Szabó T. Anna 1972-ben született Kolozsváron, 1987 decembere óta él Magyarországon. Az ELTE angol-magyar szakán végezett, Eötvös-kollégista volt. Első kötete 1995-ben A madárlépte hó címmel jelent meg a Belvárosi Kiadónál, a második 1998-ban Nehézkedés címmel a Magvetőnél, a harmadik Fény címmel 2002-ben ugyancsak a Magvetőnél. Legutóbbi kötetének címe: Rögzített mozgás. A versíráson kívül fordít, kritikákat ír. Férjével, Dragomán Györggyel és hároméves kisfiával, Gábrissal Budapesten élnek.

16 éves korodig Kolozsváron éltetetek, ugyanakkor a város és Erdély mint téma nem jelenik meg a verseidben.

Megpróbáltam, de förtelmesen rossz versek lettek belőle. Valószínűleg többet kellett volna ott élnem ahhoz, hogy ez témaként szerepeljen. 16 éves koromig két füzetet írtam tele – az egyik gyerekkori, a másik kamaszkori verseket tartalmaz -, de azokban is csak öt-hat versben beszéltem Erdélyről – viszont a korhangulat benne van egy akkori versemben. Ez volt életem első olyan verse, amit egy költő megnézett. Lászlóffy Aladárnak elvitték, és ő figyelemre méltónak találta, pedig nem volt jó vers, de a hangulata nagyon erős volt. Oriana Fallaci űrhajósokról szóló könyvét olvastam arról, hogy gyorsul az idő, megváltozott a világ és rettenetes lesz minden… A vers egyáltalán nem Erdélyről szólt, de valahogy belekerült a szorongatottság; a szöveg egy vízió: megyünk egy folyosón, és nem nézhetünk se jobbra, se balra, nem mehetünk semerre, csak amerre mutatják. Lászlóffy Aladár azt mondta rá, hogy ez politikai vers, evvel vigyázni kell, de én ezt nem tudtam. A hangulatát megfogtam, de nem a helyszínt, mert a helyszínekkel nekem nagyon nehéz. Most azon gondolkozom, hogy talán egyszer prózában tudnám megírni. Ha nem is konkrétan azt, ami történt, vagy ahol éltem, hanem Kolozsvár egy korábbi változatát. A mostani várost nem ismerem, nem tudok tájékozódni, annyira átépült. Amikor legutóbb ott voltam, és elmentem sétálni a Szamos part felé, hirtelen, mint egy rossz álomban, megpördült körülöttem a világ. Kiértem az útra, és egy teljesen új lakónegyedet találtam ott. Panelblokkokat. Ha láttam volna, ahogy felépülnek, nem lepődtem volna meg, de így? Megváltozott az egész tájék. Még mindig rengeteget álmodom ezekről a gyerekkori helyszínekről, az emberekről. Úgy látszik, ez lassan ülepszik, nagyon lassan lehet ezeket feldolgozni, de nem versben, hanem esszében vagy prózában.

Súlyos érzelmi töltésű jelenségeket sokszor szikáran, tárgyilagosan írsz le.

Én ezen az iskolán nőttem fel, főképp az Újhold hagyományain, és ebben nyilván szerepe volt Nemes Nagy Ágnesnek is. Illetve ez a „felnövés-dolog” így nem egészen pontos, mert gyerek- és kamaszkoromban más dolgokat olvastam, sokkal személyesebbeket. Rengeteg Szabó Lőrincet olvastak nekem, Áprilyt, Petőfit, olyan költőket, akik a személyes életükből táplálkoznak. De aztán jött az Újhold, és megváltozott minden. Ez a „tárgyilagosság” valószínűleg összefügg azzal is, hogy az ember kamaszkorában alkatilag szemérmes. 15 éves korom körül jöttünk el Erdélyből, és nagyon nehéz volt az átköltözést feldolgozni, máig sem sikerült egészen, és nekem kapaszkodót jelentett, hogy lehet úgy is verset írni – mert amióta az eszemet tudom, mindig akartam írni –, hogy nem muszáj közvetlenül arról beszélni, amit érzünk, ami történik velünk. Vagy csak nagyon áttételesen. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem voltak szerelmes verseim, csak nem publikáltam őket. Biztos a kamaszos szeméremmel és a feldolgozatlan élethelyzetekkel is összefügg, hogy nekem nagyon jól jött ez a fajta verselés. És még valami hozzájárult ehhez. Azt láttam, hogy a mestereim, akiknek a költészete nagyon megrendítő tapasztalatokból táplálkozik, mégis meg tudnak szólalni, mégpedig fegyelmezetten, józanul. Nekem az átköltözés és az erdélyi 80-as évek közepének a tapasztalatai – ha nem is közvetlen élmények alapján, a bőrömön érezve, inkább a hangulat, az atmoszféra – rajtahagyták a nyomukat a személyiségemen: szorongó alkat vagyok… Ez nem mérhető persze a háborús tapasztalatokhoz, de már majdnem.

