Rózsákról és versekről – esszé az Eső rózsa-számába

 

Ma álltunk át a téli időszámításra. Bár kint szokatlanul meleg, párás ősz van, már  érezni a levegő szagán, hogy jön a fagy. Elfagy a muskátli az ablakban, a leander a függőfolyosó öblében, áttetszőre és merevre fagynak a temetőben a gyertyaperzselte krizantémcsokrok. Amit felragyogtatott három évszak, azt egyszerre pusztítja el a tél.

            A testes, mindig izzadó, harsányan rosszkedvű virágárus asszony is beköltözik majd valahová a metró előtti térről, viszi színes ernyőit, viszi repedt műanyagvedreiben a hosszú szárú, lándzsaforma rózsákat, amelyek annyira szívósak, hogy a vázában is meggyökereznek. A rózsacsokrokból rózsabokrok lettek, és most avarba takarják, papírba csavarják őket, hogy el ne fagyjanak. Csak a sarki új pavilon trópusi üvegkalitjában meredeznek tolakodó szépséggel a papírvirágszerű, tarka rózsák, a guggoló ciklámenek és cinniák mögött, az akváriumra emlékeztető, ezüstös buborékoktól pezsgő futurisztikus vízhengerek előterében. A virágok szépsége tolakodóan, fojtogatóan sűrű és agresszív, akár a dzsungelé. A bolt mindig nyitva tart, a napokban éjféltájban nyúltam be a tüskétlen, viaszosan merev szárak közé, hogy kihúzzak és hazavigyek magamnak egy rózsát, egyetlen szálat.

            Ami a szirmok tömegében és a szinte sisteregve forrongó édesség gőzében mesterségesnek és idegennek hatott, itthon, a váza tölcsérében hirtelen tüzet fogott. Egyszer egy fiatal angol filológus mesélt nekem egy tál citromról, amely az egyetlen fényforrás volt egy poros és félhomályos múzeumszobában. Valahogy így, ilyen pusztai tábortűz-lángolással világított az én rózsám is az őszi éjszakában. Sárga rózsa volt, sötét citromsárga, olyan, amilyet Ország Lili nem tűrt volna meg a közelében soha. De nekem megnyugtatóbb a sárga sugárzás, mint a mélyvörös rózsák sötét, vörösfeketén színjátszó örvénylése. Ez csak egyszerűen fénylett: nem kellett olyan éberen és kitartóan nézni, lángolhatott-halhatott nélkülem. Napokba telt, míg elfogyott belőle az élet. Elszáradt, összetöppedt, megint olyan lett, mint egy papírvirág. Letéptem a fejét, feltettem a könyvespolcra. Most csak egy poros, barnás kéziratgalacsin. Ideje volna kidobni.

            Mi múlt el belőle? Az élet, a szépség. Az élet szépsége. De nemcsak az én rózsámat mumifikálja a langyosan szállongó könyvtárpor: az illemtankönyv-rózsa, a vendégségbe érkezők és az éjfél után ziláltan hazatérő bűntudatos férjek lándzsaként előreszegzett rózsája is sokáig  megmarad, akárcsak egy összegyűrt, elhajított szerelmeslevél. Még lélegzik egy ideig, hengeres szára szívja magába a váza buborékosan állott vizét, aztán lassanként elillan belőle a lélek.

