FÉNY

a mestereknek

Úgy mentem át a fényes csarnokon –

a csarnokon dúdolva mentem át.
Sugárban dőlt be a reggeli nap,
kezemben teltvirágú orgonák.
Bárányt akartam venni. A húsok
élénkvöröse odacsábított
a hentespulthoz, ahol a csúszós májak,
nehéz marhaszívek halomban álltak,
a csipkefehér pacal és a bő,
nyálkásrózsaszín, dagadó tüdő
színkontrasztjában, s köztük, középre téve,
ott tekergett egy szinte karnyi vastag
marhagége.
Ámulva néztem őket,
a szíveket, a májakat, tüdőket –
lám, szépek így a szervek, épp kitépve,
elrendezve, felárazva, kitéve.

Tovább dúdoltam, hogy “tavaszi szél…-,
odébbléptem, húsvét van, a halott
feltámadott, az élet és az étel
egyformán szent, és ma semmi se csúnyább
a többinél –
szép a dióbél, szép a gomba,
szép a világító halomba
rakott narancs, a tavalyi alma,
a poros krumpli, püspöklila hagyma,
s a félbevágott káposzta cikája,
ahogy – lombos fa – ágait kitárja.
Átszellemülten ragyogtak a mézek
a polcokon, a paprikafüzérek
villogtak, és én a zsongó tömegben
„…vizet áraszt…”, dúdolva lépegettem.

*

És másnap a fényes ócskapiac.

Sütött, sütött a reggeli nap.
Nejlonponyván bronzszobrok álltak,
esernyőtartók, gipszlovak.
Teherautóról kínálták a bútort:
komódot, tükröt, szekretert,
a berakás itt-ott hiányzott,
vagy épp az üveg volt repedt –
nem nézhettem meg közelebbről:
az árus semmibe se vett.
Lézengő voltam, nem vevő. De
beljebb sűrültek a sorok,
tukmálták: nézzem meg, valódi,
ilyet, ennyiért, hol kapok?
Az árus-asszony egy cirádás,
nagy rézvázát kocogtatott.
Szőttesek, órák, porcelánok,
és Gallé-vázák – mind hamis –
patinás mozsár, hasas rézüst –
ez volna drága?! Dehogyis!
Nézzem meg jobban: jó lesz az még
tán a dédunokámnak is.

Nyilván ugyanezt mondta egykor
a sötétruhás nagymama,
mikor az ifjú háziasszonyt
beavatta titkaiba,
míg lenn az utcán nagy vidáman
masíroztak a katonák…
Kifényezett kitüntetések
őrzik a háborúk nyomát,
néhány megperzselt régi fénykép,
amit kiástak a romok alól –

úgy kavarogtak a tárgyak
mint fénykévében a por.

*

És harmadnap a temető.

A hosszú allé ragyogott,
álltak a fényben kőfehéren
beroskadt hátú angyalok,
a nehézkedés katonái,
tartották súlyos szárnyukat…
Márványkeresztet, bronzkoporsót
bizsergetett a déli nap.
A fákban őrjöngve keringett
a holtak erjedt vére, és
szárrá, virággá és levéllé
rendeződött az erjedés,
s az ágakon – halotti gyertyák?
győzelmi fáklyák ezrei!
és a zöldfényű katedrálist
roppant madárdal zengeti!
A feketerigó úgy fújta
hogy remegett az ág hegye,
teli torokkal gurgulázott,
hogy szinte megfulladt bele –
a friss lomb között itt is, ott is
énekeltek a madarak,
s a sírokon felmagzott fűből
kirobbant egy fácánkakas…

Az élet nálunk is erősebb,
zuhog, zuhog a déli nap,
előjön a reves sötétből,
lobot vet, lángol az anyag,
mert él, él, aki életbe halált,
halálba életet kever
– most tél van, csend, míg írom ezt –

húsvét volt, kétezer.

 

Fény című kötetem címadó verse, húsvétra írtam, itt az idő, hogy kitegyem ide is.

kerepesiangyal