A Vigília 2008 októberi számában jelent meg.

„Mint ahogy a költészet olykor filozofikusabb, mint maga a filozófia, a metafizika természete szerint költőibb, mint maga a költészet.”
Joseph Joubert

„A költészetben csak egy igazi metafizikai elemet ismerek: a nyelvet; ahogy a zenében csak a hangot, a képzőművészetben csak a színt, vonalat és felületet, vagyis a legfizikaibb egyúttal a legmetafizikaibb is.”
Weöres Sándor

Miért szeretjük (akik szeretjük) Szabó T. Anna költészetét? Mert szép.
Miért nem szeretik (akik nem szeretik) Szabó T. Anna költészetét? Mert szép.
Az a „szépséges hétköznapiság” (Szekeres Dóra), az a „halk, ám határozott derű” (Jánossy Lajos), amely kivált az utóbbi esztendőkben lett jellegadó sajátossága e lírának, valóban többféleképpen értelmezhető s értékelhető. Joggal mondhatjuk: Szabó T. Anna művészetének lényege a klasszikusan telt esztétikum. Ezért – már-már – időtlen. Mások indokoltan róhatják föl: anakronisztikus szépségeszmény formálja e poétikát. Ettől – alapjaiban – korszerűtlen. Igazság nincs, csak ízlés. De az ízlések igazsága is lehet nemes és távlatos.
Szabó T. Anna verseit – már a kezdetektől – mindenekelőtt az anyag érdekli, a látvány kápráztatja el, a megismerés csábítja. Nézni, figyelni, látni és megérteni a világot: ez a Nemes Nagy Ágnest idéző versnyelvi magatartás teljesedik ki az eddig megjelent öt kötetben. Alaki jegyekben is az Újhold hagyományára támaszkodón. Báthori Csaba néhány év előtti szavaival: „Az anyag szeretete, a természeti képek első benyomásainak könnyed rögzítése, a közvetlen tapasztalatokon átszűrődő, de óvatos kézzel felrajzolt metafizikum, a konkrét látvány megelevenítése árnyalatos szavakkal: mind-mind olyan ismérv, amely rögtöni megértésre, sőt megjegyzésre is alkalmassá teszi Szabó T. Anna költeményeit.”
Ezek a tulajdonságok a teljes költői pályán végigvonulnak. De érzékelhetünk finom elmozdulásokat a versnyelvben, rámutathatunk szemérmes módosulásokra a világképben.
A költői figyelem sokáig elsődlegesen a tárgyakra irányult; a megfigyelő-leíró elme állt a középpontban. Idővel azonban fölértékelődött a test, a testek világa; s az érző-érzékelő lélek létmódja lett döntő. A nézőpont eleinte az egyedüli alanyé, a magányos beszélőé volt. Később (az utolsó kötetben már egyértelműen) a lírai én gyakran mint feleség s mint anya szólalt meg. A megismerő szándék kevéssé egyénített szigorúságát a testi létezésre reflektáló szubjektum vallomásosabb szólamai váltották föl. A távolságot feltételező látással azonos rangra tett szert a közelségre mutató tapintás, íz- és illatérzékelés. Az első verseket gyakran tárgytalanul depresszív közérzet hatotta át. A legutóbbiakban a szerelem, a család, a létezés féltett öröme, boldogsága vált jellegadó érzületté. Ezzel összefüggően az éjszaka, a füst, a köd uralkodó motivikája helyére a fény, a nap, a ragyogás mind erőteljesebb képisége került. A természeti létezőket fölmérő, „mikroszkopikus bukolika” (Báthori Csaba) mellett a városi életképeket festő hajlam is jelentős szerephez jutott. Formálisan az egyszerű, kis terjedelmű dalformáktól a bonyolultabb nagyszerkezetekig húzódik a pályaív.
A változások olvasatunkban a művészi minőség emelkedésével s erősödésével jártak együtt. Kitüntetetten igaz ez azokra a szövegekre, amelyekben a természetről, a tárgyakról és a testekről való beszéd a természetfölöttit, a tárgyakon túlit, a testek mögöttit célozza. Ezek a tapasztalás lehetőségeit kereső s az érzéki megismerés csodájában tobzódó művek aránylag ritkán beszélnek nyíltan transzcendenciáról, alig adják közvetlen jelét metafizikus érdeklődésnek. Ám – főként a fény és a nap szakrális szimbolikája révén – rendre ilyes igényről tesznek tanúságot.
