A Mozgó Világban jelent meg.

Nem tudok megszokni itt. A legrosszabb az, hogy igazából nincs is kinek elmondanom. Azt viszont tudom, hogy soha nem megyek férjhez, nekem ne diktáljon egy olyan kérges kezű barom, mint az apám. Kértek pedig többször is, de mind csak törökök, mert ez a török negyed, vagy legalábbis a széle. A törököknek, úgy látszik, bejönnek a magyar csajok, az egyik még a ruhámat is megdicsérte, biztos, mert hasonlít a török nők lebernyegéhez, csak akkor jöttem rá, hogy nem kéne ilyeneket hordanom. Még a szalonba is bejött utánam, és azt mondta magyarul, hogy szeretem neked kerek segedet. Kitől tanult ez ilyet? Utáltam, hogy mondja, mert a csajok mindig rajtam vihognak az alakom miatt, nem értem, hogy mit mondanak, de tudom, hogy rólam beszélnek, és meg tudnám ölni egyenként mindet. Főleg, hogy az egyik, aki négy évet élt Magyarországon, lefordította nekik, és azóta minden reggel, amikor belépek, a morgen vagy a hallo helyett azzal köszöntenek, hogy szeretem segedet. Na jó, ettől kezdve Linhez sem szólok semmit, pedig ő volt az egyetlen, akivel néha magyarul tudtam beszélni, keveset és rosszul, de mégis. Másoknak nem mondom, hogy magyar vagyok, hiába, hogy sokan vannak itt magyarok, inkább maradok mindenkinek idegen. Soha nem szólok, a legszívesebben elfelejteném az egészet, a seggemmel együtt, lennék inkább kínai, mint a csajok a szalonban, mert ők sose híznak, vagy török, mert akkor meg nem számítana: egyrészt úgyse látszik a csadortól, másrészt meg nekik legalább tetszik.

Nem tudom, mit akarok, az a baj velem. Apámék is mindig mondták, hogy nem viszem semmire, de ők azt mondták, lustaságból. Ha apám élne, röhögne azon, amit csinálok, pedig azt aztán tényleg nem tudom, hogy neki mi öröme telt abban, hogy kocáknak dugta fel, egyszer nem volt ki vigyázzon rám, és engem is elvitt egy inszeminációra, nem értettem, mit csinál velük, nem értettem, hogy lesz ebből kismalac, csak azt éreztem, hogy iszonyú büdös van, és hánytam az egésztől, az ólnak támaszkodva, a disznók meg jöttek oda, tolongtak, éhesek voltak. Lehet, hogy tényleg jó muzulmán lennék, mert azóta se eszek disznót, apám jut róla eszembe. Mindig megvakarta a kocák fülét, röfögtek, hívott, simogasd meg te is. A suliban mindig azt mondtam, hogy állatorvos. Meg azt is, hogy soha nem iszik. Ehhez ragaszkodtam. Apámhoz nem, de mit tudtam csinálni.

Akkor is szeretem a munkámat. Eredetileg porcelánfestő akartam lenni, mint anyám. Rá nem emlékszem, de az összes játékom, még a babáim is, nemcsak a babaházam, tele volt kicsi virágokkal meg lepkékkel meg gyümölcsökkel, ezeket anyám festette rájuk a gyárból hazahozott maradék festékkel, én meg persze, amilyen kis hülye voltam, ráfirkáltam ceruzával, de így is látszottak a minták, mindig nézegettem. Mikor nagyobb lettem, megpróbáltam leradírozni a firkát, de az lett a vége, hogy elmaszatoltam az egészet azzal a büdös kínai radírral, és bőgtem. Nem tudom, Bubuska mit csinált a régi játékaimmal, gondolom, kidobta, nem kérdeztem, és most már nem is érdekel. Csak egy tányért hoztam magammal, azt is anyám festette, egyetlen lepke van rajta, a hátán meg oroszul egy vers, olyan apró betűkkel, hogy csak nagyítóval lehet elolvasni, azt mondja, hogy a lepke szirom, a nő meg lepke, finoman kell hozzányúlni, mert a durva kéztől szétporlik. Kerestem egy ideig, ki írta, de nem derült ki, még az is lehet, hogy anyám, kamaszkorában, kinn oroszban, amikor még nem volt az apám felesége. Ez a tányér a kabalám, ha ez eltörik, nekem végem.

