A Cinema magazinban jelent meg.

Alexander Sokurov filmje lenyűgöző, filmtörténeti jelentőségű alkotás, a filmkészítés technikai lehetőségeit szétfeszítő nagyszerű kísérlet

A filmről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ám az élmény akkor igazi, ha a néző maga döbben rá, hogy mi is történik valójában, ezért rendhagyó módon arra kell buzdítanunk olvasóinkat, hogy ezen a ponton hagyják félbe ezt a kritikát, és nézzék meg előbb a filmet.
„Kinyitom a szemem, és nem látok semmit” mondja egy hang a sötétben, a film legelején. A hang magáé a rendezőé, a Tarkovszkij -tanítvány Sokurové, aki ezek után mégis rendkívüli látvány-élménnyel ajándékozza meg a nézőket, akik a láthatatlan narrátor szemén át nézelődve járhatják végig a szentpétervári Ermitázs grandiózus termeit.
Eleinte, akárcsak a kísértet-narrátornak, fogalmunk sincsen, hogy mi történik, csak sodródunk a tizennyolcadik századi eseményekkel, különös ruhás, csivitelő-suttogó alakok nyomába szegődünk, és megismerkedünk egy szintén dezorientált, tizenkilencedik századi francia márkival (Sergej Dreiden), akinek a vezetésével azután bejárjuk a mai múzeum terében manifesztálódó, háromszáz évnyi orosz történelmet. Az már az első néhány percben kiderül, hogy ezekben a különösen bevilágított, kísérteties terekben a látvány és a hangulat sokkal erősebb, mint a történet – és jobb, ha felkészülünk rá, hogy ez a későbbiekben sem lesz másként. A szimbolikus párbeszédeket csak az érti igazán, aki járatos az orosz történelemben, aki pedig titkokat és lelepleződéseket vár, az csalódni fog: itt nem egyéni sorsokról, hanem egy egész nemzet történetéről van szó.
Dőljünk hátra tehát, és élvezzük az utazást. Előbb-utóbb rádöbbenünk majd, hogy mitől olyan különös ez a látvány: hiába keresnénk vágást a filmben – nincs benne, egyáltalán, kilencvenhat percen át. (Ezzel korábban olyan rendezők is kísérleteztek már, mint Hitchcock, de technikai okok miatt ilyen hosszúságú felvételt eddig még nem sikerült készítenie senkinek – Sokurovnak is csak harmadik felvételre sikerült, ami nem is csekélység, tekintve, hogy háromezer ember munkáját kellett másodpercre összehangolnia, és a helyszínt is csupán egy napra kapta meg). A kamera (Lé meg a Lola-operatőr Tilman Blüttner steadycamje) elegánsan és álmodozva siklik végig a termeken, hol egy vörösen derengő képen, hol egy lépcsőházon, hol egy szobrot tapogató vak lányon állapodva meg egy-egy pillanatra. Nagyjából a film feléig képek és emlékek közt bolyongunk, és vethetünk pár pillantást a palotát lakó történelmi nagyságok életére is, és már kezdünk belefáradni a fullasztó, artisztikus félhomályba és az oroszosan jelképes párbeszédekbe – de aztán Nagy Katalint követve átvágunk a parkon, és a következő pillanatban egy nagyszabású diplomáciai eseménynek vagyunk tanúi.
Az elbeszélőt jelképező kíváncsi kamera úgy furakszik előre a puccparádéba vágott udvari emberek között, mint egy rosszcsont gyerek. És innen már egyenes út vezet a lenyűgöző befejezés felé: a hosszú és lélegzetelállító utolsó jelenetben egy báli forgatagban siklunk ide-oda, elképesztő vizuális könnyedséggel, a kamera forog, emelkedik és lebeg, talán a cári Oroszország utolsó bálja ez, mígnem vége a táncnak, a távozó tömeg távolodik, és az utolsó képen a kamera kinéz az ablakon a hátborzongatóan festményszerű, jeges tengerre. Sötét felhők közelednek, de a káprázatos épület csak siklik tovább a viharos tengeren, akár egy bárka, megtartva és megmutatva, átmentve és konzerválva a tragikus és grandiózus orosz történelmet.