Szepesi Dóra interjúja a Bárka folyóirat számára. Interneten:
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=526&Itemid=9

Szabó T. Anna tizenhét éves kora óta él Magyarországon. Családjával Kolozsvárról költözött először Szombathelyre, majd Budapestre. Ötödik verseskötete, az Elhagy, kiforrott, rendkívül erős könyv, felvillantja mindazt, amit eddigi költészetéből ismerünk és szeretünk, másrészt új hang, új tematika, sőt új formák is megjelennek benne.

– A vers életsegítőd volt a középiskolában, a zöld padot teleírtad versekkel, és néha frissítetted, mint egy honlapot. Ahogy egyszer fogalmaztál, így honosítottad magad. Szilágyi Domokos, Székely János, Szécsi Margit, Pilinszky segített akkoriban a felnőtté válásban, aztán jött a Nemes Nagy Ágnes korszak – egy egész kötetét megtanultad kívülről, s fejben vitted magaddal az amerikai ösztöndíjra. Azóta kik kerültek fel arra a bizonyos honlapra?

– Kortársak, sokan – olyan hosszan sorolhatnám a neveket, hogy inkább egyet se mondok. Illetve talán mégis, egy osztrák szerzőt, akitől egy kisebb kötetnyi verset éppen az utóbbi hónapokban fordítottam le, meg is jelent az Oszták Kultúrfórum Költőpárok sorozatában egy közös kötetünk (az én verseimet Buda György fordította). Helwig Brunnernek hívják, végzettsége szerint ökológus és zenész – különös kaland volt az ő fegyelmezett, éterien finom, mégis tömör és alaposan megmunkált szövegeit fordítani. Eközben persze mindenfélével foglalkozom, ami hat rám, most éppen, ki tudja, hányadszorra, a Nyugatosokat olvasom kampányszerűen – Adyt például újból és újból föl kell fedeznem magamnak, mert korántsem olyan evidencia számomra, mint Kosztolányi vagy Babits, és most ámultam csak el igazán, hogy milyen gyökeresen mást csinált, mint a többiek.

– A szemlélő mindig fontos volt a költészetedben. Mesélted, hogy a kitárulkozásod összefüggött a gyerekeid születésével, meg azzal, hogy másik lakásba költöztetek, és azzal is, hogy a férjed, Dragomán György, aki eleinte titokban írt, kilépett regényeivel a nyilvánosság elé. Érdekes ez az időbeli és térbeli kinyílás. Újabban mintha megosztott figyelemmel néznél: a jelenségekre is vetül egy tekintet és a jelenségek kiváltotta érzésekre is. Van versed, aminek az a címe, hogy Mit láttam, és gondolok A nézés tárgya címűre, ami így kezdődik: Egy alvó férfi talpa. Hogy látod, az újabb verseidben hogyan fejlődik ez a „szemlélő”?

– Ez számomra is izgalmas kérdés. Én nem éreztem radikálisnak a váltást, hiszen a megfigyelési módszeremen nem változtattam, legfeljebb csak a tárgya változott meg. A nézés tárgya című versem közvetlen elődje a Kísérlet borral és gyertyával című vers a korábbi kötetemből: ott egy gyertyafényben tündöklő borospoharat írok le, itt egy férfitalpat, de amíg ott kevéssé izzik át a leírás, itt nem tudok objektív maradni, mert az érintés vágya erősebb, megzavarja a nézés tisztaságát. A nézés ideje mindkét versben behatárolt, és mindkét tárgy mulandó, de én, a szemlélő, nem vagyok annyira objektív, mint szeretnék. Fényképezek most is, de, hogy a hasonlatnál maradjak, a szeretteim fényképét nézve nem éppen ugyanazt érzem, mint mondjuk egy táj vagy egy csendélet megfigyelése közben. A szemléletváltás oka szerintem életkori, vagy inkább csak élethelyzetből eredő sajátság: a mindennapokban nem lehetek kívülálló szemlélő, pedig alkatilag az volnék. A cselekvések közben azért megpróbálok hátralépni és reflektálni.

– Változatosak a témáid, és minden versed a változás fonalára fűződik fel, – legyen szó születendő testről, haldoklóról, a lovarda helyén épülő bevásárlóközpontról – valami valamit, valaki valakit elhagy. (Mindennek a tetejébe a Falmenco-ban megírod az Elhagy remixet is!) Ám a változásokban, még a Lomtalanításban is, az élet a legfontosabb: „Szórja mindenét, szórja két marokkal / a képzelet és az emlékezet. / Rongykupac alján rozsdamarta olló: / megvérzi még a kutató kezet.” – jelzed, hogy a lom is valahogy kapcsolatban marad az élettel.

– Az élet erősebb nálunk, a létező világ mit sem törődik az egyénnel. Ez borzasztó – mondom egyszer, máskor meg: ez gyönyörű. Mindenesetre: erő ez, pusztító és teremtő, és hiába is próbálnánk kivonni magunkat a hatása alól, nem lehet kiszállni: „ne hidd, hogy a rögben alhass”, mondja Weöres, „madárka sír, madárka örül, és vallat a fény, a hatalmas”. Azon kívül, hogy létezik ez a hatalmas fény (túl minden morális kategórián, teljességgel megközelíthetetlenül), nem vagyok biztos semmiben. Milyen jó, hogy egyszer-egyszer éppen a test által élhetjük meg a bizonyosság nagyon is átmeneti élményét – az egyesülést. Aztán elmúlik ez is, mert „minden hiába”, ahogy meg is írtam. De a lomok alján valóban ott van a tenyérbe futó olló, a bizonyosság emléke.

– Különös, ahogy megírod, hogy előre megálmodtad a Cunamit. Megérzel, megálmodsz, látsz előre dolgokat?

