Képmás magazin 2007 október
http://archiv.kepmas.hu/index.php?id=20080510ugy_nezni_ra__

Valamikor a nyolcvanas évek végén két Erdélyből Szombathelyre szakadt gimnazista egymásra talált: a fiú novellákon keresztül vallott szerelmet, a lány versekben válaszolt. Tényleg ennyire romantikus volt a kapcsolatotok kezdete?

Igen. Határozottan szép kamaszkorunk volt, mert korán megtaláltuk egymást, még mielőtt belegabalyodhattunk volna az igazán fájdalmas szerelmi csalódásokba. Sőt, tavasszal vallottunk szerelmet, rigódalban, ragyogásban. És mivel abban az időben nem volt telefonunk, az öcséink hozták-vitték az otthonaink között a kis cetlikre írott üzeneteket, találkára hívó levélkéket. Rengeteget sétáltunk és beszélgettünk. De ezek a beszélgetések már nem mindig voltak romantikusak: a kamaszkor teljes elszántságával és haragjával vitatkoztunk mindenről, főleg a létről, Istenről, a szabadságról, az élet alapelveiről. Visszatekintve persze ez is nagyon romantikus, de akkor úgy éreztük, vérre megy, és ha nem jutunk dűlőre, nem maradhatunk együtt. Persze azóta sem változott meg az alapállása egyikünknek sem, csak azóta kevesebb időnk van elvi kérdésekről vitatkozni, amikor a gyakorlati dolgok kitöltik az életünket – kivéve az írást. Ahogy a mesterséget közösen tanultuk kamaszkorunkban (az ajándék verseket és novellákat is kíméletlenül megkritizálva), úgy olvassuk egymás írásait most is, feszült figyelemmel.

Mit jelentett számotokra az Eötvös Kollégium? A diákévek élményei, kapcsolatai milyen hatással voltak/vannak alkotásaitokra. (Jónással együtt jártatok gimibe? Volt vmilyen kapcsolat köztetek?)

Az Eötvös Collegium (már a homlokzatán sem így írják, csak én ragaszkodom ehhez a formához) négy évig volt az otthonunk. Én a lányszárnyon éltem, Gyuri a fiúszárnyon, de persze sokat voltunk együtt, sok órára is közösen jártunk legkedvesebb tanárunk, Géher István Angol-Amerikai Műhelyében, különösen a műfordítás-szemináriumot szerettük. Csodálatos iskola volt, örökre megtanított magasra tenni a mércét.
Jónás Tamással már csak Budapesten ismerkedtünk meg, pedig közös mentorunk volt Szombathelyen, a kiváló Fűzfa Balázs, aki mindhármunk írásait közölte. Tamással három éve néhány nagyon szép napot töltöttünk a szlovéniai Medanában, egy irodalmi fesztiválon.

Gyakori jelenség, hogy a diákszerelmekből lett házasságok hamar kifáradnak. Elmúlik a lobogás, jönnek a hétköznapok, s a házastársak a második, harmadik gyerek után döbbenek bele abba, hogy gyakorlatilag még nem is éltek vagy legalábbis nem ismernek más fajta életet mint, amit a párjuk biztosít nekik. Mire a kortársaik eljutnak a házasságkötésig, ők már tizedik vagy a tizenötödik házassági évfordulójukra készülnek, ismerik egymás gondolatait is, és sokszor úgy érzik képtelen újat nyújtani egymásnak. Nálatok nem voltak, nincsenek ilyen krízispontok?

Igazán komoly krízis nem volt, persze voltak nehezebb időszakok. Alapvető alkati különbségünkből mindig adódnak súrlódások: Gyuri szenvedélyes és veszekedős alkat, én kevésbé vagyok lobbanékony – de más megszoktuk egymás természetét, és szép csöndesen én is megtanultam kellő intenzitással veszekedni… Mi már eleve egymásra utalt barátokként és irodalmi harcostársakként kezdtük, és nem érzem azt, hogy a szerelem elmúlt vagy átalakult volna – inkább időszakok vannak: van, amikor szülők vagyunk, van, amikor egymást segítő barátok, és van, amikor egymást tépő és egymásért rajongó szerelmesek. Egyszerre nem lehet mindennek lenni, éppen ezért fontos, hogy az ember megteremtse azokat az alkalmakat, amikor csakis a másikkal törődhet.
Ugyanakkor mi két szempontból is kilógunk a sorból, ami a diákszerelmekből lett házasságot illeti: egyrészt mi nagyon sokáig, tizenhárom évig voltunk együtt úgy, hogy nem volt gyermekünk, és ezalatt bőven lett volna időnk eldönteni, hogy unjuk-e egymást; másrészt pedig, ami a leglényegesebb, mindketten írók vagyunk, tehát nemcsak egymás, hanem az írás körül forog az életünk állandóan. Az írás pedig kiismerhetetlen, megunhatatlan és voltaképpen megtanulhatatlan mesterség, mert mindig történhet valami váratlan, még akkor is, ha az ember előre tudja, mit akar megírni. Nem ismerhetjük ki a másikat, mert ami a lényegünk, az írás, az kiismerhetetlen.

