Cinemás írás.

Két barát tragikusan végződő rablókalandja egy zsúfolt és nyomasztó városban

Az iráni filmek tempója meglehetősen különbözik az amerikai vagy akár az európai filmekétől – talán csak a dokumentumfilmekére emlékeztet némiképp. A rendezők elsősorban egy történetet akarnak elbeszélni, hétköznapi emberi sorsokat, arcokat mutatnak megrázó közelségből, ráérősen és néha kissé döcögősen követve végig a szereplőkkel történő, sokszor nem éppen rendkívüli eseményeket. A közvetlenül megtapasztalt történések első látásra nem emelkednek mitikus magasságokba, de ahogy a végéhez közeledik a film, egyre inkább érezzük a sorsszerűséget. A filmek meséje nemcsak egyetemesnek látszik, de a történetmondás sajátságos közvetlensége miatt teljesen valóságosnak is hat.
A fehér léggömböt rendező Jafar Panahi ezúttal tényleg igaz eseményekre alapozta új filmjét, és szokása szerint ismét (egyébként remek) amatőr szereplőkkel dolgozik. A végkifejletet mindjárt a szépen filmezett bevezető képsorban megismerhetjük: egy baráti páros (Hussein Emadedin, Khamyar Sheissi) ki akar rabolni egy ékszerüzletet, de megzavarják őket, és egyikük előbb a biztonsági rácsot leengedő tulajdonost lövi le, azután öngyilkos lesz. A film további részében azt tudhatjuk meg, hogyan jutottak el idáig és mi motiválta őket.
A nézőnek a pizzafutár Husseinnel és leendő vejével, az utcai rabló Alival együtt végig kell járnia a mai Teherán benzingőzös utcáit, razziázó erkölcsrendészektől hemzsegő éjszakáit, és hozzájuk hasonlóan meg kell tapasztalna a luxuséletet élő, közönyös gazdagok és a kiszolgáltatott szegények közti elképesztő különbséget. Közben megismerkedhetünk Irán kettős arcával: hiába a pizza jelképezte látszólagos nyugatiasodás, a nők kendőben járnak, a táncmulatság tilos, és a megfélemlített embereket úgy terelgetik a rendőrök, mint a juhokat.
A hallgatag, fóbiás, szteroidoktól puffadt arcú egykori katona, Hussein nem akar mást, mint egy kis figyelmet és megbecsülést: azt, hogy a luxus-ékszerüzlet tulajdonosa is emberszámba vegye, hiszen nem hogy beengedni nem akarja a boltjába, de még arra sem méltatja, hogy eladjon neki egy aranyláncot a menyasszonya számára. A főszereplő maszk-szerű arca szomorúságon és némi keserű irónián kívül nemigen tükröz érzelmeket (helyette is nyüzsög és dumál izgő-mozgó barátja, Ali), ám tetteiből megértés és jóindulat sugárzik sorstársaival szemben; még az éjszakában bűnösökre vadászó, őt feltartóztató és félreállító rendőröket is pizzával vendégeli meg. Egyedül azzal nem képes megbékélni, hogy ő, a saját körein kívül, voltaképpen senki, egy láthatatlan ember – ám első és utolsó kitörési kísérlete a kisstílűségből tragikus kudarcba fullad.
Jafar Panahi és Abbas Kiarostani közös munkája hiteles és elgondolkodtató alkotás, bár klausztrofóbiásan zavaró sötét terei és vontatottan lassú tempója meglehetősen próbára teszik a néző figyelmét. Ha egyszer Husseinnel együtt átszenvedtük életének utolsó napjait, nem nagyon kívánjuk majd újra végigjárni a kálváriáját – de az biztos, hogy megpróbáltatásaira mindig emlékezni fogunk.