József Attila emlékére írtam.

Tizenhárom éves koromban történt Kolozsváron. Hetesek voltunk Julcsával. Órák után nekünk kellett kitakarítani a régi, magas, íves mennyezetű tantermet. Üres volt az osztály, a csendben csak a padok puffanása hallatszott, ahogy recsegve oldalukra döntöttük őket, gurultak kifelé a megbarnult almacsutkák, ottfelejtett ceruzák. Barátnőm váratlanul egy könyvet vett elő, és üzletet ajánlott: tudja, hogy szeretem a verseket, tehát ő most nekem felolvas, én pedig azalatt helyette is takarítsak ki. Választ sem várva felkuporodott a feldőlt pad keresztlécére, kicsit hátradőlt, felcsapta a barna gerincű kötetet, és mindjárt olvasni is kezdett. Attól, amit hallottam, megállt a kezemben a seprű. Az egyszerű, világos mondatokból olyan elégikus fájdalom, olyan tiszta, illúziótlan értelem áradt, hogy beleremegtem. „Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom.” Julcsa befejezte a verset, és várakozóan felnézett. Tovább! szólítottam fel, és vadul sepregetni kezdtem, hogy lássa, megszolgálom. Így hallottam, életemben először, a Külvárosi éjt. Mint gödör a víz fenekén, olyan volt az osztály a petróleummal fellocsolt padlóról szállongó, krákogtatóan kesernyés ízű por kavargásában, omladékként hevertek a repedezett, kopott festékű padok. A súroló kefe mászását hallottam a seprű percegésében is, ahogy felnőttesen mély és határozott hangján, csöppet sem deklamálva olvasta barátnőm a verset. Egyszerre nagy szünetet tartott. Felneszeltem a körém szállt nedves, nehéz éjszakából. „Vonattfütty.” Mondta végül Julcsa, újabb szünetet tartott, és olvasott tovább. Életemben először éreztem meg, mit jelent a szünet a versben. Hogy egy jól elhelyezett, egyszerű szó is úgy hasíthat bele a szöveg csendjébe és mozdulatlanságába, mint a síphang. És akkor kezdtem megérteni azt is, hogy nemcsak a nyolcvanas évek közepének kolozsvári kényszerei közt, elkeserítő intenzitással belénk sulykolt kommunista hazugságok léteznek a hős munkásokról és győztes forradalmárokról, hanem emberek is, akik a bőrükön érezték a teljes nincstelenség reménytelenségét. A mi jogfosztottságunk kommunista jogfosztottság volt, nem kapitalista – de az alkohol, a salétrom és a levizelt házfal szaga minden rendszerben ugyanolyan.

Nyomorult tájban nyomorult emberek. Az éjszaka üres, poros, istentelen iparcsarnoka. Elindul egy fohászkodás, lehull hiába. Nincs hova szállnia. Az ég üres, a forradalom is reménytelen, a biztos igazság a hétköznapok kínlódása, a kocsmasírás csukladozó, elfulladó haragja.

Most én is az egykori külvárosban lakom, Budapesten. A Józsefváros peremén. A kenyérgyár mellett, ahol fizetésnapkor a húgyfoltos járdán, a kisbolttal szemben támasztják a gyárfalat a munkások, ahol a kutyapiszok-kupacok közt a felesek és a sörök kupakjának talmi aranypénzei villognak kora napkeltétől estig. A gyárból kenyér jószaga száll és sziszegő gőz, a repedt csatornáról télen karnyi vastag jégcsapok lógnak, alattuk sétáltatja menye foxikutyáját a bicegő, fél szemére vak, egyre jobban leépülő öregasszony, a vállát a sok rakodástól még ma is fájlaló egykori péksegéd, akivel néha beszélgetni szoktam. Errefelé éjszaka is robogó, vijjogó zajok remegtetik a házfalakat. Sokat nézem az ablakból az utcát, a szemközti zöldséges fényeit, a narancspiros ostorlámpákat, a vonuló autókat. Ó, éj! Látni innen mindent és mindenkit. Mennek a dolguk után, izzadva, mobilozva, káromkodva, kamionok közt cikázva, köhögve, dudálva. Mert menni muszáj. Ebben az állandó mozgásban alig van szünet, és az még ijesztőbb. Egész kötetnyi verset írtam erről a tájról, erről a látványról.

Én nem hiszek a győzelemre sikló pengében, a győzelem igazában, csak az életen csüggő búban, a komoly, nehéz éjszakában, a csata előtti, csata utáni csendben, amikor neonkéken villódzik az álomtévé, amikor a munkások elhiszik, hogy uralhatják a sorsukat, amikor a trampli szövőnők híres tervezők modelljeit álmodhatják magukra, és pilleként illeghetnek a kifutón, és amikor a vasöntő …

Döbbenten hallgattam, ahogy Julcsa azt olvassa kicsit már rekedten a portól: „s piros kisdedet álmodik / a vasöntő az ércformákba”. Az értelmemmel felfogtam azóta, de ma is ugyanúgy látom a képet, ahogy akkor: a rettenetesen forró érc helyén, a kemence izzásának fényében védtelen, pucér csecsemő kapálódzik kétségbeesetten az öntőprésben. Az ember nem önthető formába, a hús gyengébb, mint a vas, ezt mondja nekem ez a két sor. Nem gyöngéd, hanem kíméletlenül objektív. Ez a felnőttkor, ez a felismerés: hogy alig született meg, máris hideg présbe teszik az embert, és kiöntik rá az örök vesztés égető ércét.

Julcsáéknak cselédlányuk volt, azaz háztartási alkalmazottjuk, egy riadt, rebbenő szempillájú csángó lány. Neki, azt hiszem, nem olvasott Julcsa takarítás közben, ő József Attila nélkül nyelte a port. Nekem azonban, mire visszaborogattuk a padokat, megváltozott az életem. Már nem a romantika vagy a lázadás szellemében láttam az éjszakát és a verset. Keserű volt a szám és sötét a szívem. József Attila egyszer és mindenkorra megtanított rá, mi a nehézkedés szépsége.

(Hungarian Quarterly, 2005)