A madárlépte hó (1995) alaphangját még az „úgy írni, mintha nem létezne Isten” (Úgy írni verset) némiképp közhelyesen provokatív ars poeticája adta meg. A kötet jellemző képei, képzetei a „vad, túlvilági fény” (Mint messzi víz), az „Üres kőtemplom, kihűlt némaság” (Amikor odaér), „Az üres égbolt. / A semmi temploma” (A hetéra a halált várja), a „ködből épült gótika” (A köd temploma). Ezek egytől egyig a szorongás természetéből következnek, a pusztulás és hiány átöröklött tapasztalatával magyarázhatóak. De már van ellenpontjuk, már megjelennek derűsebb minőséget hordozó látványelemek s élményformák is. A „gyermekarcú angyalok” (Leskelődők) mesei misztikumára, az „Itt csak egy út van: fölfelé” (Tihany) sejtett bizonyosságára, a „Remélem, végül visszatérünk / a holtakhoz s a meghalókhoz / mert addigra mindent megértünk / a könnytelen tudás feloldoz” (Remélem, végül…) kényszeres létbizalmára, a „Ketten leszünk a túlvilági kertben” (És végül újra az Éden) metafizikus idilljére gondolunk.
Az ezt követő könyvekben szembetűnően más anyagú, más irányú versek sokasodnak meg. Kis túlzással: mintha a korai Pilinszky-líra komor tónusai közül a Weöres-féle létköltészet végső világosságába érkeznénk. Vagy legalábbis: jó úton lennénk afelé.
A második kötet (Nehézkedés, 1998) anyaga a fény motívuma és a látás aktusa köré rendeződik. A megszólaló hang hol himnikusan emelkedett: „Hogy ragyog / minden teremtmény!” (A szemről), hol vészjóslóan tárgyszerű: „Az erőszakos esti napsütés / áttüzesíti az egész eget” (Az erőszakos esti napsütés). „Égi magasság, tengeri mélység” (Se tűz, se föld) között keresi helyét a művek énje, kérdezve és kétkedve, a sötétség minden alakváltozatával szembenézőn: „Ki viszolyog a legvégső sötéttől, / mihez kezdjen az éjszakáival?” (Sötét) A hit szellemi-lelki műveletei szorítanak helyet a kötetben egy eksztatikus szerepvers misztikájának (Se víz, se szél), példázatos fizikai kísérletnek, amely a nehézkedés természetét vizsgálná (Második kísérlet), vagy például a biológiai öröklétre természettudományos dezillúzióval utaló költeménynek (Humusz). S hit és hitetlenség, bizalom és szorongás adódik össze valami nagyobb belső renddé abban a versben is, amelyik a központozás elhagyásával egyrészt a dalszerű könnyedséget fokozza, másrészt eldönthetetlenné teszi, vajon a galambok vagy a szobrok készülődnek-e legyőzni a gravitációt: „innen a templomkertből / látni a szentek hátát / redőzött nagy ruhában / szürke apostolok / érezni moccanását / a napsütötte kőnek / a talpuk a tetőnek / szélét érinti csak / galambok ülnek rajtuk / kövek a napsütésben / hűs szél hulláma támad / és szárnyat bontanak” (Innen a templomkertből). Úgy érezhetjük: nemcsak a versbéli vonatablak tükörjátékában, hanem Szabó T. Anna egész művészetében is „Kétféle ég kopírozódik / egymásra” (Vonat), a látott és a sejtett valóság kétféle égboltja.
