Évekkel ezelőtt olvastam először Turbuly Lilla versét a Holmiban, és azonnal felfigyeltem rá. Színház utca, ez volt a címe, és a zárósorai – „Kutya iszik a szökőkút vizéből, / egy fáradt pincér a nap végére vár” – megmaradtak az emlékezetemben; mintha valami evidenciát mondott volna ki; valami, ahogy maga a vers mondja: „meghitt idegenség” sugárzott a pontos és látszólag érzelemmentes, mégis fájdalmas képből.
Azóta olvastam jó néhány versét (a legutóbbi kettőt éppen az imént, a tavaszi Parnasszusban), és igen, ez az ő hangja, megvan a hang, egy új író hangja, aki személyében rokonszenvesen szerényen, de írásaival (versekkel, prózákkal, sőt kritikákkal is) egyre markánsabban van jelen az irodalomban. A jogász írók hagyományát folytatja (Sopronban polgári jogi bíró), szakmai publikációkat közöl, és közben, hogyan, hogyan nem, megírt több szépprózai munkát is, ugyanilyen pontos, de korántsem szikár mondatokkal, és az első megjelent regénye, az Eltéved hold, a 2006. év jelentős könyvsikere, az „Év könyve 2006” tehetségkutató verseny első díjasa lett, a zsűri és az olvasók egyaránt szerették.
Turbuly Lilla nemcsak figyelemreméltó tehetségű író, de immár profikhoz illő elszántsággal és kitartással dolgozik. Ahogy a honlapján írja: „Az ember sokáig semmi mást nem akar, csak befejezni, amit elkezdett. Megírni a regényt. Ezért aztán végre megfogadja John Braine tanácsát a „Hogyan írjunk regényt?” című kézikönyvből, és ír. Minden nap egy oldalt. Nem gondol semmi másra, csak arra a napi egy oldalra. Hogy takarítani kéne, de előbb megírja. Hogyha már megint melegfront jön, és ezért felébred hajnali 3 óra 00-kor, megírja. Hogy valami előtt, után vagy helyett, de megírja.” Igen, így kell, így kellene írni mindannyiunknak.