Lövészárok-hangulat?

Ez jó meghatározás. Igen, a stressz. Nem lőttek, de úgy éreztem, hogy mindjárt.

Mostani lakhelyed, a VIII. kerület viszont bekerült a verseidbe. Ezt könnyebb volt megírni?

Nagyon szerettem az ablakból figyelni, ahogy a világ – tőlem függetlenül – mozog körülöttem. Nekem nem kell mozognom, tehát akár centrumnak is érezhetem magam, és figyelem, ahogy az emberek jönnek-mennek. Ez külsődleges nézőpont, szándékoltan – biztosan az objektív líra hagyománya ez is. Könnyű dolgom volt, mert nem a VIII. kerület mélyéről írtam, csak a Népstadion metróállomás környékének átalakulásairól négy év alatt. Most lezártam ezt a témát – figyelek továbbra is, és fényképezek (a szememmel és géppel is), de elmúlt ez a korszak, hiszen a legutolsó kötetem olyan felfokozott időszakban készült – fél év alatt, és tőlem szokatlanul sok verssel -, amikor az újszülött kisfiam mellett magam is felfokozottan éltem, és úgy éreztem, hogy muszáj megírnom mindent, amit látok. Az ő szemével kellett újra felfedeznem a dolgokat.

A verseidben sokszor legalább olyan fontosak a tárgyak, mint az élővilág.

Igen. Nagyon magányos gyerek voltam, legalábbis így emlékszem. Bármikor társaságban voltam gyerekkoromban, bulin, gyerekzsúron vagy kiránduláson, és a többiek beszélgettek vagy játszottak, én kimentem a fürdőszobába vagy fölmentem a hegyre, és ott egyedül ültem. És jó volt, szerettem. Ez a megfigyelő pozíció: beolvadni egy ideig, aztán hátralépni és végiggondolni a dolgokat. De ahogy az ember egyre felnőttebb, egyre kevésbé jut ideje a feldolgozás fázisára. És ez elég rossz, mert ez a szakasz elengedhetetlen ahhoz, hogy az írás ne váljék rutinná.

Néha szó szerint véresen komoly dolgokról írsz, amit többnyire a végén vagy már a közepén feloldasz egy furcsa szóval, derűs kifejezéssel, szójátékkal. Ilyen A takarítónő, aki a végén rímben beszél vagy A nővér utolsó sora. Idézet

Ezek játékos versek. Itt a szülészeti osztály dolgozói és a „betegei” beszélnek. Vannak élethelyzetek, amikor az ember a sírás és a nevetés határán van. Az ilyen kiélezett helyzetekben az ember azt látja, hogy marionett figuraként mozognak az emberek, és persze ő maga is. Azt veszem észre ilyenkor, hogy mennyire közhelyes mindenki, mennyire közhelyesek azok a dolgok, amiket csinálunk – még akár a születés körüli rutinfeladatok is. Ha az ember hátralép, azt látja, hogy bábszínház az egész. És akkor mosolyog saját magán. Persze mindig vissza kell lépnie, és akkor sírhat megint.

Már esett szó a mesterekről. Kik ők?

