Mióta Mari Angliába ment, alig bírok a gyerekkel. Azelőtt semmi baj nem volt vele, elvolt a szobájában. Néha fociztunk, hagytam győzni, hadd örüljön. Lehet, hogy nem kellett volna. Most már nem tudom, mit csináltam rosszul, de mindegy is. Ha gyereked van, semmit se csinálsz jól. Ez a nagy helyzet.
Mari szokott szkájpolni Bristolból, de csak titokban. Három lányra vigyáz teljes munkaidőben egy indiai családnál, takarít, főz, vásárol, még a kertet is ő gondozza, nagyon szigorúak vele. A múltkor mobilon hívott az utcáról, sírt, azt mondta, nem bírja tovább, a legnagyobb lány megalázta, mert alig tud angolul. Csak zokogott, hogy ő most rögtön hazajön. Vigasztalni kezdtem, de megszakadt, kimerült az egyenlege. Marcinak nem szóltam, ne várja hiába az anyját, tudtam, úgysem fogja otthagyni a munkáját. Másnap Mari hívott is, hogy karácsonyig most már kibírja, ha fene fenét eszik is.
Én örülnék, ha visszajönne, mert a gyerek már nem is emlegeti, csak minden éjjel az ő helyén alszik mellettem a nagyágyban. Hiába kiabáltam vele, hogy az ágyában a helye, ha egyedül hagyom éjszakára, bepisil. Közben haragszik Marira, ha beszélnek, csak rángatja a vállát. Mondtuk neki, hogy csak egy év, annyit kell kibírni, egy tízéves már nem ülhet mindig az anyja szoknyáján, ha nincs munka, elveszítjük a lakást, mehetünk a híd alá, ki a folyóhoz, a sötétbe. Közel van a Duna, és mindennap látja a csöveseket, egyszer az egyik részegen meg is kergette, amikor edzésről jött hazafele, úgyhogy tudja, miről beszélek. Mondtam neki, ha nem védi meg magát, később senki sem tudja megvédeni.
Azt is mondtam, persze viccből, hogy csöves lettem én is, mert szeptemberig három utcában kell befejezni a csatornacserét. Most ez van, nincs más. Még vasárnap is dolgozunk, hol negyven fok van, hol szakadó eső, és éjszaka nem lehet betont fúrni a lakók miatt. Nem is értem, minek pampognak, ők elhúzhatnának nyugodtan a Bahamákra, akkora háza és kocsija van mindegyiknek, hogy elférne benne egy fél óvoda, ehhez képest alig egy-két gyerekük, de annyira szeretik a csendet, hogy azt is bevágják valahova a nyárra, valami művészeti táborba.
Ezt onnan tudom, hogy három hete, amióta ott dolgozunk, nem láttam gyereket a környéken, pedig nálunk a lakótelepen nyáron is tele van a játszótér. Ott bezzeg mindenkinek van a kertjében csúszda, meg játszótorony, meg pingpongasztal, meg dupla hinta, meg homokozó, meg trambulin, csak áll üresen mind, közben meg nálunk közelharcot vívnak a srácok a mászókáért. Jó, túl meleg van, de akkor minek az a rengeteg napernyő meg napvitorla, ha nem ül alattuk senki? Minek a medence? Hogy legyen egy kék folt a zöldben? Azt hiszik, ezzel mindent megadtak a gyereküknek?
Abban az utcában senki nem játszott Marcival. Én az elején megmondtam neki, hogy inkább üljön otthon, tévézzen, kap kulcsot, mehet le ő is játszani, de nem és nem. Velem akart jönni. Mit csináltam volna vele? Tiszta ideg volt, ordított, sírt, hogy ott akar lenni mellettem. Hát pofoztam volna meg? Jól van, mondtam, jöhetsz, vigyázok rád, ne sírj. Veled leszek, vigyázok. Semmi baj. Szó nélkül kelt hatkor, jött velem, ült a porban, turkált a homokban, várat épített a kockakövekből, csak a csövek közelébe nem ment soha. Félt a csatorna sötétjétől, a föld hidegétől. A többiek már röhögtek rajtunk, apámasszony katonájának nevezték, folyton ugratták. Nem sírt, csak otthon, de ezt már megszoktam. Azt hittem, ez is elmúlik, hogy megvédhetem azzal, hogy mindig velem van. Csak ő félt, én nem. Honnan tudtam volna, hogy mellettem is baja eshet? Hogy ha nem védi meg magát, más nem védi meg?
Tegnap történt, de azóta is magam előtt látom. Ordítottam, hogy vigyázzon, utolsó percben ugrott félre a markoló elől, de megbotlott a kövekben, és beverte a fejét. Ott feküdt szegény ájultan a földön. Úgy szedtük össze. Elvittük a sarokig, csak onnan hívtam a mentőt.
A kórházban persze hazudni kellett, mert egy gyereknek semmi keresnivalója egy csatornázáson. Ha beköp valaki, és megbüntetnek, Mari hiába volt Angliában. Ha hazudni kell, hazudni kell, kész, nincs mese. Az ember úgy védi magát, ahogy tudja. Marcinak is hazudtam, mikor magához tért. Azt mondtam, aludjon csak vissza nyugodtan, ott leszek mellette. Közben meg tudtam, hogy nem vehetek ki szabadságot. Bele se merek gondolni, hogy bírta ki az éjszakát és a napot egyedül az idegen helyen Most négy óra, hatra már ott leszek nála. Azt mondták, agyrázkódása van, három napig tartják bent. Addig legalább biztonságban lesz.

Ezt a novellát a Nők Lapjában közöltem, valamikor tavaly.