A Cinemában jelent meg.

Halál helyett hahota: Franciaország népszerű színészei lendületesen komédiáznak ebben a depresszióűző mesében

Egy vendéglő-jelenet mindig hatásos filmkezdet: izgalmas, dinamikus és színes, azonnal megadja az alaphangulatot. Ez történik Pierre Salvadori mozijában is: a mozgalmas vendéglő főpincére, Antoine (Daniel Auteuil) egy hihetetlen fárasztó nap után, jókora késéssel a barátnőjéhez igyekezve magára kapja a kabátját, kiviharzik az ajtón, rövidítést keresve átmászik a bezárt park kerítésén, végigrohan a parkon, és… Azaz csak végigrohanna, mert egyszerre csak azzal kell szembesülnie, hogy egy meglehetősen részeg férfi (José Garcia) hurokkal a nyakában álldogál egy ládán, és éppen abban a pillanatban rúgja ki maga alól.
Antoine természetesen megakadályozza az öngyilkosságot. Ettől a pillanattól kezdve azonban teljes fordulatot vesz az élete. Mégsem hagyhatja ott csak úgy szó nélkül a szerencsétlen, megzavarodott öngyilkosjelöltet, hanem hazaviszi magához. A remek ritmusú történet egészen eddig akár drámai is lehetne, ám az öngyilkos depressziójának átmeneti sötétje és lassító hatása után váratlanul megint felgyorsulnak az események, és vad komédiázással tarkított fordulatokat vesznek. A két homlokegyenest különböző férfi, a túlpörgött Antoine és a kétbalkezes, szorongó Louis képtelen kalandokba keverednek. Antoine pénzt és energiát nem kímélve szállást, sőt borpincéri állást ad a teljesen képzetlen Louis-nak, és Blanche (Sandrine Kimberlain), a törékeny virágáruslány alakjában megjelenik és lassanként kibontakozik a szerelmi szál is, amely aztán egy még képtelenebb fordulattal boldog véget ér – és hol máshol, mint egy másik vendéglőben.
A film erőssége nem az erőltetett történet, hanem a helyzetkomikum ereje és a remek színészi játék. Sandrine Kimberlain és az Antoine barátnőjét alakító Marilyne Canto még a papírízű párbeszédeket is életszerűvé teszik, és bár José Garcia tenyérbemászóan szerencsétlennek ábrázolja az egyébként elég színtelen, szánalmas Louis figuráját, Daniel Auteuil igen meggyőzően és szeretnivalóan alakítja a hajszolt, végletekig segítőkész pincér egysíkú szerepét. A szeme még a legvidámabb jelenetekben is szomorú, de elképesztően sokszínű mimikája és mulatságos gesztusai harsány nevetésre ingerlik a nézőt, aki egyedül azt nem érti, hogy Antoine mi a csudának segít egyáltalán a teljesen reménytelen Louis-on, akinek szemlátomást inkább további pszichológusi kezelés kellene, mint felelősségteljes állás – bár, ami azt illeti, Louis drága klinikai tartózkodását is Antoine zsebe bánja.