„Nem a Kelet és a Nyugat háborúzik egymással, hanem az okos embereknek kell megküzdeniük az ostobákkal.” Marjane Satrapi

(Felvetőszál)

Bécs, ócskapiac. Korszakok vedlett tárgyai kupacokban, a messziről jött árusok az összes Kelet-Európai nyelven kommunikálnak egymással. Odébb elegáns osztrák hölgy válogat a távol-keleti ékszerkereskedő szép színes tűzzománc láncai, gyöngyei közt. Van szőnyeg is, évszázadon át koptatott, megfakult fekete-piros perzsa. Még odébb, a kínai és indiai árusok portékáinak bazárján túl ott a Naschmarkt: a halasok, a hentesek és a zöldségesek közt fényesbarna szemű, bajszos kereskedők kínálják hevesen gesztikulálva a pisztáciát, datolyát, csípősre ízesített földimogyorót és gránátalmát. Sörivó turisták ülnek a teraszokon, bámészkodnak. A vásári zsibongást, az alig pár száz négyzetméteres intenzív kaleidoszkóp-világot körülveszi a császárváros hétvégi némasága.

(Keresztszál, piros)

Ez itt a világ-piac. A nézelődő saját identitása feloldódik a tarka tömegben. Illatok, szagok, akcentusok, zenefoszlányok és fűszeres ízek között veszti el időérzékét, saját történetét, egyéniségének gonddal megrajzolt határait. Hol vagyok? Nem számít, szinte akárhol lehetnék, a világ bármely áttekinthetetlenül zsúfolt piacterén. És szinte akármit megvehetnék, mert ide mindenki elhozta az áruját. A piac: szabadság. Itt mindenki önmaga lehet, mégis feloldódik a sokféleségben, a nézelődés és a válogatás és a kínálás és az alkudozás közös színjátékában. Nemcsak a pénzről szól ez: a piac sokszínű szövete egyszerre művészet és mesterség, zene, költészet és festői színkavalkád, sűrített lényege az igazi nagyvárosnak, ahol mindez a sokféleség oldottabb, kevésbé nyilvánvaló formában van jelen.

(Keresztszál, fekete)

A piacokat lövik. A piacokon robbantanak. A piacok zsibongó tömege a legsebezhetőbb. A piacon mindig van olyan, aki „más”. Mindenki más, de senki sem idegen.

(Keresztszál, piros)

Marjane Satrapi, a Persepolis című képregény szerzője, a nyolcvanas években érkezett Bécsbe Iránból, szálegyedül. A szülei küldték ide tanulni, mert féltették a szókimondó kislányt az új iráni rendszer brutális intézkedéseitől. A lány, aki otthon Iránt kritizálta, most szembesült azzal, hogy az európai fiatalok mit sem tudnak háborúról, diktatúráról, halálról; az irániak gondolkodása idegen nekik, mélyen gyökerező félelmeit nem értik. Állandóan védekeznie kellett, védelmeznie a hagyományait, az országát. „Igyekeztem minél kevesebbet gondolni a hazámra, mert éreztem, hogy akkor képtelen leszek beilleszkedni. És minél többször jutott eszembe az otthonom, annál dühösebb lettem a többiekre a tudatlanságuk és az előítéleteik miatt. El akartam felejteni mindent.” Sem a felejtés, sem a beilleszkedés nem sikerült: az identitását vesztett lány kétségbeesetten kallódott, végül pedig visszament Iránba, támogató családjához. De ott sem volt maradása: iráni volt, de már nem tudott beilleszkedni a rendszerbe. Végül Franciaországban kötött ki. „Elegem volt abból, hogy mindig magyarázkodnom kell. Egy franciának elég azt mondania a ‘Ki vagy?’ kérdésre, hogy ‘Francia’. Nekem hosszasan mentegetőznöm kellett: ‘Iráni vagyok, de…’ Inkább megírtam a könyveimet, hogy az emberek megértsenek.” És még hozzátette azt, amit minden nomád ismer: „Az a baj, hogy ha már egyszer elmentél, mindenhol idegen leszel. Iránban is idegen vagyok.”