Az ugyancsak beszédes című harmadik munka (Fény, 2002) versei az „Ajtó alatt egy sávnyi fény” („Örök jelenidőben”) egzisztenciális lehetősége s az „egyen-egy / a létező világ: egy óriás, / forgó napóra” (Napóra) ontikus tapasztalata között tájékozódnak. E nyelvi valóságban „Az ég teli van gyermeknevetéssel” (Utazómagasság), „Makacs öröklét ostromol / porlandó partokat” (Föld és tenger), s „Nagy, árnyéktalan déli ragyogás” (Népstadion metrómegálló) borul a létezőkre. De számos szöveghely figyelmeztet arra: az emberi világban a béke sérülékeny, a boldogság időleges. Egy helyütt az éjszakai sötétet megelevenítő vízió töltődik föl baljós sugalmakkal: „Nem a trombita, nem az angyalok. / Cirregő neonfény. Éjszaka van. […] Most minden út a tengerhez vezet. / Sötét fenevad, mindenkit benyel. […] És elmerül a sötét víz alatt / az öntudattal fertezett anyag.” (Leviatán) Másutt kifejezett önreflexióban testesül meg a tudat és a tudás korlátossága fölött érzett bizonytalanság: „Akár egy finom, régi pasztell. / Belül vagyok a kereten. / Az öröklétet félve méri / szívverésem, lélegzetem.” (Pillanatképek) A kötetet a szerző (s a kortárs magyar irodalom) egyik legjelentősebb költeménye zárja. Nem véletlenül címadó mű; a jelenetezés hármas tagoltsága (vásárcsarnok, ócskapiac, temető) s a helyszínek átlényegített szépsége az anyagi világ dicséretébe az anyagtalan többletek dicséretét rejti, a hétköznapi séta eseményét – a húsvét szellemiségének engedelmeskedve – liturgikus műveletté érti át. „Úgy mentem át a fényes csarnokon – // a csarnokon dúdolva mentem át” – szól a fölütés. Amely, mint kiderül, a zárlat eszköztelen pátoszát (s abban a csöndesen szép Vörösmarty-utalást) előlegezi: „Az élet nálunk is erősebb, / zuhog, zuhog a déli nap, / előjön a reves sötétből, / lobot vet, lángol az anyag, / mert él, él, aki életbe halált, / halálba életet kever / – most tél van, csend, míg írom ezt – // húsvét volt, kétezer.” (Fény)
A Rögzített mozgás (2004) tematikus újdonsága a szülés, születés megélt misztériumáról beszámoló ciklus volt. A „másvilági gyász”, a „tolongó démonok” (Szülőszoba) poézise már itt jelezte: nem veszélytelen útra szegődik, aki az életet elnyeri. Aki eleinte – paradicsomi ártatlanságában, evilági védtelenségében – csak „Méregeti az eleven világot: / van minden, de nincs semminek neve” („A szó: isten, megsemmisíti Istent”). Egyfelől csüggeszt az elhagyatottság, a megkésettség, a fölérhetetlenség s a kiszolgáltatottság tudata, öntudata: „fenn moccanatlan a Tejút: / fut fényesen és üresen” (Holtidő), „Csak amikor lebukott végleg, / akkor látszik: fenn volt a nap” (Zúzmara), „Mit tudunk? Semmit sem tudunk” (Vadvíz), „Tenger és égbolt lélegzése / távoli szélvész örvénylése / idáig érzik: a közönyös partot / önkénye szerint rendezi át” (Hullámmorajlás). Másfelől biztat a virradat élménye mint „mindennapos megvilágosodás” (Előbb a fény) s az „Iránytalanul boldog pillanat” (Téli napló) napfényes helyzetképe. Amikor pedig e két tapasztalás keresztezi egymást, ritkás levegőjű magaslati pontra ér vers és olvasója: „Holnap meghalni jössz a világra / isteni fény, emberi lény” (Itt élők jártak).