Ma reggel biztosan tudtam, hogy a lepke kettérepedt a fiókban, szinte vágytam is rá, láttam, ahogy felveszem a két darabot és továbbtörnek a kezemben, és a repedések átfutnak a porcelánról az ujjaimba, és én is darabonként esem szét, előbb az ujjaim esnek le, aztán a kézfejem, nem néztem meg, de tudom, hogy nincs semmi baja. Muszáj tovább élnem.

Ha nem rúgnak ki rögtön a szalonból, mert nem is szóltam, hogy ma nem megyek be, akkor talán egyszer még találkozhatok vele, ha kibírom egyáltalán. Ma nem bírnám ki, de hülye vagyok, mert éppen ma biztosan nem fog bejönni. Amit én felteszek, az fenn is marad, ahogy apám szokta mondani, ebben én vagyok az egyik legjobb, és nem a három év gyakorlat miatt, hanem mert egyszerűen érzékem van hozzá. Különben a tegnapi nap volt az első itt hat év óta, amikor úgy éreztem, akarok valamit. De ha ilyen akarni, akkor inkább nem akarok, mert olyan érzés, mint a torkomtól a lábam közéig kettéválni.

Ő volt az utolsó vendégem aznap, és csak azért választott engem, mert a többi lány mind foglalt volt, ilyenkor mindenki szép akar lenni, de a legtöbbjük így is csak törött körmű, lestrapált bolti eladó marad, mind olyanok, mint én, csak nekem még a körmöm se olyan szép, mert még ilyenkor se engedhetem meg magamnak a nekem való hosszúságot, amitől karcsúbbnak látszana a kezem. Én nyáron is dolgozom, nem kértem semmi szabadságot idén, nincs kivel, nincs hova és nincs miért, úgyhogy ezt az egy napot, a mait, el kell majd nézzék nekem. A Wannseehoz szoktam kimenni hétvégenként, mert egyszer láttam ott egy rókát, egészen közel jött és csak leült és nézett, egyenesen rám, ragyogott a szőre meg a szeme, kicsi volt, karcsú és könnyű, nem mertem megmozdulni, nehogy elriasszam. Azóta már hatszor voltam kint, egyszer láttam is, de a gyerekek utánaszaladtak a játszótérről, erre úgy eltűnt, mintha elfújták volna. Szeretem ezeket a tavi sétákat, átszáll rajtam a szél, mint egy vitorlán, és senki nem akar tőlem semmit.

Ez a nő nem volt se eladólány, se háziasszony, már a parfümjéből éreztem, mielőtt még ránéztem volna. Agresszív és titokzatos illat volt, a Loulou, ezer közül is megismerném, olyan a kupakja, mint valami nagy, vörös köröm, mindig akartam venni magamnak egyet, de soha nem mertem. Erősen festett, mindenre elszánt nőt képzeltem el, de ahogy leült elém, egészen megzavarodtam. Ártatlan babaarca volt, és olyan fényes szőke, vékony szálú haja, hogy ha nem lett volna lakkal hullámos formába igazítva, elszállt volna, mint a pitypang. A legmeglepőbb mégis a szeme volt, távol álló, ábrándos, szilvaforma, és nagyon, nagyon kék. Talán színes kontaktlencsét hordott, nem tudom, de ahogy rám nézett, megláttam benne magamat, ahogy ott görnyedek az asztal felett, és éreztem, hogy átnéz rajtam, nem is lát meg, senki vagyok. Ismerem ezt a nézést, nem minden vendég akar beszélgetni, de ez most más volt, fájdalmasabb és személytelenebb, pedig akkor még nem egészen értettem, mi a bajom, hiszen a nő éppen hozzám beszélt, erős akcentussal megmondta, hogy milyet akar, és odanyújtotta a kezét.