(Keresztszál, piros)

Perzsának lenni. 1721, vagyis Montesquieu Perzsa levelek című regénye óta a perzsaság az idegenség szinonimája. A két képzelt felvilágosodás-kori perzsa fiatalember, Üzbek és Rika, akik úgy vélik, hogy ősi, hatalmas birodalmuk határain kívül is rátalálhatnak a vágyva vágyott bölcsességre, levelekben tudósítanak az akkori Párizsról. Ők is idegenek, és nekik is idegen szinte minden, amit látnak. Rika, akit dús keleti öltözéke emel ki a tömegből, egy napon elhatározza, hogy próbára teszi magát, és beolvad a tömegbe. Európai ruhát ölt – de amint megszűnik a perzsaság egzotikuma, megszűnik a varázsa is, átnéznek rajta az emberek. Már nem csodálatos és furcsa idegen – de senkinek érzi magát. És amikor mégis kiderül róla, hogy perzsa, az emberek meglepetten felnevetnek: „Perzsa??! Nahát! Hogy lehet valaki perzsa?”

(Keresztszál, fekete)

Bécs, Párizs, Budapest. Az Úr ezerkilencszázadik esztendejének szeptemberében a perzsa sah látogatást tett Budapesten. A súlyos vesebajjal küzdő uralkodó fogadta Vámbéry Ármint, látogatást tett a Margitszigeten, gyönyörűséggel hallgatta a cigányzenét, lóversenyt nézett, és kiosztotta a legmagasabb perzsa kitüntetést a magyar miniszterelnöknek.

(Keresztszál, piros)

Találkoztál-e perzsákkal?
Lehet, hogy perzsa vagy?.

(Felvetőszál)

Perzsia. Irán. Shiraz, Perszepolisz, Iszfahán. Teherán a csodaszép Elburz hegység lábánál; rejtett magánkertek és közkertek a szigorú falak közt. A mecsetek, a paloták, a leheletfinom, bonyolultan harmonikus mozaikok organikus vagy geometrikus sokfélesége. A perzsa újév, március huszonegyedikén; a perzsa naptár, a pontos és szigorú, amelyben csak kétmillió év múlva várható az első hiba. Perzsa idő szerint az ezerháromszáznyolcvanas évek vége felé járunk.
A csukladozó, madárhangon indázó szomorú-szép dalok. Sok ezer éves történelem. Perzsák, azeriek, kurdok. A nomádok, és akik letelepedtek. A hatalmas terület, a csaknem hetvenhárom millió ember. A sokféleség, amit semmilyen erőszakkal nem lehet egységesíteni.

(Keresztszál, fekete)

„Tiltva van a csók, az öröm, az ivászat meg az ének,
de főként a gondolkodás mondatik bűncselekménynek.”
(Háfiz: Puritán zsarnokság, Faludy György fordítása)

(Keresztszál, fekete)

Forradalom, diktatúra, háború, erőszak. A mennyország műanyag kulcsával menetelő gyerekek az aknamezőkön. Csador, kendő, titkok, hazugságok, félelem, fanatizmus. A harmincezer áldozatot követelő földrengés 2003 december huszonhatodikán, Bamban, amely eltörölte a gyönyörű, agyagszínű, kupolás-tornyos ősi várost. (Magyarok a segítők között, idegenek: szemükben tehetetlen fájdalom.) A huszonegy éves lány, a festő, akit börtönbe vetettek és ártatlanul felakasztottak. Az áldozatok, a kövezés, a nyilvános kivégzés, a becsületbeli leszámolások. A gyűlölködés. A teheráni forgalom, a por. Sivatag. Szél, szél, forró, pusztító szél.

