Egy másik novella, szintén a Mozgó Világból

Mondtam anyámnak, hogy figyeljen ide, egész nap vizsgáztattam, fáradt vagyok, és különben is, negyven fok van és csúcsforgalom, de ő meg se hallotta, csak elmondta megint, hogy induljak azonnal. Még jó, hogy az egyetemről hívtam, az valamivel közelebb van hozzá, mindig mondja is, hogy többször átugorhatnék, régebben még jártam is hetente, de mostanában alig bírom rávenni magam. Csak mesél és mesél, de nem apámról, inkább mindenféle rokonokról és ismerősökről, és közben állandóan kiszaladgál a konyhába, és hol száraz bolti kekszet hoz, hol egy pohár vizet. Meg se kérdi, hogy szomjas vagyok-e, csak hozza és rakja le elém, volt, hogy hat pohárral is behozott, a harmadik után már nem is szóltam, hogy nem kérek, csak felvettem, és belekortyoltam, és megköszöntem. Végül is van benne valami logika, de inkább sört innék ilyenkor. És az is bánt, hogy nemcsak érzem, látom is, hogy a poharak ragacsosak, pedig anyám régebben nagyon vigyázott a tisztaságra. Biztos sokat romlott a szeme, csak nem akarja bevallani se magának, se nekem. Nóra mondta is neki, hogy nem kéne már egy mosogatógép? De anyám elszörnyedt még a gondolatától is. Persze az is lehet, hogy csak hideg vízzel mosogat, és a mosogatószerrel is spórol.

Bevágtam magam a kínzókamrává hevült kocsiba. Bekapcsoltam a klímát, de percekig álltam a dugóban, amíg végre kezdett hatni. Ment a rádió, és én csak arra tudtam gondolni, hogy minek ez az egész; a múltkor is, amikor ugyanezzel állt elő, és azonnal pattantam, tulajdonképpen nem is akart semmit. Csak hordta nekem a vizet, és amikor letette elém az asztalra, oldalról megsimogatta a hajamat, így ment ez egymás után kétszer, víz, simogatás, víz, simogatás. Amikor végre rákérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is hívott, azt mondta, hogy elfelejtette. Már az ajtóban álltam, amikor egyszerre elfelhősödött az arca: de hiszen nem is adtam neked limonádét! És már fordult is be a konyhába, mielőtt mondhattam volna valamit.

Megálltam a konyhaajtóban. Egy virágos rongydarabból göngyölt ki egyetlen szem citromot. Néztem, ahogy előveszi a kést a fiókból, félig háttal állt nekem, néztem a gyűrűket az ujján, ahogy a kövek a citrom világító sárgájától még zöldebbnek látszottak. Gyerekkoromban sokat könyörögtem, hogy adja kölcsön a gyűrűit a kalózok kincse játékhoz, de mindig megmutatta, hogy ha akarná, se tudná levenni őket, ezek a nagymama gyűrűi, magyarázta, csak neki sokkal kisebb volt a keze. Ez külön tetszett, hogy ezek tulajdonképpen egy halott gyűrűi, mindig úgy képzeltem, hogy a Kerekes nagymama, akit csak képről ismertem, és ezért fiatal lányként tudtam csak elképzelni, egy frissen elfoglalt hajó fedélzetén fekszik kalapban, hosszú fehér ruhában, mellkasán piros vérfolt, egy halálfejes kalóz térdel mellette és a gyűrűit rángatja. Ma persze kicsit lötyögnek már a gyűrűk az anyám ujján, de most meg a bogos ízületei miatt nem bírja őket levenni.

Az Astoria és a Blaha között megint dugó volt, húsz percig állt a sor, időnként káromkodások sisteregtek fel, amikor egy-egy motoros vágott át a szinte egymásnak préselődött autósorok között. Doboltam a kormányon és fütyörésztem. Eszembe jutott az indiánfekete hajú lány, a mai utolsó vizsgázó, aki szinte észrevétlen, de annál kihívóbb mosollyal a szája sarkában Csáth Géza szerelmi életéről értekezett. Ketten voltunk a teremben. Fel kellett volna állni, odalépni hozzá, szó nélkül a kézfejemre csavarni a copfját, és úgy feszíteni hátra az arcát és a hosszú, hibátlan nyakát, hogy onnan alulról nézzen a szemembe. Jó, mondtam, és melyik a kedvenc novellája. Egy elmebeteg nő naplója. Novellát mondtam, kisasszony. Elpirult, zavarba jött. Anyagyilkosság, mondta gyorsan. Nem is faggattam tovább, mert akkor tovább kellett volna látnom az izzadságtól oldalt a melléhez tapadó blúzt, ellapoztam az indexében a képről, amit a legszívesebben kitéptem és eltettem volna magamnak, és beírtam a jelest. Az ajtóból még visszanézett, köszönöm, tanár úr, mondta halkan, de diadalma teljes tudatában, mert érezte ő is, hogy legfeljebb hármast várhatott volna. Nekem mindegy volt, csak éppen a kezem szorult ökölbe az asztal alatt. Hirtelen meglódult a sor, beletapostam a gázba. Legalább békén hagyna anyám, amikor ott vagyok, engedne ülni a hűvös, elsötétített nagyszobában, és inni azt a vacak limonádét, sok jéggel, vodkával. De ő ott ül mellettem és mesél és mesél, azon az elvékonyodott, új hangján, egy egészen idegen, idegesítő öregasszony, olyan, mint bármelyik. Pedig milyen határozott, milyen büszke volt még nem is olyan régen, csak apám halála óta ingott meg. A lakásból alig jár ki, és a régi barátai helyett most az új szomszédokkal próbál ismerkedni, bár a barátnői is nagyon megfogyatkoztak már, kihalnak sorra.