A tenyerembe vettem, és egyből leizzadtam. Nagyon keskeny, nagyon forró keze volt, még soha nem érintettem ilyen szépet és ilyen könnyűt. Borzasztó helyzet volt, tényleg, mert nemcsak a testem izzadt át tőle, de a tenyerem is csupa víz lett egyszerre attól az egy érintéstől. Még szerencse, hogy pont akkor csengett a mobilja, valami romantikus dallam volt a csengőhangja, és ő kihúzta a kezét, hogy megkeresse a táskájában. Én meg gyorsan kivettem egy papírzsebkendőt a dobozból, letörölgettem vele a munkaasztalt, és közben persze titokban a tenyeremet is, és próbáltam valahogy uralkodni a remegésemen. Naponta úgy tíz nőnek fogom meg a kezét, szeretem is a kezeket nagyon, azért választottam ezt a szakmát, de még egyiket sem éreztem ennyire élőnek. De komolyan, majdnem elsírtam magam. Lehet, hogy fáradt vagyok, és azért, de ez már több volt, mint amit el tudtam viselni. Az anyám egyik könyvében olvastam ilyet, abban egy nőnek olyan hajlékony és kíváncsi keze volt, mint egy hölgymenyét, na, ez a kéz pont ilyen volt, pedig a nőt egyáltalán nem érdekeltem. Ez az erő független volt tőle.

Oroszul szólt a telefonba, és a hangja nem olyan volt, mint amikor velem beszélt: lágy csipogásból torokhangú suttogásra váltott, igen, lehelte, aztán elfelhősödött az arca, és hosszú magyarázkodásba kezdett, nagyon keveset értettem belőle, csak azt, hogy meg van ijedve. Azon kaptam magam, hogy az asztalra dőlve figyelem, egészen belenyomódott a mellembe a széle, már fájt. Gyorsan hátradőltem, de a szememet nem tudtam levenni az arcáról, most rá lehetett nézni nyugodtan, mert semmire nem figyelt, csak arra, hogy meggyőzze azt a másikat. Ahogy így néztem, láttam, hogy azért ki van ő festve, csak nagyon ügyesen, az arcát olyan finoman és észrevétlenül fedte a púder és a pirosító, mint a hímpor, és a szempillái töve végig volt rajzolva tussal, a vége cicásan kanyarodott felfelé, láttam is a könnyed mozdulatot, ahogy végighúzza magának reggel – de az is lehet, hogy még nem elég biztos a keze, és dolgoznia kell vele. Talán még nyelvét is kidugja az igyekezettől? A szája duzzadt volt és gyerekes, most jöttem rá, hogy sokkal fiatalabb nálam, hány éves lehet, talán húsz? Vagy még annyi se? Könnyű szépnek lenni, könnyű könnyűnek lenni húszévesen. Rita néni mondta ezt nekem, a legkedvesebb némettanárnőm, akihez délutánonként jártam, akkor még nem voltam ilyen puffadt, de szépnek semmiképpen nem éreztem magam, inkább Rita néni volt szép, különösen, amikor mosolygott, vagy amikor megsimogatta az arcomat. Vajon ő is ilyennek látott engem akkor? Persze ez a lány itt tényleg vakító volt a virágos, testhez álló szaténselyem ruhájában. Nagyon szeretem ezeket a könnyű, síkos anyagokat, olyan érzés hozzájuk nyúlni, mint amikor a nyelv hegye a szájpadlást bizsergeti, vagy mint egy csók lehet, ha igazán jó, ezt sokszor elképzeltem, de hiába volt már három, vagyis most már négy pasim, egyiknél sem éreztem semmit, igaz, hogy csak kettő csókolt meg, de olyan mohón, hogy csak a kemény nyelvüket éreztem, meg a fogakat, örömet semmit, soha.

A lány – mi lehet a neve, Linocska? Tánya? Kátya? biztos valami gömbölyded neve van – elsírta magát. Könyörgőre vált a hangja, és ahogy beszélt, éreztem, hogy nyert, mert a szemét dörzsölte, de a szája sarka már mosolygott. Miközben még mindig beszélt, két mondat között odanyújtotta nekem a kezét, és intett, hogy kezdhetem. Annyit értettem, hogy egy találkozót beszélt meg, háromnegyed óra múlva, tehát nekem is sietnem kell. Csak akkor néztem meg igazán a körmét: szinte tövig volt rágva. Egyébként hibátlan volt rajta minden, a makulátlan kézfej, a fehér, szépen ívelt ujjak, egészen elképesztő arányok és színek, csak két alsó ujjpercén volt egy kis irizáló aranyfesték, mert az előbb az öklével törölte a könnyeit. A körömágy bőrét nem is kellett vágni, csak egy kicsit visszatolni, de az sem volt éppen hibátlan, nyilván tépkedni szokta.