(Keresztszál, piros)

A tájak és a városok sokfélesége. A piacok színei. Az emberek! A gyönyörű arcok, a kedves gesztusok, a minden körülmények között óvott-őrzött belső szabadság. A feltétlen, odaadó vendégszeretet, a tea a bazárban, az ajándék, a mosoly. Kislányok, asszonyok selymes fekete pillás tekintete. Elszánt, szomorú férfiak. A fehér léggömb. A cseresznye íze. A kör. Vér és arany. Iráni filmek a kisemberekről és a mindennapokról, amelyek meghódították a világot. Mi is ismerjük őket. Persze csak keveset: hetven iráni film készül évente, a tiltott nyugati filmeket videón árulják a feketepiacon. A híres rendező azt bizonygatja kényszeredetten, hogy nem politikai, hanem szociális filmeket készít, viszont nem hajlandó az öncenzúrára. A filmjeit sokszor nem engedik bemutatni a hazájában. De az emberek ott is filmet néznek, pizzát rendelnek, nézik a nőket, hátrébb tolják a kendőt, szerelmeskednek a sötétben, és titokban buliznak. Olvasnak és mesélnek. Énekelnek. Élnek, akárcsak mi.

(Keresztszál, fekete)

Ébredsz, örök égi Nap kel – égő vágy öl.
Rét szép madarát vered fel – égő vágy öl.
Az nem szerelem, ha jajszavad szól szerte:
meghalsz, a szíved néma jel – égő vágy öl.
(Omar Khajjám, Tandori Dezső fordítása)

(Felvetőszál)

Mandulaszemű, fekete szemöldökű nők, csodaszépek. Szerelmes férfiak, költők. Magyarok, perzsák.

Be szép a kedvesem, és hű, mint senki rajta kivül!
Dicséri tiszta erényét mindenki, rajta kivül.
Ki szép, s ki tetszeni vágyik, magát mind kelleti, ám
Ilyen nemes szivü és szép ugyan ki – rajta kivül?
(Háfiz, 156. ghazal, Képes Géza fordítása)

Szebb az arcod, mint a szépség holdja: büszkén csillogó,
És állad gödre jóság kútja, tisztább, mint a hó. (…)
Kérd a szellőt, rózsa-arcod gyönge szirmát hozza el,
Rózsakerted illatából inna szám, a vad, mohó. (…)
Bár lehetne ételem méz, bíbor ajkadról folyó!
(Firdauszi: Királyok könyve, Devecseri Gábor fordítása)

(Keresztszál, fekete)

„Nem egyetlen történetet mond el, hanem a világ folyását: s abba minden beletartozik. Vonalszerűen halad hát, mindig előre: a születés, a tettek, a szerelem, a harcok, az elfáradások, a boldogság, az elmúlás felé. De az elmúlás is elmúlik. A történet bárhol elölről kezdődik: csak éppen más szereplővel. Aki elmúlt, nincs szerepe többé: példaként hat tovább; siratják s emlékeznek rá; de a történet nélküle zavartalanul árad tovább, mint ahogyan természetesen és zavartalanul hordozta őt, amíg róla volt szó.” (Devecseri Gábor előszava Firdaúszi Királyok könyvéhez)

(Keresztszál, fekete)

Egen, földön s bíborló vizeken
A Csönd trónol, büszkén és hidegen;
a Csönd, a néma Csönd – de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?
(Omar Khajjám, Szabó Lőrinc fordítása)

(Keresztszál, piros)

Költők, szerelmes férfiak. Mandulaszemű, fekete szemöldökű nők, csodaszépek. Perzsák, magyarok.

Mit érzek! a virágok
Bimbóikon kinéznek,
Habosan terűl az illat,
A fellegek szaladnak,
Belőlök a szelíd nap
Mosolyog derűlt egünkre.

A filmilék zenegnek,
S egy szellet a rózsának
Bimbóiból kilendűl:
Mit, ah, mit érzek! édes
E szellet ihletése!
Óh szent öröm! szerelmek!
Megelégedés nyomási!

