A világ bekebelezése – Szabó T. Anna Georgia O’Keeffe festményéről

Eszéki Erzsébet 2004-től beszélgetett a legkülönfélébb területen alkotó emberekkel egy-egy festményről, a személyes hangú interjúkból összeállított válogatás Így látunk mi címmel jelent meg. A sorozat lapunkban folytatódik, ezúttal Szabó T. Anna költő Georgia O’Keeffe The Shelton with Sunspots című festményét választotta.

Ahogy készültem a beszélgetésre, rácsodálkoztam Georgia O’Keeffe képeire. Nem ismertem őt korábban.
Sz. T. A.: Georgia O’Keeffe az Egyesült Államokban nagyon, Eu­ró­pá­ban kevésbé ismert. 1986-ban halt meg, 98 éves korában, a rajzolást a múlt századfordulón kezdte. Amerikában borzasztó modernnek szá­mí­tott akkor. Sok követője akadt, gyakran közvetett úton, a követők követőin keresztül van jelen a tengerentúlon. Ma evidencia csomó minden, amit ő fölfedezett magának.

Te miként fedezted fel őt magadnak?
Sz. T. A.: 1993-ban a férjemmel, Dragomán Györggyel három hónapig New Yorkban és Chicagóban voltunk, ösztöndíjjal. A neves fotós, Alfred Stieglitz retrospektív tárlatán bukkant fel egy fotó, amelyen egy érdekes vonalú, határozott nyak volt látható. Amit először láttam Georgia O’Keeffe-ből, az a nyaka volt – róla készült ugyanis az a felvétel. Aztán ott volt a meztelen képe is, tehát előbb láttam őt modellként, mint ahogy festőként megismertem volna. Azt is csak később tudtam meg, hogy Alfred Stieglitz a férje. Még aznap elmentünk egy másik, nagyobb kiállításra, ahol feltűnt egy festmény tőle. Hosszan ácsorogtam előtte, rettenetesen tetszett. Akkor láttuk először New Yorkot, Chicagót, nyilván bennem volt az újdonság, az élmény is, amit a felhőkarcolók világa nyújtott. De nem ez babonázott meg valójában, hanem az, hogy Georgia O’Keeffe képes volt megfesteni azt, ahogyan látunk. Belefestette a képbe az optikai illúziót. Egy reggel lement körülnézni Stieglitz fotóműtermébe, és ezt látta lentről.

Azt, ahogy káprázik az ember szeme a napsütésben?
Sz. T. A.: Igen, képes volt visszaadni azt, hogy színes foltok ugrálnak a szemünk előtt, és emiatt nem látszik teljesen az épület. Azt festi, amit lát, de amit lát, az nem az, ami a valóságban ott van. Fel­sza­badító élmény volt akkor számomra, hogy valaki képes úgy belefesteni magát a képbe, hogy nem magát festi, csak a szemét, a látásmódját. Annyira izgatott ez, hogy elkezdtem utánanézni, utánaolvasni.

Akkor már írtál fotós témájú verseket?
Sz. T. A.: Még az előtt voltam, hogy elkezdtem volna ezen gondolkodni. Csak utána jelent meg az első kötetem, 1995-ben. Amikor a második kötetem, a Nehézkedés készült, szerettem volna, ha az ő egyik képe lett volna a borítón, olyan festménye, amelyen alulról látunk egy ágas-bogas fát. Érdekelte őt a Nap, a fény, azt írta, hogy gyerekként is nehéz volt lerajzolnia a Napot, minél tovább színezte, annál sötétebbnek látta. A fák, a kontúrok, az ég meg a föld kapcsolata is izgatta.

Említetted a múlt századfordulót, amiről nekem – és valószínűleg sokaknak Európában – a szecesszió, az art deco ugrik be. Az ő világa másmilyen.
Sz. T. A.: Talán az élesség miatt is. Ott van a képein a kemény keserűsége. Ő az eksztázis és a keserűség végletessége számomra. Egyébként vannak gyönyörű virágképei, azok függetlenek az európai szecessziótól, de hasonló ornamentika látható rajtuk. Stieglitz az apja pénzéből nyitott egy galériát, amely fontos hely volt az ottani művészeti életben, ott állította ki Georgia képeit egyszer, anélkül, hogy ő tudta volna. Erre Georgia O’Keeffe elment, jól összevesztek, majd egymásba szerettek. Úgy voltak később elválaszthatatlanok, hogy sokszor egy évig nem éltek együtt, mert Georgiának fontos volt, hogy elutazzon, egyedül legyen. Érdekes nő volt, elhagyta New Yorkot, elment a sivatagba, az új-mexikói ranchán halt meg.
hirdetés

Talán Georgia O’Keeffe a szabadság jelképe számodra?
Sz. T. A.: Az öntörvényű szabadság jelképe. Azt írta: folyton megmondják, mit és hogyan fessen, de ő a saját útját akarja megtalálni. Stieglitzcel erősen hatottak egymásra, a férje befolyásos gyűjtő is volt, sokat tett azért, hogy Georgiát megismerjék. Erre ő elment, fütyült arra, hogy megismerjék, fütyült arra, hogy mit várnak tőle mások.