Hogyan lehet megőrizni hosszútávon a szerelmet? Hogyan lehet megújítani a házasságot?

Például a gyermekek igazán nagy újítást hoztak az életünkbe: azelőtt csak egymásra kellett figyelnünk, ma alig van alkalmunk rá, hogy kettesben legyünk. De azért továbbra is rengeteget beszélgetünk, és nemcsak a gyerekekről. Mindig mindent megbeszélünk egymással, még azt is, hogy mit láttunk mondjuk a metrón. Persze nem mindig könnyű odafigyelni a másik mániáira: én szinte semmit sem értek abból, amit Gyuri a számítógépről és a programozásról mesél, ő meg nagyon unhatja az én beszámolóimat a női divat rejtelmeiről, de azért figyelmesen meghallgatjuk egymást ilyenkor is – hiszen ezeken kívül minden témánk közös. Egyébként a házasságunk kezdete óta szinte minden percünket otthon töltjük, együtt, és sokszor a munkáink, fordításaink is közösek vagy párhuzamosak, tehát gyakorlatilag dupla életet élünk: a sajátunkat és a másikét, dupla aggodalmakkal és örömökkel. Átnézzük egymás munkáit, főzünk egymásnak, felolvasunk egymásnak, Gyuri megszereli a számítógépemet, én levágom az ő haját. Éppen ezért nagyon fontos, hogy néha kiléphessünk az otthon bűvös köréből, lássunk, nézzünk, felfedezzünk, feltöltődjünk. Nálunk a szerelem titka a figyelem: tudni kell úgy nézni a másikra, mintha először látnánk. Nagyon fontos még a humorérzék, az együtt, egymáson, egymásért, és ami a legfontosabb: a magunkon nevetni tudás képessége, ami feloldja még a legnehezebb helyzeteket is. (És sorolhatnám tovább a közhelyeknek is nevezhető alapigazságok fogalmait: gyöngédség, megértés, empátia…) Én azt gondolom, hogy nagyon kevés időnk adatott a földön, ami nagyon hamar eltelik – amióta gyerekeink vannak, rajtuk az idő sebességét rajtuk még jobban lemérhetjük -, és ennyi nem elég ahhoz, hogy megunjuk egymást. Mindig újra és újra megszédülök, amikor váratlanul vagy tervezetten találkozunk egymással valahol a városban: a rátalálás örömét érzem.

Gyuri, úgy tudom, hogy áttelepülésed után olyan kínzó honvágy gyötört, hogy évekig képtelen voltál hazamenni Marosvásárhelyre. A gyerekeitek számára mit jelent Erdély?

Nehéz kérdés ez, ők ugyanis soha nem jártak Erdélyben, tervezzük majd elvinni őket, de egyelőre nem úgy alakult. Inkább Vásárhelyről meg Kolozsvárról tudnak történeteket, de azt hiszem, azokban sem a helyszín a lényeg. Szerencsére a kisgyerekek nagyvonalúan kezelik ezeket a dolgokat, a mese az mese, és játszódhat bárhol.

Egyik tárcádban írod, hogy Gábris fiad nem hitte el, hogy gyerekkordban nem volt legó. A Fehér király, Bródy Sándor díjas regényed gyerekhősében mennyire jelenik a gyerek Dragomán Gyuri?

Egyszer csak rájöttünk, hogy szegény gyerekeink számár biztos roppant unalmas meg érdektelen, amikor mi folyton arról mesélünk, hogy mi nem volt, meg hogy nem volt, meg milyen nehéz volt, úgyhogy azóta igyekszünk ezt nem nagyon mondogatni nekik. Dzsátá, A fehér király hőse ugyan az én gyerekkori gúnynevemet viseli, de azért azt hiszem, hogy csak nyomokban hasonlít az én gyermeki énemre, sokkal izgalmasabb kalandjai vannak, meg sokkal bátrabb is, inkább a világának tárgyai meg helyszínei emlékeztetnek erősen az én gyerekkorom tárgyaira meg helyszíneire.

A Fehér királyt most fordítják németre, szlovénra, lengyelre és még egy csomó nyelvre, s itthon is már két kiadást is megélt. Mivel magyarázod a könyv sikerét?

Valóban meglepő érdeklődés övezi a könyvet. Úgy látszik olyan a világ, hogy megint érdekesek a zárt társadalmak, és egy gyermeki nézőpont még azokkal is pillanatok alatt és zsigeri szinten képes megértetni az elnyomás természetét, akik egyébként talán el se hinnék, hogy ilyen már-már abszurdan zárt világokban is lehet élni.

Anna, számomra korai verseidből úgy tűnik, hogy az anyasággal, a gyermekvállalással való viszonyod tele volt ambivalens érzelmekkel, szorongással. Mi volt ennek az oka?