Te vagy, te vagy Hafíznak
Árnyéka! csendes árnyék,
Te lebegteted hajunkat!
Űljünk le sírja mellett
A mirtusos ligetben,
Űljünk le, szép leányok!

Ti barna, kondor ifjak!
Kik a narancsberekből
Most szálltok e halomhoz!
Óh, jó időbe jöttök!
Megnyílva olvadoznak
Hő szíveink reátok.
(Csokonai: Háfiz sírhalma)

(Keresztszál, fekete)

A ghul, a húsevő démon. Itt él köztünk, vérrel keni be a szánkat.
Aki menekül, nem válogat. Kakaóporral teli kamion, vasszállító vonat, fulladásig zsúfolt hajó. A szülők a kamion alvázára kötözik a kamasz lányt. Csomagtartóba tömik, hogy éljen. Aztán? Fegyver. Tábor. Egy kis magyar faluban a helyi lakosok önszorgalomból bezárják a holtfáradt, kiszolgáltatott menekülteket, és hetekig zsarolják őket, mert pénzt akartak, honnan?!

(Keresztszál, piros)

Sokan már régóta itt vannak. Sokan egyenesen ide akartak jönni Magyarországra. Ide Budapestre. Akik már otthon érzik magukat itt. Perzsák, akik magyarok. Magyarok, akik perzsák. A képzőművész-rendező, aki itt keresi a gyökereit: édesapja híres iráni rendező, magyar édesanyja pedig, a nagy nevű, mitikus erejű festőművész negyven éve Iránban él. (Képe az éjszakával, az istenalakkal és a bagollyal – a titok.) A perzsa apától és magyar anyától született képzőművész, aki Iránban tanulta meg a tarot alapjait, és most Budapesten tart kurzusokat saját kártyáival, amelyekre a magyar mitológia nagy alakjait is ráfestette. A szőnyegkereskedő testvérpár, a faji különbségeket eltörölni igyekvő bahái’ vallás Iránban nevelkedett zsidó követői; a gyermekeik már itt születtek, és kétnyelvűek. Budapesten élő kereskedők és vendéglátósok. A központi fekvésű bútorbolt, kirakatában a hatalmas, gazdagon aranyozott, indás díszítésű, brutálisan lenyűgöző ággyal. Szőnyegesek és bazárosok. Magyar-iráni baráti társaság, iráni-magyar szótár, iranisztika tanszék, honlapok Iránról, honlapok a perzsákról; fordítók, tudós elemzők, újságírók, egyetemi hallgatók, professzorok, tanárok, táncosok, szakácsok, zenészek, festők és orvosok és nyelvészek. Színes, kavargó tudáspiac, idő kell hozzá, hogy megismerjük, idő, mint az igazán átélt énekléshez. A megértéshez is idő kell. Egy iráni rendező, aki filmet készít egy magyar lányról, aki az apját keresi Iránban. A régesrég Magyarországon élő perzsa törzs, a jászok. A perzsa-magyar rokonsághiedelmek. És azok, akik múltjuk vagy gyermekeik révén kapcsolatban maradtak Perzsiával: az írónő, aki megírta iráni férjével való félresikerült házasságát, neveli a gyerekeit és perzsából tolmácsol; az utazó, aki szintén megírta iráni tapasztalatait kíváncsi magyar honfitársai okulására. A Dena művészcsoport nálunk vendégeskedő festményei. Az amatőr fotósok, akik megosztják fényképeiket az érdeklődőkkel. Kíváncsiak vagyunk rájuk mindannyian.