Nagy hatást tett rám gyerekkoromban Szabó Lőrinc, később Szilágyi Domokos. Magyarországon vettem meg az első Szilágyi-kötetet, és akkor egy évig kívülről tudtam majdnem az egészet. Szilágyi Domokosnak a véres játékossága fogott meg, és persze az az egyszerre ironikus és tragikus erdélyisége Aztán jött az Újhold, amikor pedig felkerültem Budapestre, Géher István és Lator László lettek a mestereim. Géher tanár úr az Eötvös-kollégiumban évekig tanított, rendszeresen megnézte, amit csinálok, és véleményezte, megjegyzéseket fűzött hozzá. Lator tanár úr a műfordító-szemináriumokon – először az egyetemen, aztán, legnagyobb örömömre, az Eötvös-kollégiumban is – mindenre tanított: mesterségre, művészetre, játékra, komolyságra. Később aztán összeverődött a Géher- és a Lator-tanítványokból egy társaság – többek között Mesterházi Móni, Tóth Kriszta, Lackfi János, Imreh András -, és a kortársak egymást kezdték tanítani. Ennek a csoportnak legalább akkora a súlya volt az életemben, mint a mestereknek, mert egymást vittük, egymást röptettük.

Hogy jut egy fiatal költő az első kötetig?

Szerencse és kedvesség kell hozzá. Mármint mások kedvessége, figyelme és támogatása. Nekem Lator László ajánlotta, hogy vigyem be a Belvárosi Kiadóhoz. Nagy bátorság kellett hozzá – ha a férjem, Dragomán Gyuri nem segít, nem bíztat, hogy rakjam már végre össze az anyagot, akkor soha nem született volna meg az a kötet, hiszen sokan voltak akkor az Eötvös Collegiumban, akik velem együtt verset írtak, csak nem publikálta, bár megtehették volna. Maga a publikálás is vakmerőség: az elején, 3-4 évig, összeszorult a gyomrom és remegett a kezem, amikor a Holmitól levél jött. A madárlépte hó esetében borzasztó jó volt, hogy Mezei András és Székely Magda azonnal rábólintottak a kötetre, és gyakorlatilag változtatás nélkül jelenhetett meg. Egy fiatal költőnek fontos, hogy elfogadják, hogy úgy érezze, megbíznak benne. A kötetnek nem volt különösebb visszhangja, zsenge is volt, tehát eléggé hangkereső, hangpróba-kötet, de én szerettem. Jó volt, hogy korán, szerintem pont idejében, letudtam – de persze nem hiszem, hogy sokat beválogatnék, ha egyszer válogatott kötetem lenne. A második könyvvel már sokkal többet szenvedtem, mert alaposan megszerkesztették. Utólag azt gondolom, hogy joggal, csak akkor nagyon rossz érzés volt.

Ez egy másik kiadó volt?

A Magvető. A Nehézkedés nagyon sötét, és meglehetősen vékony kis könyv volt, már az első változatban is. Az 1995-ös év nagyon rossz év volt, nehéz időszaka az életemnek, és ennek a lenyomata lett ez a kötet.

Mit gondolsz a legfiatalabb költő-nemzedékről?

Tehetségesek, ezt bizton állíthatom. A legeslegfiatalabbakról nem tudok beszélni, mert akinek nincsen kötete, azt kevésbé ismerem. Most éppen van nálam két fiatal költő kötete recenzálásra, és nagyon szeretném, ha mindenkiben megtalálnám azt a kulcsot, ami mozgatja a személyiségét.

Te magad szoktál „kölcsönözni” gondolatokat és sorokat, és ezt bátran vállalod.

Nem hiszem, hogy valaki olyan rettenetesen eredeti lehet, hiszen amin gondolkodunk, azok elég régi dolgok. Nem a gondolatok, hanem a hang a lényeg. A „lélegzetvétel”, az egyéniség az, ami egyszeri és megismételhetetlen. De persze azt a módot, ahogy megírjuk, azt nyilván befolyásolják a mesterek – de minden költő így van ezzel, hiszen a költészetet éppen a hagyomány élteti.

