A beszélgetés rövid változata az Interneten: Pestbudapest Porta porta.info.hu/files/porta200803.pdf

Hogy lesz az „íróházaspár”? Benneteket az irodalom hozott össze?
– A megismerkedésünket inkább a körülményeknek köszönhetjük, hiszen a két család már ismerte egymást, mi pedig a szüleinken keresztül találkoztunk kamaszkorunkban. Szerelem és irodalom azért nagyon erősen összefügg a mi esetünkben, mert már a legelső beszélgetéseink is az olvasmányaink és az abból levonható etikai és esztétikai tapasztalatok körül forogtak.
Erdélyi származásúak vagytok mindketten. Mit jelent ez számotokra? Mennyi ideig tartott és milyen nehéz volt meggyökerezni? Szoktatok-e „hazamenni”?
– Mi egymásban gyökereztünk meg. Nagyon jó, hogy nem kell magyarázni a másiknak a párhuzamos gyerekkori tapasztalatokat. Mindkettőnknek hatalmas törés volt az életünkben, hogy el kellett hagynunk Erdélyt (a szüleink döntöttek így, de a mi érdekünkben), viszont gyorsan megteremtettük egymásnak a hiányzó szülőföldet. Sajnos nem túl gyakran járunk vissza, de a legutóbb együtt voltunk Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, az remek volt.
Milyen út vezet a Parnasszusra ma Magyarországon?
Nem érzem, hogy a Parnasszuson volnék, de ha körülnézek, hogy kiket ismertem meg azóta, mégiscsak mitikus térben kell lennem, hiszen olyan kiváló írókat tudhatunk jóakaróinknak, mint Takács Zsuzsa, Balla Zsófia vagy Konrád György. Rengeteg jót kaptunk a minket megelőző generációktól, amit lassanként már illene visszaadnunk az utánunk jövőknek.
Kiket tartotok mestereiteknek? (Néhány hónapja a drága Lator László dicsért bőkezűen nekem benneteket…)
Mindkettőnket tanított az Eötvös Collegiumban a legendás Géher István tanár úr, aki atyai figyelemmel követte minden lépésünket, és a kezünkbe adott egy mesterséget: a műfordítást. Költőként ő volt a mesterem, valamint Lator László, aki nemcsak évekig tanított a versírás és versfordítás művészetére, hanem első kötetem megjelenését is neki köszönhetem, mert ő ajánlotta a Belvárosi Könyvkiadónak, 1995-ben. A regényírás fogásait regényelemző óráin Takács Ferenc mutatta be zseniálisan.
Mennyire vagytok egymás munkáinak kritikus olvasói?
Eleinte jóval inkább vérre ment az olvasás, mert egyrészt nyilván tetszeni is akartunk, tehát a legszebbet írni, ami lehetséges, másrészt pedig mert egymáson fenegettük kritikusi karmainkat. Tizenkilenc évet töltöttünk egymás írásainak olvasásával, úgyhogy ma már azért jobban el tudunk vonatkoztatni a személyes hiúságtól, és próbálunk kizárólag a szövegre koncentrálni. Mindenesetre továbbra is lelkesen olvassuk a kéziratokat.
És két kisgyerekkel a vállatokon – szívetekben, tenyeretekben – mikor dolgoztok?
Magunk sem tudjuk, mikor. Gyuri reggeltől estig a gépe előtt ül, de saját magányos ideje nemigen akad, mert mindig itthon vagyunk mi is, úgyhogy hangfüggönnyel védekezik a csatazaj elől, és hátat fordít a fotellel, de azért a fiúk így is állandóan odalopóznak beszélgetni, amiből gyorsan hosszú közös játék kerekedik. Én a házimunkától vonom el az időt, és néha, amikor rákényszerülök, a gyerekeimtől a megszokott figyelmet – bizony, ha muszáj, megesik, hogy nyitva a laptop, miközben itt játszanak a lábamnál – , de azért jobbára éjszaka írok, ha még győzöm szusszal.
És milyen velük az élet?
Jó! És egyre jobb, mert már velünk is, egymással is tudnak beszélgetni. Beszélgetős család vagyunk, valaki mindig beszél, mesél, magyaráz, vitatkozik – de legtöbbször mindenki egyszerre. Mi a gyerekek születése után sem adtuk alább az egymással való állandó beszélgetés igényét, de a fiúk is gyorsan megtanultak beszállni a játékba és remekül érvényesülnek is benne – ha kell, akár a hangerő fokozásával is.
Megvallom, még nem olvastam mindent, ami fellelhető tőletek, és tudom, sokat fordítotok is, de az a néhány kötet már nagyon fontos nekem. Dragomán György második regénye, A fehér király valójában novellafüzér talán. A csattanó helyett gyakran kérdőjelekkel végződő történeteket a munkatáborba hurcolt apa személye tartja össze. Nem gondolom, hogy konkrét, mégis nagyon személyes mű ez. Európának ezen a felén nagyon is világos rajz a diktatúra mibenlétéről, megfűszerezve a nemzetiségi ellentétekkel és a gyerektársadalomnak pl. A legyek urában is megénekelt kegyetlenségeivel. Ennyire erős élmény a diktatúra? Tucatnyi nyelvere fordítják – lesz-e „boldogabb” népeknek erre antennájuk? Csákány alakja azt bizonyítja, hogy gyakran nem hihetünk az első benyomásainknak. Ez persze nem a diktatúra sajátja, de nagyon fontos üzenet. Hogy születik egy ilyen, már-már transzcendens figura?
