A Parnasszusban jelent meg.

Tizenhat éves születésnapomra kaptam meg Nagy László összegyűjtött verseit. Még most is viszonyítási pont ez a sárgából fehérre kopott gerincű kötet: tudom, hogy ha felnyitom – mint egy mívesen faragott ládát -, ugyanazt a szenvedélyt érzem majd, mint kamaszkoromban. Mintha a tánc fekete démona szabadulna ki innen, egy kíméletlen szellem, aki a dobogó ritmus öröme közt sem feledni, sem feledtetni nem akarja a pusztulást. Halálos tánc ez, igaz, de mégsem haláltánc, mert ezek a sorok, ahogy az egyik vers mondja, „magukból dögönyözve / uszítnak élni újra.” Gyönyörűség van ebben a táncban, még ha késsel és késeken járják is.
Mi kápráztatott el akkor? A muzsika és a szerelem: „Ez a világ ellobban / Ölelj engem mégjobban // Hajamtól a sarkamig / Hajnalig de hajnalig”. Boszorkányosan barbár ráolvasásokat, asszonyi titkokat tud Nagy László, ismeri a megszállott vágy fekete forgószelét: „én akit megigézek / bármit akart is / bárhova tart is / úgy megtorpan / úgy ide fordul / alattunk a fekete föld / megcsikordul”. Ez a szenvedély belülről sugárzó erő, amely uralkodik magán és uralkodik másokon, a táncosok nem a halál bábjai, hanem magát a halált is megforgatják, beleforgatják az élet mézébe, vérébe, lucskába. Hogy mondogattam magamban, hogy ismételgettem a sorokat, értelmüket még nem élve át, de igazukat már megsejtve: „telehold szitálj hamut / minden út pokolra fut”. Földbe le, föld alá, a mindenható nehézkedésbe, ahová húz minden. Eldőlni végre.
Nem. Hiába a minduntalan felbukkanó földmotívum, sosem a fekvés felel rá, hanem az állás. Ha már tánc sincs, ez marad, a mozdulatlan cselekvés. Táncolni egyhelyben, mint a tűz. Akármi történik is kívül, belül legalább ennyi maradjon – és ennyi mindig megmaradt.
És van, ami nem marad meg. Van, amit szintén kívülről fújtam, ami kapocs volt erdélyi örökségem és új otthonom között, sírvers egy költőről, akiért fájdalmasan rajongtam, és akiről Nagy László azt írta, hogy „Megbocsáss, költő te selyemhajú / te kemény akin hajszálrepedést / mikrohasadást sem okozhatott / a hó a hő az erkölcsi erózió” – hittem ezt, hittem sokáig, hogy lehet, nem tudom, hogy hihettem el. Nyilvánosságra hozott ügynöki jelentések mutatják most már, hogy nem. Mikrohasadás? Inkább szakadék, szakadás, szédítő mélység, a közös megszégyenülés gyalázata. Most a vers utolsó sora érvényes a számomra: „kénytelen a szégyent is vállalom.”
De persze találtam itt másféle sírverseket is – tudtam ezeket is fejből, csak azt felejtettem el valahogyan, hogy bizony ezeket is Nagy László írta, kaján vigyorral ellensúlyozva tragédiát és pátoszt: „Szép volt baltám, szép a nyele, / rútul széjjel vágtak vele.” És a kedvencem: „Ázik / itt pecér Georgi, / rajta a sír férge ori- / ázik.” Ebben a szösszenetnyi játékban több van, mint puszta fricska: Nagy László humorérzékét mutatja, azt a képességet, hogy képes tükröt tartani bárminek és bárkinek, magának is, ha kell, és a puszta tükröztetés által megmutatja, hogy mindenben ott rejlik a saját fordítottja, árnyéka, szellemképe – mint a Hordószónok II. című képversben az ELŐRE szó megfordítása. Nincsen előre, csak hátra, nincs felfele, csak lefele – és mi mégis úgy teszünk, mintha lenne. De a tükörben a tűz sem éget.
És mit szeretek most Nagy László verseiből csaknem húsz évvel később? Örömmel látom, hogy szinte mindent. A versek többsége, az, amit kiválasztottam magamnak, ugyanúgy érvényes számomra, csak megformáltságot tanultam meg tisztelni közben, a képek sűrített erejét. Amit nem tudtam megszeretni Adyban és Dylan Thomasban, a hatalmasra növelt, világgá kiáltott ént, azt elfogadom Nagy Lászlóban, aki keményebben zabolázza az egó harci ménjét, és nem csatába indul, csak vágtázik rajta vitézül – ez sem kevesebb, sőt. És most, amikor rájöttem, hogy milyen ajándék a rímtelenség, ráadásként kaptam a prózaversek másféle lüktetését. Nem tudom elégszer olvasni a Vértanú arabs kancát, a bűn és az áldozat misztériumjátékát, ezt a barbár, vérszomjas szertartást, az élet végső reménytelenségének bizonyítékát – Pilinszky se tudná kegyetlenebbül elmondani, hogyan vonul a jóvátehetetlen bűn „az idők végezetéig az éjszakában”.
Vagy másként: „Vétek vagyok én és minden magom.” Ezt dobolja a ritmus, ezt lükteti a tánc, ezt a kopár igazságot. „Éppen a temető mellett borzongja a port a bőgő. Mintha egy ferde sírkövet felhúroztak volna mára.” Temető és muzsika, „világ sebe”, győzelemben a vereség. Részegítő versek ezek, de a mámoros olvasó meglátja bennük saját érzelmektől szétcsúszott arcának reménytelenségét. Mi marad akkor? Mi marad a magukat felemésztő szavak után? Tessék, komor betűkkel, mint a téli éj, leírva áll a rettentő tanulság, az egymásra tükröztetett igazságok képtelensége: „megadás, nem megadás, tűzvész, hamu”.