Várady Szabolcs eleve a válogatott verseit írja. Ha valamiben, akkor a költészetben biztosan hisz – ezt onnan lehet tudni, hogy egyetlen verse sincs, amely nem tartaná mindvégig, az első sortól az utolsóig pattanásig feszítve az olvasó felajzott figyelmét. A verseiben mindig történik valami meglepő, de a rögtöni, viszont kitörölhetetlen hatás eszközeit nagyon nehéz tetten érni. Ez a hang fegyelmezetten és elegánsan beszél, helyzeteket elemez, soha nem fitogtatja az erejét, nem akarja lehengerelni olvasóját – úgy is mondhatnánk: nem alakoskodik. Hitelességét éppen az adja, hogy folyamatosan reflektál önmagára, és nem hajlandó hazudni. Alanyi költészet, a személyesség tolakodó intimitása vagy érzelgős elfogultsága nélkül.
Várady Szabolcs felismerte a költői helyzet abszurditását: aki magáról ír, az „eleve vesztésre ítélt háborút” folytat, hiszen már maga a megfigyelés ténye is eltorzítja az érzelmeket, nem is beszélve a kötött jelentésű szavakról vagy a mondandót mindegyre kivájt mederbe terelni igyekvő költői hagyományról. Ráadásul egy visszafogott, szemérmes alkatú költőnek amúgy is gyötrelem a kitárulkozás.
A magasfeszültség forrása: hallgatás és beszédkényszer, amorf érzelem és szigorú forma, belső szabadság és külső megkötöttség, magánszemély és költői én, klasszikusan fókuszált és modernül töredezett verseszmény, sóvár hit és frusztrált istenhiány, a feloldódni vágyó szerelem és a megközelíthetetlen másik állandó drámai dialógusa. Várady Szabolcs azzal teremti újjá a hagyományt, hogy tartalmat és formát egyaránt átitat a makacs hit és a még makacsabb kétely kettősségével.
„Lehet elmenni a végsőkig is a nincsben,/ facsarni a formát, hogy oda átnyüszítsen” szól egyik legjellemzőbb mondata Vas István halálára írt versében. Ha közelebbről megnézzük, ez a kijelentés sem egyértelmű, sőt, magában hordozza önnön ellentétét. Hova „nyüszít át” a formai disszonancia: a nincsbe vagy a nincs határán túliba? Ez a költészet mindig a határokat: önmaga és a világ határait feszegeti. Legfőképpen azonban az időből akar kitörni, és nemcsak az elmúlás, hanem a hétköznapi időmúlás szorongatásából is, mert nemcsak reméli, de tudja, hogy vannak időn kívüli pillanatok, vakítóan sugaras szigetek, ahol felfüggeszttetik tél és telés, múlt és múlás, elrendelés és döntéskényszer: a holtponton, a fájdalmon és reményen túli teljességben. Számunkra, olvasók számára ilyen a vers, Várady Szabolcs egész rendkívüli költészete: annak a bizonysága, hogy élete, életünk minden drámai dualitásán túl mégis van valami, ami egyensúlyban tart, ami „áll, megáll”.