Még políroztam, mikor befejezte. Visszacsúsztatta a mobilt a táskájába, és csak nézett maga elé. Szerettem volna megszólítani, kérdezni valamit, hogy halljam még azt az otthonos, selymes orosz dallamot, de nem mertem mondani semmit. A szemére gondoltam, ahogy hirtelen elfutja a könny, és elkezd lecsurogni a fitos, erőszakos kis orra mentén, a legörbülő ajkai felé. Olyan lehettem, ahogy ott görnyedtem a kinyújtott kézfeje fölött – kéne már egy szemüveg – mintha meg akarnám csókolni a kezét, akár a bodorított hajú lovagok a képeken. A bőre, akár a vékony szatén, lehetne érezni alatta az erek lüktetését, a gyufaszál-vékony csontocskák moccanását, ahogy a meglepetéstől megrebbenne a tenyeremben az ujja.

Lassan formára reszeltem a körmét, az egyenletes lökésektől finoman mozgott és rezgett a keze, megint elkezdett izzadni a tenyerem. Ő meg közben csak ült, kinézett az utcára az üvegen át, egy pillanatra követtem a tekintetét, egy fiú állt ott, őt bámulta, de Linocska átnézett rajta is, éppen csak megnyalta a száját. Elkezdtem bolyhozni a körmöket, egyenként vettem a kezembe az ujjait, nagyon gyöngéden, és közben már tudtam, mit fogok csinálni, hogy tovább tartson ez az egész, hogy egy kicsivel tovább tudjam nézni a puha pihés fehér bőrét a ruha fölött, a fényes, duzzadt, durcás ajkait, mert feljebb nem mertem emelni a fejem.

Óvatosan feltettem a sablont, és szépen, egyenletesen elkezdtem a fehér porral felvinni a porcelán hosszabbítást, és közben arra gondoltam, hogy hátha visszajön még hozzám, ha elégedett a munkámmal. Ahogy kötött az anyag, kézzel kezdtem ívbe hajlítani a végét, ebben profi vagyok, a C-forma kialakításában, olyan lesz tőle a kéz, mintha minden ujja mosolyogna, szoktam is mondani a vendégeknek, de most nem szóltam semmit. Amikor befejeztem, és idenyújtotta a másikat, éreztem hogy ez a keze nem olyan lágy, valahogy több benne a tartás. Igen, balkezes. Több balkezes vendégem is volt már, mindegyikről meg lehetett mondani, de Linocskának ez a keze valahogy még forróbb volt, és most jöttem rá, hogy miért éreztem ennyire meztelennek, mert egyik kezén sem viselt gyűrűt, még egy vékony aranykarikát sem, pedig a legtöbb vendégem szokott, még akkor is, ha a körmükre strasszot vagy díszeket kérnek, és sokszor éppen olyat, ami elüt a gyűrűtől,és közönséges hatást kelt, de én már megtanultam, hogy ne szóljak bele, maximum javasolni szoktam, azt is csak akkor, ha eléggé szimpatikus az illető.

A legtöbb vendég törtkagylós vagy színátmenetes körmöt kér, de én a legjobban a miniatúrákat szeretem csinálni, a virágokat, a csíkokat meg az indavonalakat,a csillagokat meg a pöttyöket, de a legsajátabb specialitásom a lepkeszárny-köröm, tényleg úgy néz ki, mint valami színes, könnyed pillangó, a nappali pávaszemről mintáztam, és különösen azoknak a vendégeknek szoktam ajánlani, akik szeretnek gesztikulálni, mert olyankor csak úgy repked körülöttük a körmük, csodálja is mindenki. A Körömkongresszuson is bemutattam a technikát kétezerhárom tavaszán, sikerem volt vele. Van egy tanárnő vendégem aki mindig visszajár, arra büszke is vagyok, mert először botrány volt a suliban, hogy ilyen körmökkel jár be, de azóta úgy megszerették a mintát, hogy már meg se ismernék nélküle, a becenevét is arról kapta. Linocskának is boldogan készítettem volna ilyen mintás körmöket, jól állt volna a virágos ruhájához, egész kis Pillangókisasszony lett volna belőle, igaz, hogy azt legalább két óra megcsinálni, de ő most sajnos határozottan egyszerűt kért, sima francia manikűrt, nem túl hosszút, úgyhogy felpolíroztam a porcelánt is és felvittem rá a halványpink fényzselét, olyan lett a körme, mint az igazi, senki meg nem mondta volna, hogy rágja.

