A Népszabadságban jelent meg.

A szolgának nincs szabadsága: isteni útmutatásként fogadja ura szavát, és a vére árán védi meg. Erről szólt a magyar nép élete századokig, és ezzel szállt szembe Petőfi a szabadság, az egyenlőség és a testvériség nevében. A respublika elszánt hívének életében éppen az 1848-as esztendő volt a legizgalmasabb: hozott anyagi és erkölcsi sikert, hitet és árulást: „Ki hinné, hogy egyfolytában ennyit képes megbírni az emberi szív, kivált ilyen szív, mint az enyém, amely nagyító üveg módjára jót és rosszat óriási alakban tüntet vissza?” Ez évben írt versei témában és hangütésben az Anyám tyúkjától a Lehel-eposztöredéken át a az Alföld dicséretéig terjednek, de a főszólam egyre inkább a szabadságé a szerelemé. Megrázó végignézni, hogyan küzd a költőben a kettő: a polgár és az ember.
Március tizenötödike után Petőfi igazi sztár: verseit másolják, terjesztik, arcképe ott a kirakatokban. Lobbanékony alkata csak gyújtani tud, de nem mindenkinek tetszik ez a tűz : „Egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek” írja már májusban. Királyellenes verseit közfelháborodás fogadja, majd, éppen három hónappal a forradalom után, a szabadszállási követválasztáson azzal a abszurd váddal akarja agyonverni szeretett szülőföldjének népe, hogy az orosz cárt akarja királynak. Petőfi, aki éppen ezidőben fordítja a népet egy cseppet sem idealizáló Coriolanust, az élmény hatására írt Az apostol írásakor is meginog egy pillanatra: „…tedd le kardodat, / Hiába küzdenél, / Mindig boldogtalan lesz a világ, / Mint ezredévek óta az.” „Karom feszűl, szívem tombol! mi haszna?” írja máshol. A ciklikus történelemszemlélet képe„irtóztató, irtóztató!” (Világosságot! 1947). 1848-ban azonban, a maga-szította forradalommal a háta mögött, már nem vonhatja kétségbe az egyéni tett hasznát, és amikor szeptemberben nyilvánosan gyávasággal vádolják, azonnal beáll katonának. Végzetes lépés. A versekből szépen követhető, hogyan hergeli bele önmagát ebbe a tragikusan hősies szerepbe: „Ne magyarázza senki énnekem, / tudom nagyon jól, hol van a helyem.” És: „Cudar gaz rágalom! bebizonyítom ez.”
Aki a szabadságot szolgálja, annak isteni útmutatásként kell fogadnia ura szavát, s vérét kell áldoznia érte. „Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!” Urához könyörög így az urakat soha el nem ismerő, büszke és dacos Petőfi. Sőt, még tetézi is, a néphez és a lelkiismeretéhez folyamodván: „Ne bántsatok, ne bántsatok / Ha egy rövid napot lopok / A magam mulatságának, / Hisz eleget élek másnak!” A hegyek közt írta ezt, amikor már jócskán gömbölyödő hasú feleségével bevonulása előtt néhány napra még kivonulhatott a Zugligetbe, hogy kijavítsa Az apostolt, amelyben, akárcsak ebben a percben Petőfi, a szabad ég alatt, polgári kötelmeitől megszabadulva, boldog emberi mivoltában így kiált fel végre a főhős: „Szabad vagyok!”
1848 költeményei azt a lélektani utat járatják be velünk, amit Petőfi is bejárt, aki rettegett ugyan az egyéni boldogság elvesztésétől és a gyötrelmes haláltól, de már nem volt visszaútja. Nem lehetett többé szabad: testestől-lelkestől szolgálnia kellett.