(Az asszony beszél)

Mellem hasamra, hasam combomra omlik,
gerincem roppan, derekam fáj, mellbimbóm körül barna udvar.
Eres a lábam, püffed az arcom, beleim között ki dörömböl?
Nehéz vagyok már, szülni vágyom.

Köldököm ferdén előreugrik, bőröm felreped, mint a szilva,
derekam, combom csupa párna, készül a puha ringatásra,
valaki rugdos, mocorog bennem, érzem a könyökét, érzem a térdét –
nehéz vagyok már, szülni vágyom.

Lehet, hogy ezt, így, már soha többé, lehet, hogy ő lesz az utolsó,
tudom, hogy rögtön, mihelyst künn lesz, méhembe megint visszahúznám,
ne legyek egyedül, legyek a fészke, legyen a közepem, érezzem újra:
nehéz vagyok már, szülni vágyom.

Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben,
ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás,
beteljesítem, amiért lettem, ez a teljesség, ez a perc – mégis:
nehéz vagyok már, szülni vágyom.

(És újra szól)

Éjszaka van, és mind elhagytak engem.
Férjem, fiam nyugodtan alszanak.
De mozdul, fordul a harmadik bennem,
egy tapintásról ismerős alak:
a lába, karja, térde kifeszíti
a bőrömet, mint keret a dobot,
saját ütemét belém kényszeríti,
ahogy mozog és kapkodón dobog,
képére formál, magává gyúr engem,
hogy ezentúl már egy legyek vele,
hogy bennem-létét soha ne feledjem,
hogy mardosson majd mohó melege.

Jaj, két fiaim: karom, ölelésem,
siető lábam, otthonos ölem –
nélkülük egész nem vagyok egészen,
de ők egészek lesznek nélkülem.

(És fellázad)

Miért nem lettem éles, tiszta szellem?
A fájdalomnak testet mért adok?
Miért fordultam békességem ellen?
Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?
Azt hittem: épp így leszek halhatatlan.
Vagy – tudom én? Az érv nem izgatott,
csak foganni és teremni akartam,
csak fogadni a teremtő magot.

(Ezt mondja Pythia )

De aki a magot magába fogadta,
megnyílik az idő mélye alatta,
világok méhe vajúdik tőle –

ki tudja, kit ránt elő belőle,
szűk üregekből tág levegőre,
messzi időkből kit tol a létre,
újra ölésre, új ölelésre.

(Mária hangja messziről)

Fogadjátok és szüljétek mindet!
Megváltanak majd, szeretnek minket.
Jó hírt fogadtam, fiat fogantam,
más akaratnak, halálnak adtam.

Engem akart, hát hadd legyek eszköz!
Hadd legyek áldott asszonyaid közt.
Testembe szálla – illesse hála –
isteni léte, földi halála.

(Magdolna hangja közelről)

Mért vagyok asszony? Tűrök és várok:
halál kezében húsom a zálog –
adom-e majd, ha cserébe kéri?
Megváltást vártok ? Szeretek élni.

Adjam a vérem? Nyújtsam a testem?
Magamat végleg kényére vessem?
Nézzem, ha rezzen, lessem, ha szusszan,
várjam, ha elmegy, vágyjam, ha itt van,
s mint a szuka, ha kicsinyét ója,
legyek kuckója, vigasztalója…?

Gyenge vagyok – mit tehetek érte?
Lenyaljam tán, ha csordul a vére?
Enyhítsem lázát hűs tenyeremmel?
Fájdalom ellen senki az ember.

(És az asszony válaszol)

Ó, puha háta, combja, térde!
Ó, ölelése édessége!
Függeszkedése! Ragaszkodása!
Csepp tenyerének símogatása!
Gyöngék hatalmas gyöngédsége!
Születni, szülni érdemes érte.

Éjente ágyához lopózom,
leheletével takarózom –
fekete pillás, lehunyt szemeknek
suttogom egyre: nagyon szeretlek…