Szabó T. Anna Philippe Muyl A pillangó című filmjéről
A Cinema magazinban jelent meg.
Hogyan születik a pillangó? Egy kislány és egy öregember a gyönyörű Isabella-éjjelilepke nyomában bejárja az Alpok havasi legelőit. Mese a szabadságról és a szeretetről
„Elsa, nyolc éves, elszökött vagy elrabolták” áll az újságok címlapján, fölötte pedig egy tündéri szeplős kislány fényképe. A fél világ Elsát (Claire Bouanich) keresi, ő azonban messze jár: egy megszállott lepkegyűjtő társaságában a hegyekben kószál, mit sem törődve azzal, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került.
Pedig Elsára igazán ráfér a törődés – nem kívánt gyerekként jött a világra, nincs senkije, csak fiatal anyja, aki elhanyagolja, és képtelen kimutatni a szeretetét. Az elkeseredett gyerek megszökik otthonról: Julien (Michel Serrault) a felettük lakó morcos öregúr, aki sürgős lepkevadászatra indul, későn veszi észre potyautasát, így hát kénytelen magával vinni őt is a nagy kalandra. Két magányos, szomorú szemű, de jókedvre és szeretetre vágyó ember találkozása ez, akik gyönyörűen fényképezett, paradicsomi környezetben beszélik meg egymással az élet nagy kérdéseit, hogy aztán a végén mindketten megtalálják, amit kerestek.
Aki szereti az egyszerű, szívmelengetően szép meséket, biztosan élvezni fogja A pillangót. Az egyenes vonalú, kiszámítható történetet nem zavarja meg diszharmónia vagy erőszak, a kislány és az öregember beszélgetései mindvégig érdekesek és humorosak, és a fel-felbukkanó mellékszereplők is mindannyian hitelesek. A film igazi varázsát mégis a két ismerősen szerethető, remek főszereplő adja: a zárkózott, szigorú Julienről csak úgy süt a szívjóság, a cserfes, lángvörös hajú, fitos orrú, felejthetetlen mosolyú kislány pedig nem csak őt, de a nézőket is az ujja köré csavarja. Nem lehet mosoly nélkül nézni rájuk.
Olyan ez a film, mint egy hegyi kirándulás tiszta nyári időben: a zajos nagyváros sürgését elhagyva az Isten birodalmába lépünk (ahogy a film talán legszebb jelenete, Julien éjszakai árnyjátéka is szemlélteti), és itt meg kell értenünk, hogy az ember, bármilyen nehéz is egyéni sorsa, csak része a teremtmények nagy láncolatának. Az életnek rendje van, és ebbe a halál beletartozik, az élőknek azonban az a dolguk, hogy szeressék egymást, amíg nem késő. Isten végül úgyis mindenkit beenged majd a Mennybe, mert szégyelli magát, hogy elhibázta a teremtést.