Ez a kis tárca a Népszabadságban jelent meg.

A gyermekvárás örömében az ember mindenféle könyvet megvesz vagy kölcsönkér, azután kilenc hónapig lapozgatja kíváncsian, szorongva és boldogan. A könyvek túlnyomó része fordítás. Megtudhatjuk belőlük, hogy mennyi korpás kekszet, mangót és nyers karfiolt kell fogyasztani az ideális terhesdiéta betartásának érdekében, hogy a középső harmadban alkotóvágyat és tetterőt fogunk érezni, és hogy ne is reméljük, hogy elkerülhetjük a hízást. Rajzos ábrából tanulhatjuk meg, hogyan kell levezetni egy váratlan szülést, értesülhetünk a Magyarországon nemigen kultivált amerikai alternatív szülészeti módszerekről, és azt a tanácsot kapjuk, hogy ragasszuk tele a lakásunkat kis cédulákkal, melyeket meglátva mindig azonnal végezzünk el egy-egy intimtorna-gyakorlatot. Az okos jótanácsok megszívlelése helyett persze az ember – mit ember, én: ebben az esetben talán túlzás az általánosítás – inkább újra és újra elolvassa őket, mintha bizony ezzel már automatikusan meg is tette volna a kötelességét.
A baba születésével a helyzet csak súlyosbodik. Maradjunk akkor már az én esetemnél: kezdő anyaként, filológusi képzésemhez reménytelenül ragaszkodva, az egyik kezemmel a babát fogtam, a másikkal a használati utasítást. Eredetileg persze nem úgy képzeltem, hogy Csecsemőgondozás és gyermeknevelés – típusú vaskos szakmunkákkal fogom körülbástyázni magunkat, ám az első otthon töltött napok izgalmában ezek a könyvek jelentették a józanságot a megváltozott világban.
Tapasztalatból mondhatom, hogy a kialvatlanság miatt, és az új helyzet sokkjának hatására módosul az ember tudatállapota ezekben a kezdeti időkben: megbillen a valóság, megváltoznak az arányok, minden tett és tárgy a pici babára emlékeztet. Vegyük például az első fürdetés esetét: az ifjú, ámde szokatlanul kimerült és fejfájós szülőpár nagy levegőt vesz, elkészíti a fürdővizet, és óvatosan belehelyezi az egyébként kedves és békés természetű újszülöttet, aki persze azonnal vörös fejjel ordítani kezd. Hát persze: a fény túl erős, a víz túl sok, és az anya kétségbeesett szorításán rögtön érezni, hogy valami szokatlanul erőszakos művelet történik éppen. Nos, ezután a dicstelen (és a későbbi sikerek után sem feledhető) próbálkozás után éppen egy retket mostam az (éjféli) vacsorához, amikor egyszerre kellemes megelégedettség töltött el. És hirtelen azt is megértettem, hogy miért: a retek is kicsi volt, kerek és piros, mint a baba feje – mégis békésen tűrte, hogy megmossam! Micsoda sikerélmény. Pár nappal később a teáskannával jártam ugyanígy: amikor felsivított, szokatlanul fürgén rohantam oda hozzá és kaptam le a gázról, és önkéntelenül felsóhajtottam, amikor elhallgatott. De könnyű is a teáskannát megvigasztalni.
Egy kezdő mamát viszont annál nehezebb. De hát, ugye, éppen erre valók a szakkönyvek. Többek között az is megtudható belőlük, hogyan fürdessük a babát: egyik kezünkkel támasszuk meg a fejét, a másik kezünkkel a fenekét, a másik, szabad kezünkkel pedig gyengéden szappanozzuk be és mossuk meg. Mi sem egyszerűbb, de ezt a háromkezes módszert valahogy azóta sem sikerült elsajátítanom. Az altatással kapcsolatban hasonlóan praktikus tanácsokat kaphatunk: az egyik könyv szerint kizárólag háton, a másik szerint csakis hason kell altatni a csecsemőt, de kompromisszumos megoldásként egy harmadik könyvben felmerül az oldalra fektetés is. És mi a helyzet az etetéssel? Minő meglepetés – a vélemények megoszlanak: egyes szakemberek szerint akkor kell megszoptatni a babát, amikor éhes, mások szerint viszont naponta ötször, négyóránként kell ennie (itt is elszámoltak valamit, nem?).
Persze minden a könyvek megjelenési időpontjától függ: a régi könyvek konzervatívabbak és tervszerűbbek – viszont lényegesen izgalmasabb olvasmányt kínálnak az ifjabb nemzedékeknek, mint a színes képekkel illusztrált, kívánatosabb külsejű újabb kiadványok. Valóságos szociológiai kincsesbányák ezek, és a stílusuk is színesebb: tele vannak idézhető, megjegyezhető mondatokkal: „A kisbaba esküdt ellensége a légy.” „Muszáj sírnia, mert nagyon odavan”. A kedvencem az 1972-es Anyák könyve, amelyet pár évvel ezelőtt szereztem be a Vasas Művelődési Ház könyvtárának kiselejtezésén. A részletes és okos tájékoztatás mellett olyan tanácsokat is olvashatunk benne, amelyek puszta felemlegetésétől is elborzadnak a mai anyák: ne pofozzuk a csecsemőt, hogy jobban szopjon, ne feszegessük a kezét-lábát öltöztetéskor, ne adjunk húsételt a pár hetes kicsinek, ne altassuk alkohollal vagy mákonnyal, ne kenjük be a kezét epével vagy paprikával, hogy leszoktassuk az ujjszopástól, ne ültessük pár hónapos korában bilire, a használt pelenkát ne csak szárítsuk, hanem mossuk is ki, és a sterilizált holmit ne tegyük le a földre. A leghangsúlyosabb figyelmeztetés a legemlékezetesebb: ne verjük a gyereket, hiszen „Nincs anya, aki szeretne verni. Ha átérzi, hogy a veréssel rosszat tesz gyermekének, ha rájön, hogy ettől nem lesz fegyelmezett, akkor úgy eltűnik a nevelésből a verés, mint ahogyan elmúlott az elnyomás és a meghunyászkodás a dolgozó nép életéből.”
Ezen a könyvön meglátszik, hogy nem fordítás.

(Népszabadság, 2002)