Eső. Irodalmi lap, 2003. (6. évf.) 1. sz. 106-110. old.
Teljes szöveg: www.vfmk.hu/070102

Fény. Mi mindent sűrít magába ez a szó, ez a fogalom, ez a dolog? Hogyan tudnánk pontosan felelni a látszólag egyszerű kérdésre: mi a fény? Az, ami láthatóvá tesz, és amin keresztül láthatóvá leszünk? A megfoghatatlan, mégis a térben és időben tisztán érzékelhető és észlelhető? Talán a kezdet, maga a megnevezhetetlen, vagy „csak” az élet nélkülözhetetlen alkotóeleme? Szabó T. Anna megközelítésében a fény nemcsak az élethez szükséges, nemcsak a biológiai lét nélkülözhetetlen tényezője, hanem egyben az a dolog is, ami folyton-folyvást a létezés csodájára és mulandóságára emlékeztet bennünket A fény, így egyszerre fizikai jelenség és metafizikai fogalom is.[5] Szabó T. értelmezésében a Fény című verseskötete a „fényképezésről szól”, és számos „látvány-verset” foglal magába.[6] Az előző kötethez, hasonlóan, úgy tűnik, ez a kötet is tehát a látvány kérdését dolgozza fel, a versek jelentős részét megszerkesztő alakzat pedig a fényképezés.[7] Úgy vélem, könnyelműség lenne azonban a kritika részéről, ha ezzel elintézettnek tekintené Szabó T. versei mondandóját.

Szabó T. verseskötete esetében a fény nemcsak címadó szó, a kötet neve, hanem a kötet verseit összefűző, költőileg és bölcseletileg kidolgozandó kérdés. Formai fegyelmezettségükön és nyelvi játékosságukon keresztül a Fénybe foglalt versek annak a roppant nehéz – és éppen ezért mindig időszerű – kérdésnek a megfelelhetőségével foglalkoznak, hogyan foglalható szavakba mindaz, amit a fény jelenthet számukra? Ez az alapkérdés további kérdések seregét nyitja meg. Hogyan tapasztalható meg a bennünket körülvevő világ? Hogyan írható le és hogyan értelmezhető a látáson, valamint az érzékelésen keresztül? Hogyan rögzíthető az élmény és hogyan jeleníthető meg a tünékeny pillanat -rögzíthető-e, megjeleníthető-e? Ez a fajta érdeklődés a Fényt a modern klasszikus filozófia, vagy szűkebb értelemben véve a fenomenológia területére helyezi el gondolatmenetét tekintve. Ugyanakkor a Fénybe összegyűjtött versek túlmennek a filozófiai értekezés műfaján, vagy az argumentációs verseit analitikus szigorúságán. A konkrét, egyszeri és megismételhetetlen lírai megjeleníthetőségéről szólnak, a soha vissza nem térő pillanat nyelvben történő megőrizhetőségének lehetőségét faggatják. A meg- és/vagy átélt élmény sajátos költői nyelvezetbe fordításával kísérleteznek.

A fényképészet szakszókincsének idézése, a felvétel és előhívás folyamatának megidézése (Autófókusz; Sötétkamra; Előhívás), többek között, a kötet verseinek tematizálására szolgál. A három fejezet neve azonban nemcsak tematikus rendbe helyezi a verseket, hanem egyben retorikailag strukturálja a jelentésüket is. A Fény mint verseskötet így egyszerre utal a fényképészet gyakorlatára és használja fel költői alakzatként. A fényképészet képét Szabó T. oly sűrű értelemmel látja el, hogy felfejtése komoly kihívást jelenthet a kritikai értelmezés számára. Az alakzat jelentéssel telített használata ugyanakkor lehetséges örömforrás, jelentős mértékben hozzájárul a versek játékosságához (Fekvő nő kockás pokrócon). Az elénk táruló világ megjeleníthetőségének és/vagy megjeleníthetetlenségének fókuszba állításával Szabó T. sikeresen irányítja a figyelmet a költői nyelv teremtő erejére (Autófókusz; Fekvő nő kockás pokrócon; Előhívás; Népstadion metrómegálló).

Szabó T. mindjárt a kötet nyitó versével egyértelművé teszi képrendszerének és egyben gondolatrendszerének, árnyaltságát és összetettségét:

Előbb a hársfák, most a jegenyék:

fújja a szél a száraz levelet.

Megtartható-e, amit látsz, a kép?

Szorítsd erősen. Hunyd rá a szemed.

Siklik a síkos, szélsodorta lomb

a sűrű zápor szálai között.

Csak csattogás, susorgás, surrogás.

A hang, a hangok. Hallgasd az esőt.