(Felvetőszál)

Perzsia? Perzsaszőnyeg, perzsa horoszkóp, perzsa macska, perzsa selyemakác. Megszületett Magyarországon az első perzsa leopárd. Perzsa mesék – köztük az annyira magyarnak vélt „Dolgozz, macska!” A perzsa miniatúrákra egy szál macskaszőrrel festik a szabad szemmel szinte már láthatatlan finomságú részleteket. A világ legnagyobb perzsaszőnyege Iránban készült, kétezer négyzetméter és negyvenöt tonna. Egy budapesti szőnyegbolt bemutatkozása: „szerintünk minden egyes vendégünk olyan egyedülálló és különleges mint minden kézicsomózású szőnyeg.” Perzsa csirke pisztáciával, perzsa joghurtleves, bárány kofta, vaníliás feketecseresznye-lekvár. Shiraz perzsa étterem, Parwan kávézó, perzsa büfé a körúton. A tarof udvariassági szabálya: önmagunk lekicsinylése, a vendég felmagasztalása. Egy tizenhetedik századi perzsa tál fölirata: „Teljék meg ez a tál mindenkoron Isten áldásával; járjon körbe barátok kezén; adj hálát Isten kegyelméért, az Ő áldása szálljon arra, aki eszik.” Muzsika, hastánc, fűszerek illata, szúfi zene, sakk, vizipipa, áttört fémlámpák, erős színek, a mágia közele. Titok, egzotikum, misztika, sors: Budapest.

(Keresztszál, fekete)

Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megún, kiüt, s a sírba visszarak.

Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a labda, úgy repül a kő;
vakon röpülsz te is, és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! Csak Ő!
(Omar Khajjám, Szabó Lőrinc fordítása)

(Keresztszál, fekete)
Mért mutogatnánk egymásra? Mindannyian perzsák vagyunk. Aki gondolkodik, az sokszor érzi magát idegennek. Marjan Satrapi és az iráni emigráns írók gyakran ironizálnak azon a tragikus helyzeten, amelyről nem tehetnek, és ami mattot adott a világnak: azt mondják magukról, hogy „a gonosz tengelyén”, Keleten születtek, de Nyugaton, „a nagy Sátán” kebelén találtak menedéket. Országaik kölcsönösen gyalázzák és fenyegetik egymást. Pedig nem az eszmék: az emberek tudnak csak beszélgetni.

(Keresztszál, piros)
Elfogadni és megérteni. Különbözőek vagyunk, de ugyanazok. Meg kell tartanunk csak ránk jellemző színpompás ruhánkat, hogy ne váljunk átlátszóvá – de menjünk vele a piacra, olvadjunk bele a színes tömegbe, Bécsben, Párizsban, Budapesten, akárhol. Érezzük a történelem felelősségét. Élvezzük a helyzet szabadságát. Mi vagyunk a vendég és mi vagyunk a vendéglátó, árusok és vevők vagyunk ugyanazon a piacon. Ki ismerheti sorsát? Ki is merheti kihívni maga ellen? Nomádok vagyunk mind, szövi ki-ki a maga szőnyegét, emlékekből, könnyekből, nevetésből. Sötétvörös vér, tűzpiros szerelem, a sors fekete titka indázik, mint a tinta. Selyemfény, a létöröm boldog kalligráfiája. „A virágok bimbóikon kinéznek, szelíd nap mosolyog derült egünkre.” Saját időnk van, relatív időnk, csak a mienk; külön utunk, amin a magunk szabadságát keressük. Alapszínek és kiegészítő színek, feszítőszálak, keresztszálak, csomók. Rózsakertünk illatában szőjük, csomózzuk magunkra a sorsot. Megteremtjük közös szabadságunkat, új városainkat, közös és szabad és gyönyörűséges piactereinket. Kanyarog a sok színes szál, száll, mint a toll a légben, rácsomózódik a felvetőszálra, minta lesz belőle, szőnyeg. Míg odatúl a láthatatlan sorsszövők el nem vágják a fonalat végképp.

Az írás a <a href=”http://menedek.hu/”>Menedék</a> alapítvány migárnsokkal foglakozó <a href=”http://www.kultours.hu/”>Kultours</a> projektjében is helyet kapott, és megjelent a Mozgó Világban is.