Érdekes, hogy az idei könyved, a Villany címlapja erősen emlékeztet erre a festményre.
Sz. T. A.: Éppen ez állt össze most a fejemben, az, hogy már a második kötetemnél O’Keeffe-képet szerettem volna. A harmadik könyvem, a Fény borítóján végül Szilágyi Lenke olyan fotója látható, amely akár O’Keeffe-virág is lehetne. Ez a Magvetőnél megjelenő könyvek fantasztikus tervezőjének, Pintér Józsefnek köszönhető, említettem neki Georgia O’Keeffe képeit, tehát ő biztosan úgy hangolódott rá már a címlapra, hogy ez alapján keresett Szilágyi Lenkétől fotókat a könyveimhez. Van egy Georgia O’Keeffe-albumom, amelyben Georgia szövegei olvashatók a képeihez. Egy időben gyakran nézegettem ezt a könyvet, de hosszabb ideje nem vettem elő, csak a napokban, és egészen felzaklatott, hogy fölfedeztem az interjúra készülve: a könyveim címlapján Georgia O’Keeffe világa van jelen!

Ha hosszabb idő után vetted elő az albumot, mire jutottál az életművével?
Sz. T. A.: Arra, hogy még jobb, mint eddig gondoltam. Finom, mély rétegei vannak. Több helyen leírja, hogy a legelső gyerekkori emléke a fény volt. Fény mindenhol. A gyermeki látásmód meg is maradt benne. A fotó és a festészet kapcsolata, az ég és a tárgyiasság fontossága is érdekes ezen a képen. Azt mondja, hogy neki a szavak kevésbé egyértelműek, mint a színek. Borzasztóan irigylem íróemberként a festőket, azt, hogy színekkel tudnak kifejezni valamit. Olvastam, ahogy leírta: gyerekkorában előfordult, hogy az ujjai között ott volt a finom por, amit megkóstolt, és ez ugyanolyan érzés, mint felnőttként, amikor kinyom egy adag festéket, s az az első gondolata, hogy ezt most megeszi. Ez egyfajta bekebelezési vágy, a világ magáévá tétele. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténik velem, de elfogott a vágy, hogy ecsetet vegyek a kezembe.

A verseidből is tudható, hogy kicsik a fiaid. Nem szoktál rajzolni velük?
Sz. T. A.: Nem rajzolok, nem is tudok. De hirtelen érezni akartam azt az örömet, hogy húzok egy sárga csíkot. Vagy egy pirosat. A színek öröme miatt. Ez az intenzitás, a bársonyos keménység, Georgia szenzibilitása fontos nekem, most jöttem rá, hogy valószínűleg mélyen befolyásolt. Olvastam, mennyit kínlódott, hogyan találta meg a festői látást, azt, ami csak az övé. Sokáig tanult festeni. Folyton mondták neki, hogy mi nem jó, ő meg érezte, hogy nem azt rajzolja, amit kellene. Nyilván hasznos volt, hogy hosszan gyötörték az intézményekben. De aztán négy évig nem festett, képes volt évekre abbahagyni, míg meg nem találta a saját útját. Volt velem is ilyen, hogy nem tudtam írni. Megtanultam Nemes Nagy Ágnes egész kötetét, hogy magammal vihessem fejben Amerikába. Aztán kínlódás volt a három hónap, mert egy sor se jutott eszembe. Három hónap küszködés a szavakkal. Nemcsak azért, mert idegen nyelvű környezetben éltem, hanem azért is, mert szerettem volna írni, de nem jött ki hang a számon. A harmadik-negyedik könyvemnél értem el oda, találtam ki azt, amit én akarok mondani. Nagyra tartom Georgiát, hogy volt benne bátorság, s végigcsinálta: valószínűleg sikeres lehetett volna úgy is, ha azt teszi, amit mások mondtak neki. De ő elment, hogy maga lehessen. Most, hogy megint belemerültem a világába, leg­szí­vesebben elvonulnék ezzel a Georgia O’Keeffe-albummal valahová egy hétre.

 

A beszélgetés a Pesti Műsorban jelent meg.