Soha nem volt kérdés, hogy anya akarok lenni, hiszen számomra a női létnek ha nem is alapfeltétele, de mindenképpen kulcsa a gyermek. Sajnos elég sok akadálya volt annak, hogy korán anya lehessek, úgyhogy volt időm bőven, hogy átgondoljam, mit jelent egy gyermeket világra hozni. Én elég sötéten látom a lét alaptörvényeit, legalábbis ami az anyagi világot illeti, és nagyon nehezen, sőt, mindmáig egyáltalán nem is tudom elfogadni a szenvedés szükségszerűségét. És itt egyáltalán nem a szülés fájdalmára gondolok.

Az anyaság vállalásban nagyon fontos szerepe van a hozott modelleknek, mintáknak. Neked milyen a viszonyod az édesanyáddal? Mi az, amit tőle tanultál, s mit kellett neked, magadnak megküzdened?

Kisgyermekkoromban felhőtlen volt a viszonyunk, nagyon melegszívű, ölelő, óvó, ragyogóan szép asszonyra emlékszem. De hogy is mondja Weöres Sándor? „A kamaszkor tőled elkuszált, szívem a szívedre nem talált, azt gondoltam, mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet?” Valahogy így voltam én is, és édesanyám ezt a belső lázadást türelemmel viselte. Aztán lassanként visszataláltam hozzá, és most megint nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Az anyai mintát tőle kaptam, és neki köszönhetem majd, ha jó lesz a viszonyom a gyermekeimmel.

A fiúk születéséve lírád is más hangot kapott. Miben fogható meg számodra leginkább ez a változás?

Felnőttem. Már nem csak magamért vagyok felelős. A gyermekek mindent, de mindent megváltoztattak. Addig kerestem a létem értelmét, akkor megtaláltam. Meg is írtam: „Mit tudom én, ki vagyok, mi a célom? Ég-föld elfogadott.” Kerek lett a világ, és értelmetlenek a korábbi kérdéseim. Persze ahogy nőnek a gyerekek, megint újra kell kezdenem a keresést. A fiaim önálló emberek lesznek, nem élhetem az ő életüket, és nem is akarom. Meg akarok maradni annak, akihez mindig visszatérhetnek.

Megrendítően szép versekben fogalmazod meg a gyermek utáni vágyat, a szülés/születés aktusát, az anya-gyermek szimbiózist. Számomra úgy tűnik a gyermekeid születésével kerültél igazán a helyedre, találtál vissza az édenbe…

Igen, egy újszülött vagy egy egészen kicsi gyerek anyjának lenni, főleg, ha szoptat is az ember, semmi máshoz nem hasonlítható állapot. Kegyelmi pillanat. Hogy ne a magam versét idézzem, hanem egy kedves költő barátomét, G. István Lászlóét: „ahol kint van a mell, az idő ad enni”. Talán csak a várandósság boldogsága hasonlítható ehhez. De azt is megírtam, hogy milyen az elszakadás élménye – hiszen a kötetem címe is az, hogy „Elhagy”. Amint az anya kiengedi az öléből a gyermekét, megkezdődik az elválás, és azután már nagyon nehéz visszatalálni ebbe az ölmelegbe. Az egység pillanatai még akkor is nagyon ritkák az életben, ha az ember megtalálja a boldogságot a szerelemben és a családban. Az anya és pici baba szimbiózisa nem ismételhető meg többet.

Hogyan tudod, hogyan tudjátok ezt az édeni rendet megtartani a hétköznapokban?

Pokoli rendetlenség árán. Na jó, ez vicc volt, azért igyekszem rendet tartani, mindennap főzünk, állandóan rakodok, sepregetek, és mindig van egy-egy szál liliom vagy rózsa a nagy vázában, az évszaknak megfelelő virágok az ablakban, satöbbi, mégis állandóan azt érzem, hogy nem én győzök ebben a küzdelemben, hanem a tárgyak káosza és az állandóan újratermelődő kosz. Szerencsére ezek csak külsőségek, és nem ez a legfontosabb az életemben. Alapjában véve nem Márta típusú aktív nő vagyok, aki állandóan gondoskodik és rendez, hanem Mária típusú figyelő, meditatív, kereső alkat, aki szívesebben tanul és beszélget, mint takarít. Az írást amúgy sem lehet félszívvel végezni: az izzadságos munka, feszült szellemi aktivitás. Persze a kérdés nyilván nem erre vonatkozott, hanem a belső békénkre, csak én mint nő és háziasszony, rögtön a külső elvárást hallottam ki belőle. A belső békénket a szeretet biztosítja, de ez nem jelent egyben belső nyugalmat is, hiszen az írás, de főleg a vers, mindig valami nyugtalanságból születik. A legnehezebb az íráshoz szükséges önzést összeegyeztetnem az anyai és feleségi önzetlenséggel – de azért általában sikerülni szokott, és ez elsősorban Gyuri megértésének és a gyerekek kedvességének köszönhető.