Ha múlni akar, mért őrizni meg?

Üres tükör legyél, ha nézni kell.

Gyűjtsd tenyeredbe az esővizet.

Szorítsd, szorítsd. A volt most múlik el.

(Szél, lomb, eső)

Az első versszak harmadik sorában feltett kérdést („Megtartható-e, amit látsz, a kép?”) tekinthetjük a Fény koncepcióját megadó alapkérdésnek. A Szél, lomb, eső retorikája és logikája azt fejti ki együttesen, hogy a megélt és/vagy átélt élmény megörökíthetősége nem korlátozható az élmény valamilyen médiumban történő megjeleníthetőségének ügyére. A kérdés megszövegezése egyértelműen a klasszikus modern filozófia terébe vonja a „kép” szó jelentését. A Szél, lomb eső-ben Szabó T. a tudatban létrejövő képek természete felöl kérdezősködik, az énnek a világról szerzet benyomásainak megőrizhetőségét taglalja. Szabó T. itt elsősorban nem a reprezentáció (festmény, fénykép, stb.) jellege, vagy az elénk táruló látvány képi rögzíthetősége felöl érdeklődik, hanem az énnek a világról szerzett benyomásainak és tapasztalatainak tudatosíthatóságának lehetőségeiről, az érzeteink értelmezhető képekbe fordíthatóságáról beszél, az emlékezés mibenlétéről elmélkedik. Szabó T. egymás nélkül elgondolhatatlan tényezőként tételezi fel a tér és idő fogalmát (Ezt tegnap írtad).

A „Megtartható-e, amit látsz, a kép?” kérdésre adott válasz, paradox módon, azt állítja, hogy a létezés élménye pont akkor őrizhető meg a tudatban, a megélt pillanat akkor válik a pillanat elmúlása után is az én által felidézhető emlékképpé, ha a látást kiiktatjuk a lét emlékezetbe fordításának folyamatából: „Hunyd rá a szemed.”; „Üres tükör légy, ha nézni kell.” Szabó T. a Szél, lomb, eső retorikájával inkább a hallás, mint a látás érzékszervére apellál. Ez egyértelműen a középső versszakban mondódik ki, ahol az eső és a szél érzetét megidéző hangutánzó szavakat („csattogás, susorgás, surrogás”) a hallható megnevezése követ. („A hang, a hangok.”), hogy azután a hallás jelentőségének hangsúlyozása egy categoricus imperativusban kulmináljon egy hátravetett aposztrofálás során („Hallgasd az esőt.”). Az egyes szám második személyű megszólított egyszerre jelentheti a szószerinti, hagyományos értelemben vett másikat („te”), ugyanakkor az elidegenedett költői ént, amennyiben az aposztrofálását önmegszólításként értelmezzük, valamint egy általános alanyt, bárkit vagy mindenkit, akit a vers megszólít, és aki megszólítva érzi magát.[8] Az aposztrofálás alakzatában megőrizve a categoricus imperativust, a Szél, lomb, eső záró soraiban Szabó T. a „megtartható”-t szó szerint vett jelentése irányába mozdítja el. Ezzel a jelentés-sarkítással a megélt élmény megragadhatóságának lehetőségét és képtelenségét tárja elénk. Az anyagi jelleggel rendelkező természeti elem érintés útján történő érzékelhetősége és a megélt pillanat tudat általi megtarthatatlanságának kimondásával zárul a nyitó vers („Gyűjtsd tenyeredbe az esővizet, / Szorítsd, szorítsd. A volt most múlik el”).

A valós világ kézzelfoghatóságának, konkrét érzékelhetőségének lehetősége és a tudat által történő tényleges megőrizhetőségének lehetetlenségével való szembesülés, itt nem feltétlenül jelent egy szkeptikus empirista filozófiai álláspontot. Inkább tanúskodik egy költői-etikai hozzáállásról, amelynek központi dilemmája, hogyan lehetne számot adni a valós világban levés és annak nyelvi megjeleníthetősége közötti viszonyról, különös tekintettel az én problematikájára.[9]

Amennyiben a kötet első versében feltett kérdéseket a kötetben kifejtendő alapkérdésnek vesszük, akkor a kötet első részét (Autófókusz) záró vers (Horog) konklúzióját („érzek tehát vagyok”) tekinthetjük a Fényben kidolgozott költészetelmélet axiómájának. Első ránézésre gyorsan elintézhetnénk ennek a kijelentésnek versbéli előfordulását azzal, hogy itt csupán a költő egy szellemes retorikai megoldással – különösebb gondolati mélység nélkül – az ellenkezőjébe fordítja át a descartes-i közhely („cogito ergo sum”) jelentését. Szabó T. versei azonban arról tanúskodnak, hogy a Horogban előforduló kijelentés egy tudatosan átgondolt, következetesen kidolgozott költészetelmélet eredménye. Az „érzek tehát vagyok” egy olyan lételméleti tétel versbe foglalása, amely számos tanulságot tartogathat a klasszikus modern én-fogalom problémáját illetően.

