Régi írás a Cinemából.

Kollégák, újságírók és csodálók egybehangzóan állítják: Uma Thurman nagyon szép. Szépsége egyedül őt hagyja hidegen.

„Éppen csak feláll ültéből, és az ember máris legszívesebben megtapsolná” mondta róla egyik fiatal kolléganője. Uma Thurmant elég egyetlenegyszer látni, hogy örökre megjegyezzük hihetetlenül nyúlánk alakját, szabálytalan vonásait, átható tekintetét. Úgy mozog a filmvászon korlátozott terében, akár egy ketrecbe zárt nemes vad: egyszerre sugárzik róla a méltóság és a sebezhetőség. Alakításaiban, vagyis inkább magában a lényében van valami belső függetlenségről árulkodó nemesség és megközelíthetetlenség, pedig a magánéletben mindenkit megkap csípős humora, kamaszlányos nevetése és közvetlen modora.
Hiába játszott már idestova harminc filmben, hiába ő a Lancome márka légiesen finom plakátjainak reklámarca, ha a szépségéről kérdezik, most is azt állítja, hogy az nem egyéb, csak a sztársággal járó ragyogás, amely belső bizonytalanságát leplezi: Uma Thurman máig sem tudja elfelejteni, hogy kimagasodni a tömegből legalább annyira fájdalmas lehet, mint amennyire örömteli. A szüleivel és három fivérével állandóan ide-oda utazgató, fura neve és nyakigláb alakja miatt folyton csak csúfolt Uma gyermek- és kamaszkorát gyötrelmes beilleszkedési vágy keserítette meg: miután okosságban nem vehette fel a versenyt egyetemi tanár apjával (Robert A. F. Thurman volt az első amerikai, akit tibeti buddhista szerzetessé szenteltek), és már gyermekként is rendhagyó szépsége nem vetekedhetett svéd édesanyja, a pszichoterapeutává lett egykori modell ragyogásával, olyan pályát kellett választania, ahol csak a tehetség számít: a színészetet.
„Megőrültél?! El akarod rontani az életedet?” szörnyülködött apja közeli barátja, Richard Gere, amikor a kislány beavatta a tervébe, hogy nemcsak iskolai kedvtelésként, hanem szakmaként akarja űzni a színészetet. Liberális szüleit azonban csak az érdekelte, hogy egyetlen lányuk ne csak a hivatását találja meg, de a függetlenségét is. Tizenöt évesen egymagában New Yorkba költözött, mosogatásból és modellkedésből élt, és meghallgatásokra járt, hogy aztán egy évvel később, 1987-ben megkapja első filmszerepét a Kiss Daddy Good Night című thrillerben. Itt egy nimfácskát játszik, aki elcsábítja és kirabolja a férfiakat. Két filmmel később még mindig a testével hódít, de 1988-ban a kritika is felfigyel rá a Veszedelmes viszonyokban nyújtott, egyszerre hamvas és romlott alakításáért.
A kilencvenes évek újabb szexi szerepeket hoztak a számára (Henry és June, Robin Hood), és érzelmi életét is alaposan felkavarta nagy médiavisszhangot kiváltott első házassága Gary Oldmannel, ám nemcsak egy félresiklott szerelem kompromisszumát volt képtelen elfogadni, de a szexbálvány skatulyájából is ügyesen kicsusszant, hogy olyan színészekkel játszhasson együtt egyenrangú partnerként, mint Robert de Niro (Veszett kutya és Glória, 1993). Filmjei inkább a kritikusoknak tetszettek, mint a közönségnek, de ő mindig is független ember volt, aki nem a karriert, hanem a belső fejlődést tartotta fontosabbnak – olyannyira, hogy huszonkét éves korában, tíz filmmel a háta mögött, azt fontolgatta, hogy abbahagyja a filmezést, és elmegy egyetemre.
Nem bírta abbahagyni. És jól tette: a várva várt változás magától is bekövetkezett túlságosan korán indult pályáján és meggyötört magánéletében. 1994-ben a Quentin Tarantino rendezte Ponyvaregény filmtörténetet írt, és ő játszotta benne a gazellatermetű gengszterfeleség, a kábítószerfüggő Mia Wallace szerepét. A világsikert azonban nem váltotta aprópénzre, hanem továbbra is vonzódott a karakterszerepekhez (például: A nyomorultak, 1998, Sweet and Lowdown, 1999, Vatel, 2000) – ez alól csak a kasszasiker Batman és Robin képezett kivételt 1997-ben, de még ebben az egyébként nem túl jó filmben is sikerült kivívnia a kritikusok elismerését. Ugyanebben az évben a Gattaca című sci-fi forgatásán találkozott a színész és regényíró Ethan Hawke-kal, akinek az oldalán végre megtalálta a vágyott stabilitást és boldogságot; 2001-ben Chelsea Walls címmel elkészítették első saját filmjüket is, két gyermekkel megáldott mintaházasságuk mégis felbomlott.
Ennek ellenére Uma Thurman beérkezett, és boldogabb, mint valaha. Nem lett szupersztár, egyszerűen csak remek színésznő, aki most van képességeinek teljében: a család biztos hátteret és erőt ad ahhoz, hogy még nagyobb energiával vesse bele magát a filmezésbe. Tudta ezt kedvenc rendezője, Tarantino is, aki hajlandó volt várni új filmje, a Kill Bill forgatásával is, hogy Uma nyugodtan megszülhesse kislánya, Maja testvérkéjét, Roant – ám nem sokkal később az újdonsült kismama már ismét keményen edzett és bőszen forgatta a kardot, hogy Tarantino lélegzetelállító vérfürdője mégis a mozikba kerülhessen.
Tarantino tudja, hogyan prezentálja színésznője különlegesen formált lábát, hosszú ujjú kezeit, kecses mozgását, és nemcsak Uma eredendő titokzatosságát, de a benne rejlő mindent elsöprő akaratot és haragot is képes kihasználni. Egészen biztos, hogy a Kill Bill csak növelni fogja a különleges alkatú színésznő már eddig is tekintélyes rajongótáborát. Az örök kamasz Uma Thurman immár érett nő, aki nem fél semmitől, legkevésbé az öregedéstől – hiszen nem a szépsége az egyedüli fegyvere. „Most, hogy nincs annyi vesztenivalóm, még jobban tudom, mit akarok” nyilatkozta egy interjújában. „Úgy érzem, bármit meg tudok csinálni, és ha nem tetszik az embereknek, akkor egyszerűen továbblépek. Látom, milyen vegyesen alakul a barátaim karrierje, és tudom, hogy ezek mulandó dolgok. Ha csak a hírnévre koncentrálsz, mindig elégedetlen leszel. Nekem nincs erre időm. Most vagyok erőim teljében.”
Így igaz. The show must go on. Uma Thurman azzal hódít, ami: szép és szabad. És ez nem korfüggő.