Az utolsó kérdésre válaszolok először: ezt magam sem tudom. Több történet rakódik egymásra: volt a környékünkön egy Dzsukics nevű építőmunkás, akitől nagyon féltünk; hallottam olyan történeteket, hogy valaki formalinnal vadászott madarakra és kitömte őket; és ismertem egy embert, aki rengeteg madarat tartott egy bérházi pincében – ennyi az alapanyag, a többi meg számomra is rejtély. Ha sokáig nézem a papírt, elkezdem látni a figurát. A gyerekek sokszor félnek attól, ami torz vagy szokatlan – talán ezért kerülhet az olvasó is a Csákány meghatározta jelenetek hatása alá. Ami pedig a diktatúrát illeti: igen, egész életre kiható élmény, ma is ebből a szemszögből nézem a világot. És a diktatúra meg az ahhoz vezető erőszak bármikor, bárhol megtörténhet. A világ kevésbé kemény tájain is ott a fenyegetés a levegőben, és az olvasók érzik ezt.
Ma levágtam az elhervadt nárciszokat a kertben. Hihetetlen, hogy szinte pillanatok alatt szárad össze, pusztul el ez a már hidegben kinyíló, sokáig ragyogó virág! A saját életemre, testemre gondoltam. „Elhull a virág, eliramlik az élet” – ugye, ez sem közhelyes? De, Anna, a te verseidben, különösen legújabb, Elhagy című kötetedben elképesztően, sőt gyakran kíméletlenül erős a test jelenléte, minden hozzá viszonyul. Mintha minden apróságot félretéve tényleg csak az élet nagy kérdéseire, sarkpontjaira összpontosítanál. Így van? Hogy látod az anyaságod? És, bár még fiatal vagy, de az öregséget, ami a testünkre is vár? Amikor ilyesmiről írsz, nem gondolsz arra, hogy talán túlságosan sokat árulsz el önmagadról?
Nem önmagamról árulok el sokat, hanem a biológia és a fizika törvényszerűségeiről. Én elég szemérmes alkatnak indultam, nem nagyon írtam a testről, de amióta gyermekem van, úgy érzem, része vagyok a nagy körforgásnak, és nincs többé jogom a szeméremhez. Fordulópont volt, ahogy ott feküdtem a szülőszobában más asszonyok közt, mindenki szeme láttára, kitárva – akkor értettem meg, hogy egy ősi dráma szereplője vagyok, egy rituálét játszom le itt, és a nagy színpadon nincs miért titkolózni, a közönség úgyis mindent tud. A szerelemben sincsen semmi titokzatos – már ami a testet illeti, mert a metafizikai dimenziója bizony továbbra is rejtélyesen gyönyörű. Kamaszkoromban, amikor azt hittem, csak velem történik meg ez a csoda, titkolóztam még, de most már nincs miért. A test határozza meg az életünket, akár akarjuk, akár nem – beavatódtam ebbe a titokba, hiszen most már, ahogy egyik versemben írom, „ég, föld elfogadott”. Azért írtam most erről, mert magam is a test fordulópontján állok, még nem vagyok öreg, de már nem is fiatal – erről a pontról könnyen belátni a végleteket.
Anna újabban prózaírásra is adta a fejét. Tóth Krisztina azzal indokolta hasonló lépését, hogy hosszabb mondatokat szeretett volna végre írni. Ennyire egyszerű ez?
Rengeteg dolog nem fér bele a versbe. A vers sűrítés. A próza persze nem hígítás, de mindenképpen, ha több szabadságot talán nem is, de nagyobb teret biztosan enged a beszédnek, az emlékezésnek, a fantáziának. Én szeretek a más bőrébe bújni, és a versben ezt nem mindig lehet. Talán ez is a testről szól – más testeket képzelek magamnak, más ruhákat, más hangokat, más történeteket.
Gyuri, melyik műnemekben kalandozik még? Lesz-e magából költő?
Nem, soha nem írtam le egyetlen verssort sem, és valószínűleg nem is fogok.
Hogy álltok a gyerekirodalomhoz? Mit olvastok a fiúknak?
Mesét, azt írok, többet, sőt, egész meseregényt is, a magam örömére és a fiúk megrendelésére. Anna gyerekverseket ír, és az ő feladata a versolvasás meg a kevésbé fiús gyerekregények felolvasása – én olvasom fel az indiánkönyveket és a Robinson-történeteket.
Mit gondoltok, a magyar irodalomnak ez az újra és újra ismétlődő meghasonlása meddig tarthat? Van-e ellenszere? Nem szomorú-e, hogy nem a jó és a rossz között húzódik az árok, hanem világnézeti, politikai sáncok mentén?
Mi eddig inkább a jóindulatot tapasztaltuk, mintsem a rosszindulatot, és nem megyünk bele semmiféle állóháborúba. Az irodalom nem politikai kérdés, a politika nem irodalmi téma. Ez nem elefántcsonttornyot jelent az írók számára, csak azt, hogy az írás minősége a legfontosabb, a jó íráshoz pedig idő kell, hogy időtálló maradhasson – a napi politika pedig nemigen bíbelődik holmi esztétikai megfontolásokkal, de még etikaiakkal sem.
Van-e olyan tervetek, amit megoszthattok az olvasókkal?
Tervünk, az rengeteg van, csak erőnk és időnk is legyen hozzá. A legfontosabb az, hogy továbbra is ott üljünk az írnivaló előtt, és figyeljünk, nézzünk, hallgatózzunk.