A Horog keletkezéséről beszélve, a vers és a valóság közti viszonyra reflektálva, Szabó T. a descartes-i tétellel kapcsolatos fenntartásait és bizonytalanságait a következő módon fogalmazza meg: „Mindig is vágytam a descartes-i bizonyosságra, a pusztán tudati úton elérhető megvilágosodásra, de az empirista szkepszis mindig erősebbnek bizonyult: az érzékelés intenzitása újra meg újra elfödi, már-már kioltja az elme megingathatatlannak hitt fogalmait. Az érzékelés – még az álombeli érzetek is – legalább olyan erővel bizonyítják az érzékelő alany valóságát, mint maga a gondolkodás.”[10]

A verseken kívül viszont, a versek jelentését alakító filozófiát taglalva, Szabó T. egy kritikai olvasatát vázolja fel a descartes-i én-fogalomnak. Itt most lényegtelen, hogy empiristának vagy racionalistának vallja-e saját magát. Fontos viszont az, hogy Descartes idealizmusához képest Szabó T. én-felfogása hogyan mozdul el egy materialista megközelítési mód irányába.[11] A fizikai/testi lét jelentőségét hangsúlyozza, valamint az anyagi világ testi lét általi érzékelhetőségét és megtapasztalhatóságát.

Descartes én-fogalmának fő problematikája, hogy az énről csak a test és az elme fogalmi szétválasztásával és ellentétpárba állításával tud gondolkodni, vagy pontosabban szólva az ént képtelen elgondolni a testi lét viszonyában, egyszerre testi és szellemi létezőként.[12] Én-fogalma megalkotásakor Descartes emiatt kizárja vizsgálódásai köréből a fizikai létezés kérdését, az ént pedig az én tudati létével azonosítja. Descartes-nál az emberi lét kizárólagos ismérve így a tudat lesz, a mely definíció etikai és jogi szempontból is problémásnak bizonyul napjainkban.

A Szabó T. költészetében felvázolt én-fogalom, amely az „érzek tehát vagyok” alaptételből következetesen bontakozik ki a versekben, a testet és az elmét ellentétpárként kezelő descartes-i tételt tarthatatlannak mutatja („A tiszta ismeret”). A Fényben lévő versekben az „érzek tehát vagyok” axiómája úgy szövegeződik meg, hogy bár a fizikai lét és a testi érzékelés jelentőségére tevődik a hangsúly, ugyanakkor az is feltételezett, hogy a tényleges lét érzékek általi felfoghatósága csakis az élmények és érzetek tudat által történő feldolgozásán, emlékképekbe fordításán keresztül nyerhet értelmet és válhat értelmezhetővé. Az „érzek tehát vagyok” axióma költői kifejthetősége, paradox módon, nagyban függ egy olyan versbéli én retorikai megformálásától, aki tudatosan reflektál a versek áltat feldolgozott élmény múltbeli voltára és jelenbeli nemlétére: „Mire / elég a szó? Hisz amíg írtam ezt, / a gyertya kisebb lett, a borba is / belekortyoltam – kezdhetném megint” (Kísérlet borral és gyertyával); „ – most tél van, csend, míg írom ezt – / húsvét volt, kétezer” (Fény). Ez az erőteljes reflexivitás egyszerre ígéri a fizikai valóság érzékelése és a testi lét megélése nyelvi megjeleníthetőségét, és szembesít saját szubjektivitásunkkal, valamint testi létünk egyszeri, megismételhetetlen, mulandó természetével.

A fent elmondottakat akár fontosnak is tarthatjuk Szabó T. Anna Fény című verseskötete kapcsán. Valójában azonban mellékesnek bizonyulnak, hiszen nem tudható meg belőlük semmi arról az élményről, amit maguk a versek olvasása jelenthet. Mi mindenről szólhatnak a Fény versei? Nekem személy szerint a költői nyelv teremtő erejéről tanúskodnak. Amíg Szabó T. verseit olvasom, megelevenednek a rég elfeledettnek hitt élményeim. Látom, érzem, ismét átélem őket. Nem gondoltam volna, hogy ezek az emlékek még mindig léteznek, még mindig felidézhetőek. Most mind itt vannak velem megint. Adható ennél több?