Mikor jut idő versírásra?

Nem tudom, hogyan, de valahogy mégis szoktam írni. Amíg Gábris kicsi volt, írtam úgy is, hogy oldalazó csípőmozdulatokkal toltam a babakocsit, és közben a kezemben tartottam a füzetet és írtam. Ha valamit tényleg meg kell írni, akkor akár éjszaka is felkelek, vagy főzés közben írok, vagy a munka szüneteiben. Most mégis úgy érzem, hogy a létfenntartáshoz szükséges munka az összes olyan időmet felemészti, amit eddig versírásra szántam. Gyuri nagyon sokat segít, mindig próbáljuk segíteni egymást, mert két írónak különösen nehéz, hogy úgy ossza be az életét, hogy az egyik is tudjon írni, meg a másik is, és a gyerek se rövidüljön meg.

Ezek szerint te nem tartozol azokhoz, akik sokáig gyűjtik az alapanyagot, aztán „kampány-szerűen” csiszolják készre.

Nem, nem. Életemben egyetlen „kötet-kötetet” írtam, ezt az utolsót, a Rögzített mozgást. A többi nem ilyen volt, hanem versek „csomója”. Nemrég valaki mondta, hogy a Fény és a tárgyakról, helyszínekről szóló Rögzített mozgás mennyire egy kötet, hogy ez még az előző „maradéka”, mert az ismeretelméleti kérdésektől halad a konkrétumokig. Visszakapcsolódva a tárgyakhoz: valószínűleg azért is olyan fontosak, mert magányos gyerekként sokat játszottam tárgyakkal, növényekkel, mindennel, ami kezembe akadt. Ez megmaradt, és most a gyerekkel játszva ezt még inkább fontosnak látom.

Mekkora a kedv ma a versírás iránt? Régebben mintha divatosabb lett volna a versírás.

Szerintem nem, csak elbátortalanító a közeg. Nagyon kevés újságnak jut eszébe, hogy verspályázatot írjon ki. Elég sok női lapot olvasok mostanában, mert az teljesen kikapcsol, és úgy látom, egyiknek sem jutott eszébe ilyesmi. Könyvekkel foglalkoznak ugyan, de verseskötettel csak nagyon-nagyon ritkán. Nem divatos a vers. Pedig miért ne lehetne, ha már a dalszövegek divatosak, hiszen azoknak a dalszöveg-íróknak a kötetei nagy példányszámban fogynak, akik egyébként énekesek és nem költők. Régebben valósággal bombázták a lapokat a verseikkel az emberek. Én úgy nőttem fel, hogy gyerekkoromban az Utunkban a kiváló irodalmárnak, K. Jakab Antalnak volt egy nagyon jó verskritikai rovata, és az emberek azért vették a lapot, hogy az ő rettentően éles, szúrós megjegyzéseit olvashassák. A lényege a megjegyzéseinek sokszor az volt, hogy „ne küldjön többet”, de az emberek akkor is szívesen küldtek neki, mert tudták, hogy elolvassa, és legalább megmondta, hogy miért rossz egy vers és miért jó.

Milyen tervek foglalkoztatnak mostanában?

Prózát szeretnék írni, de az nehezebb, mert ezt a mesterséget szintén meg kell tanulni. Tíz éve vagyok a „verspályán”, és úgy érzem, eljutottam valameddig, ami már az én hangom. De prózában sehol sem tartok még. Esszét könnyebben írok, de tegnap például rengeteget kínlódtam egy kis szösszenet novellával. Ez nemcsak időhiány, hanem képesség-fejlesztés és szorgalom kérdése. Egy csomó olyan dolgot, amit nem tudtam megírni versben, prózában szeretnék megírni, de ez sokkalta több időt igényelne. Három regény-tervem van, de ahhoz, hogy legalább az egyiket meg tudjam írni, hosszú évekre kell előre terveznem. Addig meg, korántsem pótcselekvésként, hanem a legsajátabb tevékenység gyanánt, marad a vers: egy új kötet megírása, amelynek legalább az egyharmada készen van.