A múlt héten megállított a lépcsőházban egy csinosnak igazán nem mondható vörös nő, mostanában sok ilyen menedzser vénlány vásárolt lakást a házban, és valósággal számon kérte rajtam, hogy miért nem látogatom soha az anyámat. Honnan veszi, hogy soha? Hát nem most is itt vagyok? A nő arca még jobban elfelhősödött: ő maga mondta, sőt mondja minden nap. Sokszor sír is szegény. És azt is elmondta, folytatta komoran, hogy a létminimum alatt él, a rezsit is alig bírja kifizetni, nemhogy a gyógyszereit. Nagyon kérem, mondta a vörös nő, mint egy revizor, változtasson ezen a tarthatatlan és méltatlan helyzeten. Én már többször felajánlottam, hogy adok kölcsön, de a Tóth néni sosem akarja elfogadni, azt mondja, majd egyszer biztos eljön a fia, és segít.

Éppen anyámtól jöttem akkor is, de egy szót se szólt rezsiről vagy gyógyszerekről, Erzsébetről beszélt. Számtalanszor halottam már a történetét, tudtam, hogy anyámnak barátnője volt, ígéretes színésznő. Anyám a teljes ruhatárát megörökölte. Létminimum helyett ezekről a ruhákról beszélt anyám, hogy Erzsébet melyiket mikor viselte, emlékszel arra a strucctollas kalapra, kérdezte fátyolos hangon, még eléggé az elején jártunk a felsorolásnak, úgyhogy mondtam, hogy igen, mert erre tényleg emlékeztem, nem is nagyon tudnám elfelejteni, amikor anyám egyszer betoppant meghallgatni az előadásomat a színészet és az írás kapcsolatáról a tokaji írótáborban, és abban a dög melegben egy hihetetlenül nagy, fehér kalapban jelent meg, ki tudja, hogy fért fel vele a vonatra és hogy nem állította meg útközben a rendőr, a kalapról pedig legalább másfél méter hosszan lógott le a laza pelyhes, kicsit már molyette dísztoll. Ugye, pukkadtak a nők? kérdezte anyám, már a panziószobában, amit végül nagy nehezen mégis megszereztem neki. És az benne a legkülönösebb, hogy azt hiszem, az a sok száraz kékharisnya tényleg irigyelte. Legalábbis mind köréje gyűltek, és faggatóztak, ő meg ragyogott. Ahogy ott álltam a nővel szemben a lépcsőházban, azt gondoltam, visszamegyek és számon kérem anyámon, hogy mit művelt, de nem akartam több időt veszíteni, inkább azt mondtam a nőnek, hogy most is az anyám gyógyszereiért megyek, szegény nagyon feledékeny mostanában, előrehaladott szklerózisa van, ne is törődjön vele, hogy miket mond. A vörös nőnek elkerekedett a szeme, aztán azt mondta, jaj, ne haragudjon, nem tudtam. Igazán nem látszik a nénin.

Annyi igazság volt is a dologban, hogy Nóra néha tényleg elmegy a gyógyszerekért, ilyenkor szokott is panaszkodni, hogy milyen drágák, különösen a depresszió elleni szerek. Nóra azt se felejti el hozzátenni, hogy mennyit spórolunk azon, hogy ő semmit sem szedett szülés után, csak állandóan sírt és törte a poharakat sorra, aztán seperte fel a szilánkokat, néha a kezét is megvágta ilyenkor, arra értem haza, hogy a gyerek pelenkáján véres ujjnyomok sorjáznak, de Nóra csak felmutatta a bekötött kezét, és akkor tudtam, hogy megint eltört valamit. Anyámmal is így vesztek össze, mert az elején még el-elhoztam hozzánk, de amikor egyszer megérkezett és meglátta, hogy a konyha tele van üvegcseréppel, Nóra pedig a tévé előtt alszik, kijelentette, hogy ne hozzam többet ide, ő ezt nem akarja látni. Aztán valahogy elfelejtette a dolgot, Nórával legalábbis beszélő viszonyban van, de én többet nem ajánlottam fel, hogy elhozom, ő meg magától nem jön ilyen messzire. Azt hittem, azt is elfelejtette, hogy van unokája, legalábbis soha nem kérdezett róla semmit.

