AZ ÖTÖDIK

Egy orosz karmester dirigált, olyan híres, hogy jegy nélkül már a sarokról visszafordítottak volna, annyian akartak bejutni. Vettem egy programfüzetet, és ahogy leültem a karzaton az első sorba, belelapoztam. A fő attrakció Mahler volt, az ötödik szimfónia, amit nemcsak a huszadik század, de Almával kötött házassága kezdetén írt.
A közönség tombolni kezdett, amint a karmester belépett. Újabb Mahler-imitátor, gondoltam, és elhúztam a számat. Ugyanaz az elszánt arc, erős hullámos haj, érzéki, mégis szigorú száj, keskeny szemüveg. Csak magasabb volt és nyúlánkabb, a szeme szomorú, szinte tragikus. Nem volt nála pálca, talán, hogy ezzel is fokozza a különcségét. Ahogy felemelte légiesen vékony ujjú, keskeny, fehér kezeit, elakadt a nők lélegzete.
Egyetlen trombita ragyogott bele a nagy csendbe, előbb katonás, aztán szomorú dallama felfele indázott, a karmester sebzett madárként emelkedő kezét követve, aztán megszólalt a zenekar. Lassú gyászinduló, mintha egy egész századot temetnének. Aztán keringős könnyedség, sötét simaság, majd váratlanul őrjöngő, vad kavalkád – a karmester lobogott a dobogón. Próbáltam levenni róla a szemem, az egyik kövér dobost néztem, az első hegedűs mandzsettáját, mégis őt láttam csak, ahogy szinte az ujjai hegyéből bűvöli elő a hangokat. Ez nem szép volt, több annál: felkavaró.
A közönség is együtt lélegzett a muzsikával, de ez a lélegzet nem volt nyugodt, inkább ziháló és fájdalmas. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő nő a szívére tett kézzel hallgatja, és egyre jobban előredől a székén. Mikor már majdnem a karzat peremét érintette a homloka, odanéztem, mert megijedtem, hogy valami baja van. Hosszú egyenes fekete haja eltakarta az arcát, csak fehéren feszülő nyaka látszott, és rázkódó vállai. Nem tudtam eldönteni, hogy rosszul van-e, vagy csak sír, mert nem hallottam semmit, csak ahogy vékonyan, távolról szól a fuvola, ismétli a kezdeti dallamot. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a hátát.
Ebben a pillanatban, mintha sok húr pattanna el egyszerre, egy csattanással váratlanul vége lett az első tételnek. A kezem megállt a levegőben, a nő felvetette a fejét, kiegyenesedett, kifújta a levegőt, sóhajtása viharos széllökésnek hallatszott a hatalmas csendben. Majdnem mindenki odakapta a fejét, csak a zenészek nem, mert vészjósló vonósokkal és fúvósokkal felcsapott a második tétel. Az első cintányérnál a nő felemelkedett. A zene örvényleni kezdett, és a nő egy szemvillanás alatt felállt a székére, aztán fel a karzat bársonyborítású keskeny peremére.
Ott állt, egyenes háttal, mozdulatlanul. Nem billegett, pedig legalább tízcentis, piros talpú tűsarkú cipőben volt, lentről láttam feszülő lábikráit. Felnéztem rá, és nemcsak a könnyesen csillogó arcát láttam meg, hanem a nagy kerek hasát is a mélység felett. A kilencedik hónapban volt.
És akkor kiabálni kezdett. Oroszul kiabált, bele a zenébe, értettem jól, azt kiabálta, hogy fordulj meg és nézz rám megint, te senki, és amikor a karmester megfordult, és a zene elhallgatott, rájuk ordított, játsszatok már, mire vártok, játsszatok, különben ugrok, nem halljátok? Előredőlt egy kicsit, és a zenészek játszani kezdtek, és a karmester mozdulatlanul állt a zenekarnak háttal, és a nőt nézte, az arca nem rezdült, de olyan fájdalom volt a szemében, amilyet még nem láttam. Most végre végignézed, ahogy táncolok, mondta a nő halkabban, mert a zene is halk volt, szomorú, szinte szelíd, és a nő megindult a peremen, lassú, könnyed, finom léptekkel, magasra emelt karral, ahogy csak a balerinák tudnak, és most az ő keze táncolta el a zenét, és gyönyörű lett volna, ha nem a zuhanás peremén egyensúlyozott volna végig. Mindenki őt nézte, a közönség is, a zenészek is, a dallam, ahogy hangosodott, úgy kezdett szétesni, a karmester csak a szemével követte a nőt, nem szólt, nem mozdult, és a közönség sem, mintha megbénult volna mindenki. Mahlert látni és meghalni, jutott eszembe, le kellene szedni onnan azt a nőt, de azonnal.
Percekig tarthatott. Nem hallottam a karzatajtó kattanását, nem láttam, amint bejön a két őr, a nő se látta, és a karmester sem, mert nézték egymást, mintha nem létezne senki és semmi, csak ők. És akkor a zene felcsapott, és a nő megint előrehajolt, mint aki most már tényleg ugrani fog, de kétfelől elkapták, és hátrarántották, és vitték kifelé.
Amikor a karzatajtó becsapódott, a karmester visszafordult a zenészekhez, és megint felemelte a kezét. Folytatta a vezénylést, végig, egészen a finálé utolsó taktusáig.

Ezt a Nők Lapjában közöltem eredetileg.