Régi Cinemás írás

.

Amióta mozi van, filmek is készültek az evangéliumokból. Mel Gibson Passiója hosszú hagyományba illeszkedik bele

The Greatest Story ever Told (Minden idők legnagyobb elbeszélése) – állítja George Stevens 1965-ös filmjének címe Jézus történetéről. A mondat igen szemléletes: nemcsak azt demonstrálja, hogy az Üdvözítő élete és halála mennyire kínálkozó filmalapanyag a hatásvadász Hollywood számára, hanem azt is, hogy a négy evangélium hangsúlyozottan elbeszélés, azaz írott szöveg, amely igehirdetők segítségével szájhagyomány útján terjed és térít. Azzal, hogy a film megjeleníti, képpé teszi az Igét, rögtön értelmezi is: kiemel, kihagy vagy összevon bizonyos evangéliumi jeleneteket, óhatatlanul hozzátold, hozzáképzel a történethez eseményeket, párbeszédeket vagy mozdulatokat, és a műfaj természeténél fogva a szereplők és viszonyok ábrázolása is általában árnyaltabb, mint amit a Biblia megenged. A témaválasztás önmagában még nem garancia a minőségre. A filmet esendő emberek készítik, a mindenkori korhangulatnak, az anyagi kereteknek és a saját, nem egyszer korlátozott színészi és rendezői képességeiknek a függvényében, és ráadásul sokszor a szereposztás sem az igazi, játsszák azt bármilyen nagy sztárok – így eshetett meg, hogy George Stevens filmjének nézői közül többen a legdrámaibb pillanatban nevettek fel, amikor a római katona szerepében cameózó John Wayne jellegzetes hanglejtését meghallották.
Persze ez más műfajokkal is megtörtént már: a Jézus-filmek előzményének tekinthető templomi Krisztus-ábrázolások közül sem mindenik kifogástalan, és a népi passiójátékok is gyakran meglehetősen otrombára sikerednek. A hívők azonban, különösen a Jézus halálát és feltámadását jelző Húsvét táján, a legmisztikusabb keresztény ünnep idején, szívesen veszik az efféle segédleteket és értelmező személyeket, hogy emberközelbe hozták Jézust és megmagyarázták az isteni csoda természetét. Ebben a film segítségét is gyorsan felhasználták: már a századfordulón is készültek Jézusról szóló filmek, például a négy perces Jésus devant Pilate (Alice Guy, 1898) vagy a From the Manger to the Cross (Kalem Company, 1912) című némafilm-passiójáték.
A transzcendenciát mindig is nehéz volt megközelíteni: a világ valódi működését és célját emberi ésszel felfogni lehetetlen. Ezért maga Jézus is közvetítő: az új szövetség közvetítője Isten és az ember között. A Jézus-filmek éppen ennek a kettősségnek az alapján oszlanak két csoportra: az egyik értelmezés Krisztus isteni, a másik emberi természetét hangsúlyozza. Jézus egyszerre Emberfia és Isten Fia, egyszerre áll fölötte minden emberi bűnnek és éli át az embersors minden szenvedését, és ezt a misztikus kettősséget nagyon nehéz képileg ábrázolni: a Jézust alakító színész könnyen üresen patetikussá, vagy éppen ellenkezőleg, gyengévé és döntésképtelenné válhat – az első változat főként a nem hívő nézőkben kelt visszatetszést, a második pedig a hívőkben. Márpedig egy igazán jó film mindkét rétegnek egyformán szól.
Az amerikai álomgyár a tömegek igényét kielégítve gyakran készített és készít filmet emberfeletti képességekkel rendelkező megváltó-figurákról (mint például Superman, Luke Skywalker vagy Neo), tehát mindig is hajlamos volt Jézus isteni természetére helyezni a hangsúlyt. A később a bibliai film klasszikusává vált Cecile B. DeMille The King of Kings (1927) című némafilmje is efelé hajlik, némileg szabadon értelmezve az evangéliumokat. Ugyanezzel a címmel készített filmet 1961-ben Nicholas Ray, aki Orson Welles emelkedett narrációjával próbálta áthidalni a képi látásmód és az elbeszélés közti szakadékot, olyannyira, hogy itt Jézus csodáiról is csak a szemtanúk elbeszéléséből értesülhetünk. A csaknem háromórás filmet részben a Ben Hur alkotói készítették (a zeneszerző Rózsa Miklós), és a nézők a nagy klasszikussal összehasonlítva inkább hosszadalmasnak találták, mintsem drámainak. Ebben a filmben bukkant fel először igazán hangsúlyosan a képi ábrázolásokról jól ismert kékszemű, hosszú szőke hajú Jézus (Jeffrey Hunter) jóképű és karizmatikus, de merőbben történelmietlen alakja.
