A Cinemában jelent meg.

A reménytelenség diadala: Mike Leigh megmutatja, hogy vannak helyzetek, amikor nem az ítélkezés, csakis a részvét segíthet

A Nagy Sándor-féle szuperprodukciók között talán furcsán hat ez a hétköznapi címszereplőről készült játékfilm, de még azoknak is érdemes megnézniük, akik csak hébe-hóba vetődnek el egy-egy Mike Leigh vagy Ken Loach filmre. Az Interneten a bemutató után rögtön heves viták lángoltak fel, és nem is a filmről, hanem a témájáról: nők vallották be legféltettebb titkukat, férfiak szögezték le, hogy mélyen meghatódtak, és dühös aktivisták kezdték szidalmazni a megszólalókat.
A film legnagyobb erénye, hogy nem ítélkezik, csak visszafogottan és tempósan bemutatja, hogyan élt egy munkásasszony a háború gyötörte ötvenes évek osztálykülönbségeket hangsúlyozó Angliájában. Először látjuk, amint Vera Drake (Imelda Staunton), két felnőtt gyermek anyja, egy percnyi megállás nélkül sürög-forog, beteget ápol, gyárban dolgozik, takarít egy gazdag családnál, és közben szerető anya, feleség és vendéglátó, kis családja sugárzó központja. Szinte már nézni is fárasztó energikus tevés-vevését. Hétköznapi rutinjába azonban egy titkos tevékenység is beletartozik: ugyanazzal a szeretetteljes határozottsággal, ahogy simogat, teát főz vagy port töröl, abortuszokat végez. A hozzá forduló kétségbeesett nőktől nem fogad el pénzt (nem tudván, hogy a közvetítője annál inkább üzletnek tekinti mások baját), de nem is vállalja magára életük felelősségét: néhány résztvevő szó után rájuk csukja az ajtót.
Vera nem angyal és nem szörnyeteg: a maga csöndes, részvétteli módján magára vállalja a felelősséget, megteszi, amit helyesnek lát. A beavatkozás azonban – amely nem emlékeztet a hagyományos angyalcsinálási tortúrákra, hanem leginkább egyszerű beöntéshez hasonlít – korántsem veszélytelen: az egyik lány kis híján belehal a vetélés szövődményeibe. A remekül felépített film csúcspontja az a jelenet, amikor éppen Vera és családja életének meghatározóan boldog pillanatában kopog a rendőrség az ajtón. A házitündérből egyszerre boszorkány lesz: Verát bekísérik, vallatják, bíróság elé állítják.
„Csak segíteni akartam a lányokon” – hajtogatja a hirtelen töpörödött öregasszonnyá zsugorodott Vera Drake. A film moralizálás nélkül mutatja meg a tett következményeit, a hirtelen ítélkezőket, a társadalom reakcióját és a család helytállását. A film még a legutolsó percekben is tartogat érveket és ellenérveket, de a legvalódibb érvek nem szóban hangzanak el, hanem a remek színészek arcáról olvashatóak le. Nemcsak a címszereplő alakítása feledhetetlen, hanem azoké a szereplőké is, akik alig egy-két szót szólnak, mégis erősen jelen vannak mindvégig; mindenki egy-egy karaktert képvisel, mégsem papírfigura.
Nem dokumentumfilm és nem oktatófilm, még csak nem is pusztán társadalomkritika – a Vera Drake égetőbb kérdéseket tesz fel: lehetséges-e jó döntés, amikor így is, úgy is csapdában vagyunk? Ki ítélhet élet és halál ügyében? Segíthet-e a szeretet halálos eszközökkel? A film csendes, fájdalmas provokáció: arra szólít, hogy újra átgondoljuk ítéleteinket, saját és mások döntéseihez való viszonyunkat. Akár beszélünk a témáról, akár nem: a Veráéhoz hasonló szenvedő, zavarodott arckifejezéssel fogunk kijönni a moziból – de előtte még érdemes megvárni a stáblista végét, amely a rendező személyes érintettségét tükrözi.