Nem szólt semmit, félrebillent fejjel hallgatta a rádiót, biztos még nem értett mindent, mint én az elején, amikor idejöttem, és mint aki kicsit süket, nagyon figyelt minden szóra. Egy pillanatig azt hittem, engem néz, de aztán láttam, hogy a fejem mögött az órát. Tényleg siettem, de minden rétegnél meg kell várni, amíg megköt, mert különben hiába dolgoznék, másnapra lejönne az egész. Egyszer meg is szólalt, hogy siessek, és ingerülten hátravetette a haját, de én csak még jobban lehajtottam a fejem, és bólogattam. Csak még a masszázs van hátra, mondtam, a nap végén az utolsó vendég ezt mindig ingyen szokta kapni. Ez persze nem igaz.

Elkezdtem a vitaminos olajjal ápolni a körömágyakat, aztán finoman haladtam az ujjakon felfelé, és egyenként bemasszíroztam az ujjai közé, síkos volt mindenhol, hajlékony és feszes, és olyan sima, hogy tényleg érezni lehetett alatta a csontokat, mindkét kezemmel simogattam, aztán nagyon finoman gyúrogattam és dörzsölgettem, ha izzadt is a kezem, az olaj miatt nem lehetett megérezni. Az én ujjaim is elég fehérek, de sokkal párnásabbak, mint az övéi. Most először volt bennük kíváncsiság, mintha az ő kezéből sugárzott volna át. Ki akartam tapogatni mindent, a kézfején és a hajlataiban, megbizsergetni, felrázni, ráébreszteni, hogy ott vagyok, végigkúszni a tenyerében, végig egyenként a szívvonalon és az életvonalon, megtudni, hogy eljön-e még, és megengedné-e, hogy egyszer neki is csináljak egy szép lepkés körmöt, olyat, amilyet csak én tudok. Rettentően koncentráltam, de ránézni persze nem mertem közben, sőt a szemem is behunytam egy pillanatra, szerencsére semmi nem látszott a hajamtól, még az sem, hogy harapdálom a számat.

De akkor Linocska mobilja megint megszólalt, és ő kirántotta a kezét a tenyeremből, előhalászta a telefont, rápillantott, aztán fintorogva kinyomta a hívást és felállt, pedig még csak a jobb kezével végeztem. Idegesen törölgetni kezdte az illatos olajat, és nagyon halkan még valamit káromkodott is közben oroszul, aztán elővette a pénztárcáját, rám se nézve odadobott elém ötven eurót. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak akkor tudtam utána szólni, hogy ez sokkal több, amikor már az ajtónál volt. Sietek, mondta, és kiment.

Nem tudom, miért futottam utána. Nem a pénz miatt, azt ott hagytam az asztalon, csak a táskámat kaptam fel, és a csajoknak nem is szóltam, csak kifordultam az ajtón. Rengetegen voltak az utcán, de Linocskát egyből megláttam, ringva ment a tízcentis sarkain, egy kirakatnál megállt, belehajolt az üvegbe, mint a gyerekek, és kifestette a száját, tűzpirosra. A körmei még innen messziről is szépek voltak, csillogtak nagyon. Ahogy ott állt, és csücsörítve koncentrált, elképesztő keveréke volt a kölykös bájnak és a hanyag eleganciának, többen meg is álltak egy pillanatra, nézték, nemcsak a férfiak. Én is megálltam, nem akartam, hogy észrevegyen, úgy dobogott a szívem, mintha futottam volna. Egyik pillanatban azt gondoltam, hogy odamegyek és jól megverem, az ilyen lányokat, mint ő, gyerekkoromban a copfjuknál húztam körbe a játszótéren, ha megsértettek, aztán persze sírva kértem bocsánatot. A másik pillanatban meg azt gondoltam, hogy addig megyek utána észrevétlenül, addig követem a nyomát, mint egy kutya, amíg meg nem tudom, hogy hol lakik, aztán egész éjszaka őrzöm az ablakát, és mindent, de mindent megtudok róla. Velem így ne bánjon senki.

