a képek elotérbe. A háromrészes kötetszerkezetben az Elohívás a záróciklus: ebben a részben akadunk talán Szabó T. Anna költészetének legtöbb újdonságára. Itt vannak – az alapveto drámai hangvétellel kontrasztot is alkotva – a mosollyal, deruvel áttört költemények (például az Utazómagasság) vagy (egy korábban is alkalmazott formaként) a sornyi, feszes mondatokra épített, zárt verstípus igen kiérett változatai (Hold). A nyolcrészes Népstadion metrómegálló mesteri munka, de a „koncept” maga talán jobb, érdekesebb, mint a költemény szövegének egésze, a kötetzáró (címadó) félhosszú vers, a Fény viszont fordított arányt mutat: a részleteknek több a dinamikája, szépsége, mint a mu szerkezeti egészének – ezek a versek sejtetnek meg elore valamit Szabó T. Anna várható további pályájáról.

(Magveto Könyvkiadó, 2002. 87 oldal, 1390 Ft)