A Cinemában jelent meg.

Teremtő vagy pusztító erő-e a szerelem? Fikció, álom és valóság keveredik össze szétszálazhatatlanul ebben a szép, szomorú, különös filmben

Alex (Nikolaj Binds Kaas) azt álmodja, hogy nem Simone (Maria Bonnevie) a barátnője, hanem egy másik nő. Nem sokkal később bele is szeret a metróban megpillantott Aimébe (szintén Maria Bonnevie). Együtt lesznek szemtanúi annak, hogy egy elpöccentett cigaretta nem esik le, hanem kecsesen lebeg a levegőben – és ettől a pillanattól kezdve bármi megtörténhet.
És meg is történik. Az Aimével töltött éjszaka után Alex elveszti a kapcsolatát azzal, amit eddig valóságnak hitt: sem a barátja, sem a családja, sem Simone nem ismeri fel többé, a lakásán pedig egyszerűen megszűnik az ajtó – mintha ez az egyetlen ösztönös cselekedete az egész világ rendjét megváltoztatta volna. Aimé marad az egyetlen kapcsolata a valósággal, ám ő férjezett asszony, neki is döntenie kell addigi élete és a friss, felkavaró szenvedély között.
A különös és már-már érthetetlenül sokrétű történetet melankolikus elbeszélői hang fogja keretbe, amely tudatosítja bennünk az események fiktív voltát, a filmbeli Aimé férje pedig regényíró, aki a feleségének írott könyvén dolgozik. Hiába része ő is a történetnek, mindvégig az az érzésünk, hogy voltaképpen ő írja az egész filmet, és ő próbálja irányítani a figurákat. A fikciónak viszont az a természete, hogy nemcsak megváltoztatja és torzítja a valóságot, hanem új valóságokat is teremt.
Akárcsak a szerelem. Írás, vágy és szenvedély, lemondás, döntés, szabadság, realitás és irrealitás – a Reconstruction legfőbb erénye, hogy mindezeket a bonyolult filozófiai és metafikciós problémákat képes vizuálisan érzékeltetni, méghozzá érzéki pontossággal. A fényes és sötét terek váltakozása, az egészen közelről látott arcok finom rezdülései, a hirtelen tempóváltások és a filmet belengő légiesen kanyargó cigarettafüst mind azt érzékeltetik, hogy ebben a térben és ebben az időben semmi sem valóságos, csak a szerelem, még akkor is, ha örökké beteljesületlen marad. A látszólag túlbonyolított történet tehát alapjában véve mégiscsak pofonegyszerű megoldást kínál: fikció ide, predesztináció oda, aki szerelmes, az megtalálta a szabadságát – méghozzá magában a vágyakozásban.