Hét éve nem írtam neked levelet – férj a feleségének minek is írna? – de mobilon úgysem tudnám elmondani, hogyan törtem el a lábam, éppen a legrosszabbkor. A gyerekek már alszanak, Mamus hozta őket haza az oviból, és csak annyit érzékeltek az egészből, hogy ma elmaradt a fürdés. A fájdalom persze meg sem közelíti azt, amikor a nászutunk első napján eltörtem a gerincemet, csak hát akkor te is velem voltál, és hiába voltam deréktól nyakig begipszelve, mint egy tehetetlen szobor, mégis türelmesen ápoltál; jól esik felidéznem az ujjaidat, amint gyöngéden simogatva mosdatsz. Most is sízés közben buktam fel, de ezúttal nem neked akartam imponálni a bravúrjaimmal – azazhogy mégis. Ha nincs ez a baleset, sosem tudod meg, de így muszáj elmondanom, mit is kerestem én ma délelőtt a hegyen.
Reggel beteget jelentettem, és ahogy elvittem Petiéket, beültem a kocsiba és felmentem a Kétforráshoz. Léccel a vállon vágtam neki az erdőnek. Fenn még térdig ér a hó, de kérges és kásás, nehéz utat törni benne; a vízmosás szélén egy őz nyomát követtem, és sajnáltam, mert látszott a kínlódása, amint be-beroppant alatta az egyenetlenné fagyott felszín. Hideg volt nagyon. A nap csak homályos világosság az ágak közt derengő szürke égen – biztosan te is láttad a kórház ablakából, hogy milyen bizonytalan, bágyadt idő volt délelőtt. Egész kiizzadtam, amíg felértem, de legalább megtaláltam, amit kerestem: tiszta, szűz havat egy egészen kicsi tisztáson. Itt hetek óta nem járt senki, csak a mókusok.
És akkor nekiláttam. Előbb kesztyűvel, de sehogyan sem akart összeállni; lekotortam a tetejéről a kérget, és puszta kézzel kezdtem gyúrni. Nyomkodtam, lapogattam, dürücköltem, simogattam; eleinte nehezen engedett, de aztán, talán a kitartásomtól, talán a tenyerem melegétől, egyre engedelmesebben formálódott a kezem alá. Szép sima lett végül, még hajat és szőrt is sikerítettem neki zuzmóból. És rád gondoltam közben. Arra, hogy milyen szép vagy. Igen, most ne tiltakozz, az vagy még így is, a harmadik után, kikerekedve és anyásan; igaz, nem vagy már nyúlánk és törékeny, de asszony vagy, ölelő asszony, aki nemcsak ad, de kapni is szeret, mert tudja, mit akar. Ilyen voltál, nem is olyan régen. Hogy mi történt veled azóta, kifáradtál-e, meguntál-e, vagy csak nehéz volt ez a túl gyorsan jött, váratlan várandósság, nem tudom, csak azt, hogy vissza akarlak kapni. Azt akarom, hogy mire hazajössz a babával, újra az legyél, aki voltál. Hogy megint tudj kívánni és szeretni, legelőször is önmagadat. Ezért találtam ki ezt a varázslatot.
Ezért nem nagy ár egy lábtörés. Itt kínlódom megint a gipsszel, pedig most nem engem fogsz mosdatni, hanem a babát. Nem baj, mert úgyis itt a tavasz. És ha a Kétforrás felett, arra a titkos erdei tisztásra végre besüt a nap, és megolvasztja a te alakodra formált meztelen hóasszonyt, akkor talán, magad sem érted majd, miért, de a te szíved is megindul, a te tested is átmelegszik irántam, és olyan lesz minden, mint régen. Addig meg – csak kibírom valahogy.

A Népszabadságban jelent meg.