A Cinema magazinban jelent meg.

Nem könnyű olvasmány: nehéz lesz tőle az ember szíve. Az egyes szám első személyű elbeszélőt, a kiskamasz Köves Gyurit az különbözteti meg egy mai, utólagos értelmezőtől, hogy nem háborog és nem háborodik fel semmin, nem siránkozik, csak éli a rámért kényszerűségeket: azt, hogy fiúpajtásaival együtt marhavagonba terelik, lágerbe viszik. Auschwitz botrány volt, beleégett a tudatunkba, újradefiniálta a történelmet. Ez a gyermek mégis naivan, csodálkozva, a megértés igyekezetével beszél, sokáig nem is érti, mi történik vele. De hát ki értette akkoriban? És ki értheti egyáltalán ezt az abszurd borzalmat, ezt a precíz, módszeres, gépies emberirtást? Kertész a túlélő szemével, objektív figyelemmel mondja el a deportálás stációit, előbb a sárga csillag kötelező viselését, majd a kényszermunkát, végül a munkatábort; megmutatja, hogy mikor lehetett volna még ellenállni, elfutni, elmenekülni, és mikor vált ez végképp lehetetlenné. Gyuri a munkatáborban megtapasztalhatja a halál felé vezető út komor mindennapjait, a táboron belüli hierarchiát, a totális éhséget, fokozhatatlan fáradtságot, a kifosztottságot és a megaláztatást, de a szeretetet és az indokolatlan, oktalan, elemi jóságot is.
A legmegrendítőbb mégis a gyermek ereje, minden haragot, fájdalmat legyőző élni akarása, amely mégiscsak sorsszerűvé teszi a történelem és az emberi gonoszság vak hullámainak kiszolgáltatott egyén szenvedésének történetét. Az is a saját döntése, hogy mindazok után, ami megesett vele, mégis hazajön Magyarországra, ahonnan éppen honfitársai hathatós közreműködésével vitték el. Addigra édesapja már nem él: Mauthausenben megölték. Gyuri nem kezdhet új életet, mert a kiszolgáltatottság bizonyosságától már soha nem fog megszabadulni. Mégis érzi: folytatnia kell folytathatatlan életét.
„Nem tudom megérteni, ami történt: csak sírni tudok” mondta egy mai középiskolás kamasz a könyv elolvasása után. Ez a sírás azonban nem lehet katartikus: a gyilkosság, a közöny és a rosszra való hajlam bűne alól semmi sem mentheti fel az emberiséget. Kertész Imre könyvét azonban azért kell elolvasnunk újra és újra, hogy emlékezzünk a pusztításra, és ne hagyjuk, hogy ismét megtörténjen.