Ezzel a hollywoodi sztereotípiával száll szembe Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma című filmje (1964), amely egészen más alapokra helyezte a műfajt és azóta is mérföldkőnek számít a Krisztus-filmek történetében. A marxista rendező neorealista stílusban, Olaszországban forgatta 137 perces, fekete-fehér produkcióját, amely a pápa tetszését is elnyerte. A film, amely pontosan követi Máté evangéliumát, nem kiglancolt díszletekkel, költséges jelmezekkel vagy szupersztárokkal dolgozik, hanem helybéli szegény embereket, amatőr színészeket foglalkoztat (többek közt Pasolini anyját), és még a csodákhoz vagy látomásokhoz sem használ semmilyen különleges effektet. Sötét hajú, sötét szemű, szenvedélyes és ingerlékeny Jézusa (Enrique Irazoqui) inkább lázadó ember semmint isteni küldött. A szegények nevében beszél, és sugárzik belőle a hívőket és nem hívőket egyaránt magával ragadó halálra szánt bátorság. Pasolini meglehetősen eklektikus, de annál hatásosabb zenét használ a filmhez a bluestól kezdve az afrikai misén át a Bach-passióig.
Szintén a zene áll a középpontjában a két leghíresebb zenés Jézus-filmnek, az egyenként nagyjából száz perces Jézus Krisztus Szupersztárnak (Norman Jewison, 1973) és a Godspellnek (David Greene, 1973). Mindkettő musicalből készült, és a hippi-korszak végének szülötte, amely magán viseli korának jellemző jegyeit és problémáit; Jézus történetét mindkettő inkább szimbolikusan tárgyalja, mintsem szigorúan követve az újszövetségi szöveget. A Jézus Krisztus Szupersztár Tim Rice és Andrew Lloyd Webber azonos című darabját teszi át filmre Ted Neeley címszereplésével. A filmben hippik adják elő Jézus életének utolsó heteit eklektikus kellékek között. A fekete Júdás szerepeltetése megosztotta a közvéleményt, és a hívők egy részének bántotta az érzékenységét Jézus túlságosan is emberi mivolta (bensőséges kapcsolata Mária Magdolnával), de a filmet uraló rockzene és a vergődő, kétkedő hősök intenzív érzelmeinek remek ábrázolása ma is az egyik legnépszerűbb adaptációvá teszik a mozit. A Victor Garber főszereplésével készült hippi-evangélium, a Godspell helyszíne napjaink New Yorkja, a főszereplők pedig egy artistatrupp tagjai, akik felváltva alakítják az evangéliumi alakokat. Jézus itt egyszerre mester és bohóc, és passiója annál megrázóbb, hogy a film lazán kezeli a bibliai történetet (mai szemmel nézve talán a World Trade Center tetején elénekelt dal a leghatásosabb). A film alapjául szolgáló musical az iskolai színielőadások alaprepertoárjába tartozik.
A hívőket és filmbarátokat legkevésbé Franco Zefirelli 1977-es A názáreti Jézus című hosszú, több mint hat órát filmsorozata osztotta meg, amelyet az olasz rendező Jordániában és Galileában forgatott, és amely az evangéliumok alapján Jézus egész életét végigkíséri a születéstől a feltámadásig. Zefirelli igyekszik a lehető legkevesebb szabadsággal élni az értelmezés terén, és ha érintőlegesen is, de felvázolni a korszak történelmi, politikai és gazdasági viszonyait. Az ő Jézusa (Robert Powell) erős, isteni küldetését beteljesíteni törekvő szent ember, aki azonban szelídségével és prédikációival a szeretet üzenetét közvetíti. Zefirelli szépen filmezett elbeszélése ideális húsvéti film, nem provokál és nem kényszerít gondolkodásra, inkább az érzelmekre hatva hirdeti a megváltás erejét.
