A CSODA

Január volt már javában, s a nagy fa,
amit műanyagmadzaggal gúzsba kötve
húztunk-vontunk, hogy majd a föld alatt
a feketülő falnak nekidöntve
napokon át a pincebogarakra
árassza csodaváró illatát,
és amit aztán ketten díszítettünk,
hogy úgy dőljön ránk teljes vértezetben,
(még jó, hogy a gyertyagyújtás előtt)
mint egy megsebzett operai hős –
(végül kiékeltük alaposan,
deszkaszilánkokat vertünk a sebes láb
s a nehéz vastalp bilincse közé),
szóval a nagy fa, lejárván az ünnep,
és utána az eufória,
kopaszon, üres cukorpapírokkal,
rothadt gyümölcsként potyogó díszekkel,
dicsőségének poros maradékán
még mindig ott állt, szálegyenesen.

Éjjel leszedtük, már ami maradt.
Hogy meg ne hallják a másik szobában:
csendben, akár az összeesküvők,
kivonszoltuk a sovány tetemet.
Csorgott róla a száraz tűlevél,
és nehéz, sötét tócsákban megállt
(mi gyilkoltuk meg, de ki hitte volna,
hogy az öreg emberben még annyi vér van)
felfűrészeltük, nejlonzsákba tettük,
úgy csempésztük ki éjnek idején,
hogy másnapra ne legyen semmi nyom,
aztán sokáig fájlaltuk, hogy nincs ott,
és találgattuk, hogy a gyerekek holnap
mit mondanak, ha meglátják, hogy eltűnt.

Semmit sem mondtak. Jöttek álmosan,
szürcsölve kiitták a kakaót,
öltöztek és rutinból bakalódtak,
és közben végig be nem állt a szájuk.
Egyszer sem néztek a helye felé,
pedig hiánya szinte lüktetett.

Összenéztünk, hogy milyen a világ,
hogy milyenek a mai gyerekek:
egy karácsonyfa nekik meg se kottyan.
Na, ezt elrontottuk alaposan.

De aztán, mikor nagyobbik fiunk
a cipőt húzta – hopp! Akár egy zöldes
angyaltollat, úgy húzott ki belőle
egy épen, véletlenül ott maradt
ág-bűnjelet, és csodálkozva nézte.

„El kéne vigye már a fát az angyal!”
sóhajtotta. „Már szegény túl öreg!”
Gyorsan lecsaptam: „Mért, szerinted ott van?”
Meggyőződéssel bólintott, s vele
mindenben-tükre, a lelkes kicsi.
„És tényleg szeretnéd, hogy elvigye?”
„Tényleg.” „Jó, akkor lássuk, ott van-e. ”

Benéztek – nem volt ott. Csak álltak némán,
eltátott szájjal. Majd: „Hú, ez szuper!
Ez aztán tényleg turbó, ez az angyal!
Egy perc alatt hogyan vihette el?”

Kimondatott: ártatlanok vagyunk hát.
Nem mi végeztük el a piszkos munkát.

„Még fel is sepregette a helyét!”

A végére már mi is hittünk benne,
és néztük mohón és átfényesedve
a két kölyök kócglóriás fejét.