Sajátságos módon az Elhagy című kötet (2006) osztotta meg leginkább a kritikai közvéleményt. Holott ennek lapjain – a kétségtelen stilizáció dacára is – egészen nyers sorok adnak hírt a test romlékonyságáról (az egyik ciklus címe: Siralom háza) s az árvaság ontológiájáról (az „elhagy” vissza-visszatérő motívuma a verseknek). Az Istenhez (avagy az istenihez) való többértelmű viszonyról vallanak például ezek a részek: „Magamban hordom saját egemet” (Lenni a mindent), „Üres minden utca, hamu hull az égből” (Siralom háza), „Valamit tud, még akkor is, ha nincsen. / Nincsen segítség. Segítség a nincsben.” (Ő), „Én vagyok én, és istené a testem, / de istent test nélkül is ismerem” (Műtét). A csecsemő, a gyermek léte, jelenléte a világban itt is külön verssorozat tárgyává válik. És szakrális jelentésirányok nyílnak belőle: „Testembe szálla – illesse hála – / isteni léte, földi halála” (Hangok a várakozásban [Mária hangja messziről]), „üdv néked, új fény, új parancsoló!” (Napkelte). Utóbb, a vágy egy emlékezetes alakzatában fordított logika is összekapcsolja a gyermek és a kreatúra léthelyzetét: „Ha úgy hinnénk el az Istent, mint újszülött az anyát. // Hogy soha. Hogy soha. / Hogy soha el ne hagyjon” (Ima a sötétben). (Ugyanebben a versben könyörgő imabeszédként, a babitsi újklasszicizmus megrendítő modorában formálódnak az első szakaszok: „Ments meg, Uram, a haláltól, / ments meg, Uram, minket, / mentsd meg a külön haláltól / látó szemeinket, / engedd azt a sok szép hangot / füleinkbe jutni, / engedd, engedd menekülő / lábainkat futni…”) Egyéb szövegek is a metafizikára hangolódó személyes létet tematizálják, olykor éppen a metafizikaival tartható kapcsolat problematikusságát jelenítve meg: „Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem” (A mai nap), „az ég tüdőmbe robban, szédülök” (Lehetne ma), „Idomítom a lélegzetemet, / hogy egymagamban mindig egy legyek / világ, veled, vagy istenség, veled, / hogy egy világot képzeljek neked” (Invokáció).
Úgy látjuk: Szabó T. Anna költészete még nem döntötte el, s talán nem is fog soha nyílt egyöntetűséggel számot adni arról, ami, meglehet, túl is van a művészi beszéd illetékességén. Arról, vajon Istennek vagy káprázatnak, a Lélek jelenlétének vagy a test illúziójának volna-e helyesebb nevezni azt, amit nem tud, nem tudunk nevén nevezni. Hogy valami erősebb rend munkál a dolgok egyensúlyában, nem tagadja: „a lélegző tér mozgó sejtjei / rendelt rend szerint éltetnek és ölnek” (A leghosszabb nap). Hogy hisz a fényben és érzékeli a távlatokat, az „enyhe szédületben / sütkérezem a mélységek felett” (A csúcson) metaforikája teszi nyilvánvalóvá. Ennél tovább – egyelőre legalábbis – józan óvatosságból nem merészkedik. Ennél többet kimondani nem, csak kinyilatkoztatni tudna. Ahol pillanatnyilag áll, épp eléggé tágas terep. Beláthatatlanul szép. Végtelen övezi. Azt a szonettet idézzük végül, amelynek voltaképpeni tárgya a szépség, a végtelen, az idő és az időtlenség; s amelyben nyelv, növény és ember egymás metaforáivá válva válnak saját lényegük birtokosává: „És bennük saját élményedre ismersz: / préselt kakukkfű, Isten-írta kis vers, / ha van, ki olvas, nem hervadsz soha.” (Egy régi jezsuita herbáriumból)
„A vallás a szív költészete” – mondja Joseph Joubert egyik metafizikai aforizmája. Egy másik francia gondolkodónál, Teilhard de Chardinnél ezt találjuk: „Együttrezgés a Mindennel: a tiszta Költészet és tiszta Vallás lényegi ténye.” Nem állítjuk, nem állíthatjuk, hogy a Szabó T. Anna művelte irodalmiság költészet és vallás efféle egymásra-utaltságát nyilvánítaná meg. Ám hogy legjobb sorai tiszták és lényegiek: nem kérdés előttünk. Ahogy Lator László fogalmazott A madárlépte hó előszavában: „a megnevezhetetlen közele” sejteti magát e versekben. Ez a valami (vagy Valaki) talán megnevezhetetlen, de bizonyosan közel van. Ha kötetről kötetre haladva ismerkedünk a Szabó T. Anna-i versvilággal, az a benyomásunk támadhat: egyre közelebb.