Furcsa volt, hogy most nyitva találtam az ajtót. Anyám mindig alaposan bezárkózik apám halála óta, nagyon fél „a rablóktól”. A konyhába mentem először, hátha találok valami hideg italt vagy legalább egy kis jeget, egészen összetapadt a szám. Nyitom a hűtőt, sötét és üres, ki van kapcsolva. Ki tudja, lehet, hogy hónapok óta így van, elromlott, vagy csak anyám hülyült meg egészen, és így akar spórolni az árammal. De akkor mit eszik ebben a melegben? Csak nem élhet kekszen és vízen, bár tényleg, az utóbbi időben más ételt nem láttam nála. Gyorsan kivettem egy homályos üvegű poharat, csurig töltöttem csapvízzel, megittam. Csak aztán mentem megkeresni anyámat.

A hálószobában találtam rá, a toalettasztalka tükre előtt. A redőny miatt félig sötét volt, és először azt hittem, hogy anyám díványpárnákat tornyozott oda, de ahogy megreccsent a talpam alatt a padló, egyszercsak megmoccant ő is, és meglepően fürgén felém pördült a kis fehér gyógyszertári forgószéken, amit még apám hozott haza emlékbe, amikor nyugdíjba ment. Azt hiszem, eltáthattam a szám a meglepetéstől, mert anyám ragyogó mosollyal kérdezte: Ugye, milyen szép? Látod?

Egy fényesen csillogó, sötét bunda volt rajta, trapéz szabású, elegáns darab, valóban szép, ez még a félhomályban is látszott, csak az volt kicsit disszonáns, ahogy térdig kilátszott alóla a csontsovány, fehér, papucsos lába. Egyszer már láttam ezt a bundát, de nem anyámon, hanem Nórán. Amikor anyám legutóbb kórházban volt, Nóra feljárt néha megöntözni a virágokat, és egyszer felhívott az egyetemen, mégpedig az anyám telefonjáról, és azt mondta, hogy azonnal látni akar. Volt valami a hangjában, ami miatt nem tiltakoztam. Negyed óra múlva már ott is voltam, az ajtó akkor is nyitva volt, és Nóra ugyanebben a bundában jött elém, valahol megtalálta az anyám ruhái közt, csipkés melltartó volt alatta csak, és csak arra emlékszem, hogy aznap nem mentem be az előadásomra. Nóra gyertyát gyújtott a hálószobában, és a délelőttöt ott töltöttük a nagy fekete ágyon, ahol a szüleim negyvenkét éven át aludtak egymás mellett a lehúzott redőny mögött. A gyerek is akkor foganhatott, legalábbis Nóra szerint. A bundáról viszont se azelőtt, se azóta nem hallottam, bár már akkor se értettem, hogy mi a büdös francért nem adja el anyám, ahelyett, hogy a létminimumról siránkozna. Ki hallott már olyat, hogy egy nyugdíjas félmilliót érő nercet tartson a szekrényében, meg drágaköveket hordjon, pedig a combnyaktörése óta nem is járhat sehova. Nemcsak logikátlan, hanem tiszta pazarlás. Arról nem is beszélve, hogy még életében nem hordta szerintem.

Anyám nyakán még egy sálszerű szőrme is lógott, róka volt, mert rajta volt a feje és a lába is, anyám a gyűrűs kezével simogatta, kacéran mosolygott, várta, hogy mondjak már valamit. Aztán, ahogy sokáig nem csak néztem, ő szólalt meg. A kincsem, mondta. Erzsébet a Csárdáskirálynő bemutatójára csináltatta. Most hallottam a rádióban, hogy megint divat a bunda, gondoltam, Veronkának adnám.

De anyám drága, minek egy csecsemőnek bunda?

Anyám ezen meglepődött. De nem lehetett zavarba hozni.

Majd belenő, mondta.

Add inkább Nórának.

Ettől anyám dühös lett:

Nórának ehhez semmi köze, kiabálta magából kilelten, Nórának erről nem is kell tudnia!

Mégis, hogy fogom eltitkolni előle?

Anyám meglepő lendülettel félrelökött az ajtóból, és kifelé indult. A bundának erős molyirtószaga volt, és szárazon recsegett. Nem akartam anyám után menni. A tükrös asztalhoz mentem inkább, és leültem a székre. Most mit csináljak. Elkezdtem nyitogatni a fiókokat, mint gyerekkoromban. Annak idején pár rúzs volt benne, szappanok, meg nagyon hátul, egy csukott dobozkában, óvszer, amit biztos apám szerzett be. Most tele volt mindegyik gyógyszeres dobozokkal. Párat megzörgettem: üresek voltak mind. Minek tárolja anyám ezt a sok kacatot? Néztem magam a kicsit már homályos, légyköpte tükörben. Itt nézte magát anyám minden reggel. Legalább ezt nem Erzsébettől örökölte.

Suhogás, csoszogás és recsegés hallatszott, és anyám rátette a kezét a vállamra. Már nem volt dühös, a tenyerén éreztem. Meglepett, mennyire ráismertem a kezére. Mielőtt hátrafordulhattam volna, odatett elém egy papírlapot:

Ráírtam, hogy a bunda a Veronkáé. De innen addig el nem viszitek, amíg meg nem halok.

Jól van, mondtam. Hát akkor köszönjük.