 

            Nemes Nagy Ágnes szerint modern költőnek könnyebb a ribonukleinsavról írni, mint a rózsáról. Hirtelenjében magam is esküdni mernék, hogy soha nem írtam le versben ezt a szót – persze nyilván nem így van, és ha mégis, nincs mivel kérkednem, mert liliomról, például,  írtam. És, igen, közben eszembe jutott: igenis írtam én már rózsáról is, szerelemrózsáról, tizenhét évesen, még máig is tudom azt a pár soha nem publikált sort, egy erősen áttételes szerelmes vers lelkendező képeit. Lelepleződtem tehát, de szégyenkeznem csak azért kell, hogy a vers nem elég jó – mert a rózsa a modern költészetben igenis nagy verseket inspirált, és legalább annyira fontos ma, mint akár a reneszánsz költészet vagy a virágénekek idején. Borges vak szeme előtt ugyanúgy világlott a láthatatlan rózsa, a mélységes rózsa, a mindenség virágba foglalt lényege, mint a katedrálisok rózsaablakának mértani üvegszerkezete a magasba vesző ívek homályában pillogó középkori embernek, és Rilke sírfelirat-rózsájának üres centruma ugyanolyan vonzerővel bír, mint Shakespeare-nél az önmagába zárt, érinthetetlen szépség illékony, de örökéletű rózsaesszenciája.

            A rózsa titok és bizonyosság: annak tudása, hogy „annyi temérdek pilla alatt/ senkisem alszik.” Ám ha már a vallomásoknál tartottam, elárulhatom, hogy engem, legalábbis a konkrét kép szintjén, mindig nyugtalanított, sőt egyenesen dühített ez a gondolat – ugyanúgy, mint az untig ismételt hagyma-hasonlat, a rózsa tükörképe és paródiája: két erős illóolajokat tartalmazó növény, amit ki lehet bontani, mint egy ajándékot, hogy aztán ne legyen benne semmi. Dehogynincs, lázadozom ilyenkor, hiszen ott van, ott van a lényeg: a rózsában az izgatottan remegő porzók alatt a készülő (bárha fölösleges) magok, a hagymában pedig a  csíra ígérete, vagy már maga a csíra – hányszor megbosszantja az embert főzéskor a látszólag ép hagyma rétegei alól pincezölden és tolakodóan előtüremkedő, csípősen keserű kunkor. Biológiai és konyhai tapasztalataim egyaránt azt sugallják, hogy mindennek ott van a szíve-porzója-méhe, ott a középen, a múlás ellenében a folytatás agresszív igénye, még a levágott rózsában, a kettészelt hagymában is. Eloszlik rózsaillat és hagymaszag, de a sűrű porzók borzas, tömör gömbölyűsége és a hagymacsíra ívének kétoldali kemény pereme még ott bizsereg az ujjbegyekben. Ki alszik ott a hagyma mélyén, ki alszik a szirmok mögött, ki alszik a kialvás ellenében ott a duzzadó középen? Ördög-e? Isten-e? Egy bizonyos: az anyag. Aztán csak az anyag emléke az anyagban.

           

„A rózsa, aztán hervadt szirma, aztán / Emléke, majd az se. A felejtés / A lét végtelen katedrálisa.” Beney Zsuzsa háromsorosára, az Elrongyolt részletek ciklus egyik darabjára a következő kötet, a Tél haikuja felel: „Papírtekercsre rajzolt hervadó / rózsa: szirmonként eltűnő idő. / Öröklét.” A rózsa emlékének hiánya katedrálissá magasodik, a rajzolt rózsa, a nem igazi rózsa viszont öröklétbe balzsamozza a múlást. Örök hiány és öröklét, hiányok visszhangzása a nemlét végtelenjében, az öröklét álló telése. Egy látó szem belső terei, egy szemé, amely egyszerre látja az öröklétet és az örök nemlétet. A rózsaparadoxon finoman kidolgozott, szinte észrevehetetlenül átható megfogalmazása ez a két vers, látszólag mást mondanak, valójában ugyanazt, hiszen felejteni csak a mulandót lehet, a múlhatatlanra viszont nincs miért emlékezni.