Annál provokatívabbnak bizonyult Terry Jones 1977-es filmje, a Monty Python’s Life of Brian – Brian élete, amelyet több országban betiltottak. A kiváló, fekete humorú komédia nem tartozik a szorosabban vett Jézus-filmek sorába, ugyanis már az elején leszögezi, hogy a főhőse nem Jézus, hanem a tévedésből megváltónak kikiáltott Brian Cohen (Graham Chapman), akit ugyan rajongva követnek és a végén megfeszítenek, de mindvégig menekül a messiási feladat elől. A film nem a kereszténységet, inkább a vallási fanatizmust és a szervezett hatalmat gúnyolja ki, a harsogóan vicces jelenetei komoly mondanivalót hordoznak: hit nem azt jelenti, hogy vakon követünk másokat, hanem hogy előbb megtanulunk önállóan gondolkodni, hogy aztán megtalálhassuk a magunk útját – aki pedig így gondolkodik, azt hívőként sem zavarja a film vaskos humora.
A Brian élete az egyetlen film, amely tragikomikusan ábrázolja a keresztre feszítést. James Cellan Jones filmje, a Tunéziában és Marokkóban forgatott The Day Christ Died (1980) Mel Gibson Passiójához (2004) hasonlóan Krisztus életének utolsó éjszakáját és napját viszi filmre, történelmi-politikai szempontból mutatva meg a keresztre feszítést és Jézus (Chris Sarandon) szenvedéseit. A Passióhoz hasonlóan a film legnagyobb hiányossága, hogy a részletesen bemutatott külsőségek ellenére nem fektet elegendő hangsúlyt a lelkiekre, és dramaturgiailag hibásan nem szán időt a feltámadás bemutatására, a fájdalom és a kétség sötétségében hagyva nézőjét. Úgy tűnik, hogy Krisztus életének és tanításainak bemutatása nélkül a passió puszta ténye Jézus emberi mivoltára helyezi a hangsúlyt az isteni helyett, és a világban egyébként is oly sokszor ismétlődő emberi megaláztatást és fizikai fájdalmat a maga csupasz valójában szemlélve csupán a mélyen hívő embereknek adatik meg a feltámadás reménye és a megváltás bizonyossága.
A keresztre feszítés pillanata áll a középpontjában Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése (1988) című filmjének is, ám itt Jézus (Willem Dafoe) számára nem a fizikai fájdalom, hanem a lelki megkísértés a legnagyobb kín: emberként, de az emberi élet egyszerű örömeit elutasítva kell meghalnia. A Nikosz Kazantakisz regényéből készült film hatalmas botrányt kavart, mert Jézust zavarodott, bizonytalan prófétának ábrázolja. Mel Gibsonhoz hasonlóan a rendezőt – aki korábban már részletesen ábrázolt a megváltásért kétségbeesetten küzdő hősöket (Taxisofőr, Dühöngő bika) – állítása szerint mély lelki válságból vezette ki ez az erősen fikciós, gondolatébresztő film.
Krisztus születésének kétezer éves évfordulója közelében sok és sokféle Jézus-film készült. Egy részük modernizálja a történetet: a kanadai-francia Jesus of Montreal-ban (Denys Arcand, 1989) a filmbeli színészek élete kezd passiójátékhoz hasonlítani, Hal Hartley The Book of Life (1998) című filmjében Jézus visszatér az emberek közé és az ezredforduló New Yorkjában egy bárban vitatkozik a Sátánnal a világvégéről; más részük új szempontokból mutatja be Jézust: Roger Young Jézusa (1999) egy derűs és szeretetteljes Megváltót mutat, míg a Mel Gibson-féle Icon produkciójában készült The Miracle Maker (Derek W. Hayes és Stanislav Sokolov, 2000) az evangéliumokhoz ragaszkodva szép és mindenkihez szóló animációs filmben tárja a nézők elé Jézus életét. A Passiót megelőzően legutóbb The Gospel of John címmel (Philip Saville, 2003) János evangéliumából készült film, amely visszatér a képeket felvezető narráció hagyományához.
„Nincsen itt, mert feltámadott” mondja az angyal Jézus sírjánál Máté evangéliumában. A szeretet, a szenvedés és a halál legyőzésének misztériuma filmen is élni fog tovább.