Forrás: ÉS, LI. évfolyam 9. szám, 2007. március 2.
http://www.es.hu/index.php?view=doc;15962
A kritika párja Margócsy István írás

Ketten egy új könyvről – Szabó T. Anna: Elhagy. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 127 oldal, 1990 Ft

Az irodalmi közéletben gyakran és sokan beszélnek arról, milyen méltánytalan, ha valakit rangján alul kezel a kritika, arról azonban – legalábbis az írott szövegekben – kevesebbet, milyen méltánytalan mindenki mással szemben, ha valakit látványosan túlértékelnek. Szabó T. Anna ötödik kötete azonban már túl van azon a szinten, ahol még elnézhető egy-egy gyengébb megoldás, egy üres kép, egy hamis póz. A kötet egy ígéreteivel együtt is közepesen indult, mégis díjak és rangos publikációk sokaságával elismert pálya mély válságát mutatja: ötlettelenséget, nyafogó érzékenységet, közhelyek sorát.

Az még tulajdonképpen megbocsátható lenne, hogy Szabó T. Anna költészete csak az élet napos oldaláról kíván tudomást venni, hogy a versek alanya naiv, azaz kétely nélküli boldogságában minden apróságnak örülni próbál, avagy legfeljebb az öregedés halvány – bár a kötet utolsó verseiben egyre biztosabb – jelei zökkentik ki az idilli ringatózásból. A csengő-bongó rímes, dalszerű költemények és a terjengős szabad versek ugyanis egy magas formakultúrájú, a versírás technikáival jó viszonyban lévő költőről árulkodnak, akinek láthatóan nem a szöveg alakítása, hanem a beszédpozíció megtalálása, illetve a hagyománytól való elszakadás módja jelent problémákat. Szabó T. Anna verseiből hiányzik minden újszerűség, meglepésre törekvés, hiányzik a nyelvi történés. A versekben, mint egy lektűrben, minden kiszámítható és gyanúsan harmonikus: a gyerekek bájosak, a férj jóképű és hűséges, a szex fenomenális, az írás pedig egyenesen az örökkévalósághoz szól. És az erdei réteken őzikék élvezik a kellemes tavaszi napsütést.

Mindez zömében olyan poros szókapcsolatokkal íródik le, mint a „lázas izgalom”, a „szapora lélegzet”, a „gyermekszuszogás”, „a lámpa fényköre”, a „tocsogós sár”, „a szél lélegzete”, az „ölmeleg”, a „pisiszag” vagy a „tágra nyílt szem” és társaik. Nincs mentség a „vadul vágtázik egy motor” sorra, de a tucatnyi hasonlóan lapos, semmitmondó, másod- vagy harmadrendű megoldásra sem. Vagy tényleg nem lehet a „lázas”-nál érdekesebb, eredetibb jelzőt találni az „izgalom”-ra vagy a „tocsogós”-nál a „sár”-ra? És tényleg nem vágtathat egy motor másként, mint „vadul”? Ha egyébként a „vágtató motor” már nem lenne maga is gyenge kép.

De Szabó T. Annának azt is tudnia kellene, hogy a végsőkig hajtott pátosz, különösen, ha közhelybe hajlik, szükségképpen komikumot szül. Így hát kétszer is meg kellett volna gondolnia az efféle szép, szerelmes sorokat: „Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van, / csak feküdtem alattad boldogan.” (A mai nap); „legyek a foglalat legyél a lámpa / legyek a gyertya legyél a lángja” (Jegygyűrű); „Most kígyó vagy, jer csak, kígyó, / csusszanj beljebb barlangomba” (A barlang). Mondanom sem kell, hogy a „foglalat” és a „lámpa”, illetve a „barlang” és a „kígyó” a paródiáig elcsépelt metaforái a szexualitásnak, csodálom, hogy ezt ma még így, minden irónia nélkül, versbe lehet írni. A mélypont azonban A csúcson című vers első része: „Meddig akarok itt maradni? Két / kisgyerekkel ölemben, vállamon / választottam kezével, szüleim, / szeretteim körében, nyári erdők / fái fölött, a fényes déli napban? // Igen, azonnal rávágom: örökre.” A „nyári erdők” és a „fényes déli nap”, no meg a családi tabló idillje nem egyszerűen rossz ízlésről és közhelyszerűségről árulkodik, hanem a giccs elfogadásáról, azaz az önkritika teljes hiányáról. A „vállamon választottam kezével” sor pedig egészen megrázó, hihetetlen melléfogás. Azaz talán igaz a mondás: a csúcson kell abbahagyni.

A kudarc oka alighanem az, hogy Szabó T. Anna rendre az első ötleteinél marad, onnan, talán kényelemből, nem akar, vagy ami rosszabb, nem tud továbblépni. Így azonban szegényes eszközkészletével csupán unalmas képzeletvilágának képeit tudja ismételgetni. Felismeréseiben az evidencia ereje helyett az ismerősség erőtlensége érződik, a hétköznapok különlegessége vagy a tucat-élmények mégis-egyedisége helyett fantáziátlanságot és érzéketlenséget nyújt. Vagy talán, újra kérdem, valóban csak annyit lehet elmondani egy kétéves gyerekről, hogy össze szokta firkálni a falat, hogy tiltakozik, ha öltöztetik, vagy hogy „szeret köpködni, nyelvet ölteni” (A tanulság)? Ez egy női magazin szintje, de egy verseskötetben, pláne a különösen manírt „nyelvet ölteni” formulával (beszél így valaki?) kevés. A gyerekének öntudatra ébredésén elcsodálkozó anyuka pozíciója ebben a formában és ezen a nyelven a harminc évvel ezelőtti óvodai anyák napját idézi, pátoszkonzervjeivel és gyerekszáj-történeteivel együtt.

A másik probléma a differenciálatlanság, ami végső soron hazugságokhoz vezethet. Mert nem hiszem, hogy be lehet rendezni egy olyan világot, ahol minden ártatlanul nyugodt, ahol sosincsenek problémák, és ahol nem kell egyetlen izgalmas szókapcsolatot sem leírni, anélkül is minden szép és elfogadható. Ahol a harmóniáért semmilyen erőfeszítést sem kell tenni, holott annak elérhetősége is kérdéses lehetne. Csakhogy a szerelem, az anyaság, de még a balatoni, hattyúkkal súlyosbított naplemente sem annyira egynemű, ahogy Szabó T. Anna versei sugallják. És bár kétségtelenül vannak e szövegekben kísérletek az idill ellenpontozására – ilyen például rögtön a kötetcím -, ezek nem kellően koncentráltak, sőt inkább esetlegesek, felszínesek. Muszáj tehát elismételnem: a kötet egy szebb reményű költői pálya kiutak nélküli mélypontja.