A nők és Don Juan

(Hálószoba)

Szálkás fadézsa, ingó gyertyafény,
bútorok mozgó árnya a falon,
a fal puha, a levegő kemény,
és izzik, mint a vas. Az asztalon,

porcelántálban, nyálkás-feketén,
duzzadt és véres piócahalom,
akár egy nyers szív. Már nem az enyém.
Csak szörnyű dobbanását hallgatom.

Kijött belőlem, sötét húsdarab.
Nem akart élni. Minek is fogant?
Aki ölelt, azé. Jöjjön, vigye!

Szívem. Azt mondta. Ő volt a szívem?
Hogy visszajönne hozzám, nem hiszem.
Ő véres ágyba nem feküdne be.

(Isabel gyertyát gyújt)

Nem én őt: ő ért tetten engem,
ahogy szétnyílt selyemköpenyben,
hogy megtartson remegő lábam,
háttal a falnak dőlve álltam

ő nézett, néztem és remegtem,
önmagamtól leleplezetten,
és tükrös szemebogarában
csupasz testem duplázva láttam

Ne nézz, ne nézz így, ölj meg, vagy ölelj át,
arcodba kéne vágnom ezt a gyertyát,
én meghalok veled, akárki vagy

„Férfi vagyok.” És meghajolt kimérten,
fordult és indult, felkavart a szégyen
„Őrség!” Egyetlen, hosszú pillanat.

(Thisbea a parton)

A tenger hozta hozzám, partra vetve,
akár egy fényes, különös halat.
A félignyílt szem keskeny, mint a penge,
fekete pillák függönye alatt.

A viharhordta törmelék belepte,
sötét hajába sós hínár tapadt,
sebes, síkos és meztelen a teste,
és légy mássza a duzzadt ajkakat.

Gyönyörű férfi. Fejét ölembe vettem,
a kezem forró homlokára tettem,
és hosszan nézem nem látó szemét.

Mint testvéréhez, jó hozzám a tenger:
mert nem szerettem soha szerelemmel,
most kölcsönadja ifjú istenét.

(Dońa Ana)

Engem becsapni! Egy rongyos köpennyel!
Mit gondolt rólam ez a semmi ember?
Hogy hallgatok? Vagy észre sem veszem?
Hogy az ölelést úgyis élvezem,

akárkié? Vagy, mint ki szólni sem mer,
majd a karjába dőlök szerelemmel,
és nem érzem meg azt, hogy idegen?
Én nem a látásáról ismerem,

s nem illatáról azt, aki enyém!
Egy szót se szól, csak átölel, és én
rögtön tegyem, amit akarata

és férfivágya tenni kényszerít?
Fogadjam el az ő törvényeit?
Hogy megtegyem? Hogy azt? Hogy úgy? Soha!

(Egy könnyű kaland)

Én mindig úgy szerettem volna élni:
karddal osonni sűrű éjen át,
kutatni új kalandok illatát,
és mindig máshol nyugovóra térni

de úgy esett, hogy nem lehettem férfi,
ki minden nőben önmagára lát,
s tökéletesnek tudja önmagát,
mivel az ágyak fortélyait érti

én nő vagyok, de nem vagyok tükör,
kit minden férfi ökle összetör
náluk a kulcs, de nálam van a zár.

Szép Don Juan, én több vagyok tenálad:
nem nagy dicsőség feltörni a zárat,
mert az én ajtóm mindig nyitva áll.

Ez a vers a Nehézkedés (1998) című kötetemben jelent meg.

003-fernand-khnopff-theredlist