– Intenzíven álmodom, ebből fakadóan hétalvó lennék, ha volna rá időm, ez az én szenvedélybetegségem. Szerintem sok mindent megálmodunk előre, aztán elfelejtjük. Nem akarok most belemerülni a misztikába, csak felszínesen és amatőr módjára foglalkozom vele, de azért írtam meg azt a verset, mert úgy éreztem, a legutóbbi nagy szökőár előre is, utólag is felkavarta az emberiség emlékezetének üledékét, a mitikus vízözön sejtelmét – akkoriban nemcsak én álmodtam ilyesmit. Az általad idézett vers tényleg pontos leírása az álmomnak, utólag szépen fel lehetne fejteni az egészet, a vak gyermeket, aki megváltani jött minket, és aki vakon is látja, végignézi, amint úgy veszünk el, olyan szenvedés árán, mint a forró vízbe dobált rákok – személytelen, rettenetes megváltó ez, de létezik és néz, és számon tartja, ami történik – ennél több bizonyosságunk nincsen, de ez is több, mint a semmi. Ebben a kötetben elég sok vers nőtt ki álom-magokból – ez a vágyott objektivitás abszolút ellensúlya. A nappal viszonylagos (mert érzelmektől nagyon is befolyásolt) józansága után az éjszaka az értelem előtti idők birodalma.

– Prózát is írsz. Mennyiben más a prózai szövegben „közlekedni” egy költőnek?

– Kétféle prózát írok, az egyiket jobb híján esszének nevezem, ezek személyes szövegek élményekről, emlékekről, mindenféléről, a másik tisztán fikció, egészen más hangon szól, mint a versek, sprődebb, keserűbb anyag, ám éppen a személytelensége által sokkal szabadabb műfaj, mint a vers. Itt nem kell objektívnek lennem, míg személyes szabályaim szerint szubjektív sem lehetek, viszont akárkivé átváltozhatom, és ez igencsak kedvemre való. A próza sokkal veszélyesebb terep, mert játszani szeretek ugyan, de a tűzzel játszom itt, ha sikerül a szöveget felizzítanom. Ez egy másik mesterség, ki kell tanulnom ezt is, csak annyiban könnyebb a dolgom, hogy most már nem félek annyira a hibáktól sem versben, sem prózában. Az utam úgyis megtalál engem, még ha néha meg is bicsaklik rajta a lábam.

– Azt mondtad egy interjúban, hogy a jövő generáció felfalja az előtte lévőt.

– Nyilván azért mondtam ezt, mert már a középgenerációhoz tartozom – vannak még előttem (azokat nyilván én falom fel, törvényszerűen, pedig nem vagyok apagyilkos alkat), de már mögöttem is sokan. Nem azt akartam mondani, hogy a fiatalok vérengző fenevadak, hiszen az étvágy kölcsönös, csak azt, hogy egymásból élünk, és hogy vak erők játékszerei vagyunk itt is. Éppen Ady Margitájában találtam a következő passzust: „De a gyerek, istenem, egy gyerek, / Olyan szépség, mint amilyen utálat, / Elégtétel egy asszonynak talán, / De férfinak, még ha apa is, bánat: / Életünk ellen jött tolakodó, / Bimbó-voltával korhadt bokrot sértő, / Ki magába van jól szerelmesedve, / Gyermekben annak nem telhet a kedve.” Sorsszerű, hogy Adynak nem lett gyermeke, az önszerelem nem is hagyott volna helyet számára. Én azonban éppen a saját gyermekeimtől tanultam meg – akikben bizony nagy kedvem telik – , hogy önzőbb vagyok, mint hittem, mert nem érzem teljesnek az életemet, ha mellettük nem foglalkozom a saját munkámmal is, legalább néha-néha.

– Most nekik konkrét szellemi táplálék is készül, az Ablak-Zsiráf mintájára ábécéskönyvet írtok, Tóth Krisztinával és Varró Dániellel közösen. Milyen lesz a könyv?

– Gyönyörű! Láttam a levonatokat, pompás, színes kötet, meglepő, változatos és vicces illusztrációkkal. Örülök, hogy részt vehettem benne, remélem, a gyerekek is szeretni fogják – az enyémeknek nagyon tetszik, bár még csak számítógépen ismerkedtek vele, maga a kötet csak a napokban fogja elhagyni a nyomdát. Rövid versek vannak benne, minden betűhöz egy, mókás kis szövegek, amelyek a betűtanulást segítik.

– Milyen élmény ez a számodra? Könnyebben írsz ebben a műfajban, amióta kisfiaid vannak?

– Bár már tizenkét éves koromban is írtam gyerekverset (altatót kisebbeknek, mondókákat, stb.), azután eszembe sem jutott volna, hogy ilyesmit írjak, ha nem lett volna kinek. Majdnem minden vers úgy jött létre, hogy a gyerekeimnek mondogattam, öltözés, játék, vagy éppen altatás közben, aztán a rövidebb szövegváltozatokat kicsit kidolgoztam. Szeretnék tervszerűbben írni, számos megrendelésem van tőlük például mesékre, de arra még várni kell.

– A közös ábécéskönyvön kívül miket olvashatunk tőled a közeljövőben?

– Készül az új verseskötetem, nagyjából a fele van meg, de kivárom, amíg versek halmazából kötetté alakul. Egyéb ügyekben – próza, mese, fordítás – az időhiány a legfájóbb tényező, a gyermekeim még kicsik, a kisebbik mindig, a nagyobbik szinte mindig itthon van velem, úgyhogy amit írok, azt csak az ővelük való törődés rovására tehetem, ezért most kevesebbet dolgozom, mint kellene. Bízom benne, hogy lesz majd időm később megírni mindent, amit elterveztem.

(Szepesi Dóra)http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=526&Itemid=9