Egy ezüstszürke BMW állt meg mellette hirtelen, a sofőr áthajolt és kinyitotta a járda felőli ajtót. Már majdnem ott álltam Linocska mögött, úgyhogy láttam, hogy egy igazi strici vezeti, egy hátranyalt hajú buzi, ismertem a fajtáját, ez egy ilyen környék, tele van mindenfélékkel. Morrant egyet oroszul, Linocska meg szó nélkül beszállt, de mielőtt becsapta volna az ajtót, egy pillanatra még kinézett az utcára, a szeme szinte világított, és nagyon riadtnak látszott, mint aki azt várja, hogy valaki erősen átölelje. Egyenesen rám nézett. Vagyis inkább átnézett rajtam. Nem ismert meg.

Nem tudom, meddig álltam ott, valahogy a tenyeremből jött fel a fájás a szívembe, a tenyeremből, amivel két perce még a kezét simogattam. Mire magamhoz tértem, Linocska úgy eltűnt, mint a pihe. Én meg majdnem belefejeltem a kirakatba, oda, ahol az előbb még a szája látszott. Vérezném össze az arcom, legyen rajta valami, amiről felismerhetnek. Legyek ne. Ne legyek. Ne legyek. Persze nem csináltam semmit, elindultam tovább, végig az úton, figyelmesen és hidegen.

Igen, és azt sem szabad elfelejtenem, hogy mi történt utána. Rögzíteni kell azt is, hogy tudjam: amikor átmentem a zebrán, majdnem elütött egy motoros, és mikor ordítozni kezdtem vele, egyből levette a sisakját, rám vigyorgott, és azt mondta, ráadásul elég gyöngéden, hogy entschuldigung, szeretem neked kerek segedet, komm mit. Csak akkor ismertem meg, hogy a török. Én meg gondolkodás nélkül elmentem vele, mint Linocska a stricivel, mert már úgysem számított semmi.

Persze lehet, hogy nem is volt igazi török, mert nemcsak, hogy bajusza nem volt, de tetoválás is volt a hasán, egy széttárt lábú meztelen nő, de alaposan el volt rajzolva, olyanok voltak a lábai, mint a hurkák, vagy a széttárt ujjak: csak terpesztett ott, égnek fordított szemekkel, és a haja összeolvadt a török mellkasán a szőrrel. Én akkor is baszok, mikor fel se áll, ezt mondta a török vigyorogva, és tényleg, ahogy ott önelégülten végignyúlt az ágyon, az ernyedt pöcse éppen a rajzolt nőnek a lába között feküdt, de ezt már csak az ajtóból láttam, mert amikor ki akartam menni az előszobába a ruhámért, váratlanul felkapcsolta a villanyt, biztos azért, hogy megnézze, tényleg kerek-e a seggem. Hát ezt a nőt nyalogattam én a szőrös hasán a sötétben, ezért röhögött úgy a hülye pöcs török, amikor életemben először meg bírtam alázni magamat, hogy annyira rossz legyen, hogy elfelejtsek mindent. Amikor a hasán volt a fejem és a hajamat markolászta, apám jutott eszembe, meg a kocák röfögése.

Nem akarok felkelni az ágyból. Nem akarom elhúzni a függönyt. Nem akarok tovább bő ruhákban járni és körmöket reszelni. Férjhez akarok menni, hogy végre már elfelejtsek mindent. Soha nem fogok férjhez menni. El akarok menni innen. Nem akarok elmenni sehova. Kettétörni, mint a porcelán, eltűnni, mint a kirakatról a Linocska szája.

Nem akarok többet beszélni róla. Csak róla akarok beszélni.