Cinemás írás.

Semmi és senki sem egyforma, de mindenkinek hasonló a sorsa – erről tanúskodik ez az izgalmas, szép és riasztó dokumentum-montázs

Az elsőfilmes rendező Simon Pummelnek nemcsak az életében jelentett döntő fordulatot fia megszületése, hanem filmes pályafutásában is. Az élet keletkezésének, megformálódásának és megszületésének pillanatait nemcsak egyéni tapasztalatként, hanem általános emberi, sőt kozmikus élményként élte meg, és gyakorlott reklám- és animációs filmes lévén szükségét érezte, hogy másokkal is megossza ezt a csodát. A Bodysong ezért kezdődik minden emberi történet kiindulópontjával, a véres, fájdalmas és nagyszerű születéssel.
Illetve dehogy is azzal. Először, ahogy ez az ilyen filmekben szokás, a sejtek találkozását és osztódását láthatjuk, majd a fejlődő magzatot, és lenyűgöző háromdimenziós közelképen szemlélhetjük meg az anyaméhben kucorgó emberpalánta meglepően sokszínű mimikáját. Csak ezután jön a szülés, elképesztő mennyiségben: víz alatt, fekve, térdelve és guggolva, sírva és mosolyogva – a felvételekben csak az intimitásuk a közös, az, hogy akármennyire naturálisak, mégis bensőségesek, hiszen sokuk nem is a külvilág számára készült. Pummelt ugyanis nem a beállított fotók, a megkomponált történetek érdeklik, hanem a valóság, vagyis inkább a valóságnak az a verziója, ami filmen rögzíthető. A Bodysong grandiózus montázsát ezért nem saját, hanem hozott anyagból vágta össze, filmhíradók, dokumentumfelvételek és házi videók tárából, mert, ahogy állítja, a megtörtént események izgalmasabbak, mint az elképzeltek: „bevallottam magamnak, hogy gyakran jobban elgondolkodtattak, érzelmileg mélyebben érintettek olyan mozgóképek, amelyeket filmszínházon kívül (pl. egy kórházban, vagy az interneten, esetleg egy családi otthonban tartott házi vetítésen) láttam, mint azok a filmek, amelyek miatt elmentem a moziba”.
Pummel nem egy ember történetét akarja elmondani, hanem az emberiségét, ezért a mozgókép kezdeteitől fogva a Föld különböző kultúráiban készült felvételeket használ, vicceseket és érdekeseket, megrázóakat és szörnyűeket egyaránt. A képsorok gyorsan váltakoznak, a hosszú vajúdást és születést hamarosan a gyerekkor és a kamaszodás követi, és ettől kezdve elszabadulnak a kontrollálhatatlan emberi szenvedélyek: az éhség, a szexualitás és az erőszak.
A rendező legnagyobb erénye, hogy a meglehetősen közhelyes szerkezetet remekül ellensúlyozza a felvételek meglepő eredetisége és különös fordulatai: mint ellankadna a figyelmünk, máris felvillan egy megragadó arc vagy egy váratlan jelenet – soha nem tudhatjuk előre, mit fogunk látni, és egy-egy jelenet láttán az is megtörténhet, hogy nem hiszünk a szemünknek. A költői cím némileg megtévesztő: Pummel nem kíméli nézőit, a születés, a szex és a halál képeit a maguk nyers valóságában mutatja be, hatásuk azonban nem olyan, mint mondjuk egy mai dokumentumfimé vagy híradófelvételé: inkább egy régi némafilmére emlékeztet, hiszen a felvételeket nem kíséri hang, csupán zene. A Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood találó és érzékeny, egyáltalán nem tolakodó muzsikát komponált a képsorokhoz, és ettől a film – mai hasonlattal élve –kicsit olyan, mintha egyik kedvenc lassú zenénk ütemére kapcsolgatnánk a némára állított tévét.
Simon Pummel filmje némileg emlékeztet Geoffrey Regio Quatsi-sorozatára, de nyersebb és közvetlenebb annál: első randevúra nem ajánlott, annál inkább ajánlható viszont olyan felnőtteknek, akik nemcsak a bölcsességet keresik, de a filmtörténeti csemegékre is fogékonyak.