            „Tartsd meg, mint a rózsa üres szívét, / tartsd meg a nemlétben szíved üresnek.” Báthori Csaba Hét rózsája már az üres közép vonzásában forog, öröklét és nemlét kopírozódik egymásra benne. A rózsák élnek vagy halottak, de telésük nem megfigyelhető: „nem látod a rózsát hullani.” Mi nem láthatjuk, de a rózsa lát minket – szinte mint ahogy Borgesnél látja a vak Miltont a kezében tartott virág szépsége. A „múlhatatlan” tükröződik a rózsában, az lát rá a mulandó világra, a „virágok tigrise rózsa” saját szirmainak rácsa közt forogva szemeli ki magának a szépségre szomjas embert. Ahogy a gyertyaláng körül a bogarak, úgy forog a rózsa körül a néző, és nem tud tőle elszakadni: szépsége isteni hatalom, megragadja és keringeti maga körül a látó embert. Üres a szív, de tele a szem, tele vannak az érzékek: felgyújtja őket a látó rózsa látásának puszta gyönyörűsége.

            A Báthori Csabának ajánlott A rózsa című versben Balla Zsófia „mézszín rózsája” nem néz, csak kiköveteli magának a nézést. A nézés valódi tárgya nem látható, de nem azért, mert üres, hanem mert „az érő” rózsában „a telt, szoros középet” rejtik az „örvénylő sziromalakzatok”. „Egy másik rózsa áll a rózsa mélyén”. Ez a sokértelmű, szép és telített mondat egyszerre utal a rózsa lelkére és testére: a platóni ideálra és az örvénylő közép rejtette  potenciális rózsára. Az emlékezet egy másik rózsát őriz, de egyetlen rózsában benne van az összes többi rózsa, elődei és utódai mind. A nézést tagadó csukott szirmok végül már nem képesek többé befelé nézni: a rózsa „pergésig kinyílt s szétmered / akár a fennakadt szem.” Látó és látvány a halálban olvad egybe, mindkét hulló „ismeri helyét”. Nemlét és örökkévalóság hiába vetül egybe, a vers, szívemnek igen kedves módon, nem tud, és nem is akar átlendülni a látás, az érzékelés gyönyörűségének korlátain, az időből egy képzelt időbe: „Mert csak ő maga, / csak ő tölt el örömmel! Se képe, se mása, / se híre, nem! … / Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?” Csak az anyag emléke az anyagban, csak az tartja meg az érzéki világ tapasztalatait – hiszen a puszta képmásból nemcsak az idő hiányzik, de az érzékelés öröme és a pillanatnyiság fájdalma is. Ahogy egy nem-rózsás versben Takács Zsuzsa mondta egy hasonlóképpen túlfokozott pillanatról: „Mert szemünknek fáj az öröklét.”

            A rózsa megmarad a papíron, megmarad papírrózsaformában és megmarad a versben, de felidézésének pontossága nem pótolhatja őt magát. „Rózsa, rózsa, rengeteg, / lányok, lepkék, fellegek, / lányok, lepkék, fellegek, / illanó könny, permeteg” – Weöres verse is csupa fájdalom, a foghatatlanság, illékonyság indulatos-lendületes dallama. Igen, ellebeg a rózsa illata és lehull a szirma, ősz közeledtén nincs rózsás labirint – mégis, mégis, ahogy egy másik nagy rózsarajongó modern költő, Vas István dúdolni merte, dúdolni akarta az Anakreoni dalokban: „Zuhog az ősz de őszi / esőben is remontál / A rózsa rózsa rózsa”.

            Holnap halottak napja. Sírra nem viszek rózsát, hogy egészben rothadjon el a töppedt sírcsokrok között. Gyertyát gyújtok majd, lobogó fénylándzsát, viaszos szárú, tömöttsárgán világló virágot a halottaknak, magamnak viszont veszek egy friss, erős, mézszínű, halhatatlan  szálat. Tartsa fel a fejét a közelítő télben, ragyogjon, mint a penge, aztán rozsdázzon csak el nyugodtan a múlás esőjében: emlékezni fogok rá, de maradékát, az összegyűrt kéziratot többé már nem akarom megtartani.