Szabó T. Anna Lator Lászlóról a Költők könyve antológia számára
Lator László igazi mester. Jelenlétének súlya van, de okossága és műveltsége nem ismer gőgöt vagy hivalkodást. Belső tartása, meg nem alkuvó bátorsága póztalan és utánozhatatlan. Személyiségének és verseinek ereje csak hasonlatokkal írható le. Megfeszített figyelme, célratörő pontossága bennem mindig a vadászat ősi képzetét idézi. Ő az íjász és ő az íj: egyszerre elegánsan könnyed és feszülten felajzott. Soha nem remeg a keze, pedig a mindenséget veszi célba.
Lator László kortalan. Órája és lírája a kozmikus időt méri, nem az emberit. De talán nem is pontos rögtön a mindenségről beszélni, hiszen ami őt érdekli, az elsősorban az élet, a teremtődő világ a maga törékenységében, mulandóságában, „a könyörtelen világegyetem” energiáinak kiszolgáltatott „sokformájú lét”. Az ember itt óriási áramok részese, de csak annyiban kiválasztottja, hogy megsejdítheti és megfogalmazhatja a létezés fájdalmát és gyönyörűségét: azt, amit egyébként ugyanolyan intenzíven érzékel egy állat vagy akár egy növény is.
A vegetáció, a születő-pusztuló, rothadó-csírázó tenyészet elemi erotikája ugyanúgy központi képe a költészetének, mint a rögzíthetetlenül sokféle égbolt a maga örökös fény-sejtelmeivel, léten túli sugallataival; vagy a kopár mező, az elhagyatott lapály, az ijesztő valós és látomásos fennsík, az életet-halált egyaránt ígérő konkrét és képletes határ. Aki így lát és így él, aki ismeri „a naponként feltámadó anyag” egyetlen bizonyosságát, annak valóban „egymásba feszülő erők/ villáma minden pillanat”. Csak annyi a dolga, hogy meglássa és leírja.
Mintha ez olyan egyszerű lenne. Hiszen a saját érzelmeinkről is nehéz tisztán beszélni, nemhogy az elemekről, az áramokról, a világot mozgató energiákról. A Lator-vers erejét az adja, hogy egyszerre szól az emberi létről és a mindenségről, mégpedig egyformán érzékletesen: tapinthatóan és sejtetően. A jelentés nem leválik a jelentettről, hanem a felmutatás által túl is mutat rajta. Amíg a nyelv nyelv marad, és a világ világ, az íjász nyila sosem érhet célhoz – de célba talál röptének minden pillanatában. Ritka, egészen ritka költői képesség ez, csak az igazán nagy mesterek adománya.