Forrás:
Narancs XVIII. évf. 48. szám – 2006-11-30
könyvmelléklet – kritika
http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=13954

Meglep. Olyan harmonikus szubjektum hangját halljuk ezekben a versekben, aki arányosan részesedik és részesít – a létből, életből, elmúlásból -, akinél a család burkára a természeti, kozmikus szféra és még az absztrakt túlvilág is szépen ráboltozódik. Folyamatosságban él, s a halál tényét is át tudja törni fohásszal, siratással, az újjászületés ígéretével. Akinél a test-lélek kettősség spirituálisan feloldódik, a lelkiség selyme megszépíti a szexualitást, a szerelem a házasságba probléma nélkül, érzékien belesimul. Egy olyan nő dallamos hangját halljuk, aki természetes módon érett asszonnyá, anyává, feleségként sem tompult szenvedélye, és a posztmodern zavargásban is meg tudott maradni tiszta hangú költőnek.
Meglepő, hogy ma, amikor az információzuhatag a bizonytalanságokat az őrületig szaporítja, amikor a szubjektum nem találja magát, az identitás rázós kérdés, a humánum rohad, a metafizika, ha van, jéghideg; amikor a nőtől a madonnaszerep áll a legtávolabb, és kiderült, hogy az emancipáció éppúgy roncsolja, mint az alávetettség – igazán meglepő manapság az ilyen telt, nemes, égből pottyant asszonyi lélek, mint ami Szabó T. Anna verseiben énekel. Jól énekel, kétség nem fér hozzá, hogy kitanulta a költői mesterséget, van füle, született költőként forgatja, csiszolja a válogatott szavakat, és úgy meg tudja fodrozni a mondatokat, hogy az olvasónak beúsznak a weöresi dallamemlékek. Más dallamreminiszcenciák is persze, hiszen jambusoknak, anapesztusoknak, adóneusoknak, daktilusoknak se szeri, se száma, a költőnő a legritmikusabb versformákat használja. Túlzás, groteszkezés, rájátszás, posztmodern kombinálás nélkül. Nem, ő komolyan veszi és kényezteti a nyelvet, pallérozott ízléssel kezeli, retorizálja, a nyugatos, újholdas hagyományra alapozva.
Az ő érzelmei sohasem privátak, mindig a világ szól általuk, az intim események, mint például a szeretkezés, szülés, alvás a világ húrjait pengetik. A költői intellektus szerszáma nem a merész, rontó-bontó reflexió, hanem a visszafogottan szentimentális, finom („költői”) merengés. Őt nem a különbségek és a hézagok (világaink ördögi inkompatibilitása), hanem a megszokott, lírikummal agyoninjekciózott, klasszikus (és kiégett) „nagy kérdések” mozgatják. Az elmúlás például, a kötet egyik fő témája, a fene egye meg, teljesen kifújt költői toposz, egyszóval unalmas arról merengeni, hogy a nagymama rókabundáját megették a molyok, a luftballon elpetyhüdik (Szabó T. Anna sohasem írna le ilyen hibás szót), az amarillisz hervad a vázában, és a kinőtt gyerekcipő a pincében rothad. És akkor mi van? Induljunk meg? A költőnő nem ismeri a klasszikumot illető maró iróniát, márpedig a jelenkor többek között pont erről látszik szólni. De nem akarok igazságtalan lenni. Ebben a versben (a címe: 33) találtam azt a három sort is, mely nekem a legjobban tetszett a kötetből: „álmomban émelyegni kezdek, / s az élvezettől részegült öt érzék / visszaöklendi bűzös lakomáját -„.
Szabó T. Anna azonban szerencsés alkat, mindig talál kiutat: a halál csúnya dolog ugyan, de mocorog a magzat; a test kimúlik, de lobog a lélek; mi öregszünk, de a gyerekeink virulnak; az élet csupa változás, de a múlt bennünk őrződik, meg ilyenek. Nemritkán a tanulságot is leszűri: „Hogy kihűl minden. Csak az újszülöttek / és a gyermekek szuszogása forró, / meg az egybeforrt szerelmeseké.” A szerelem, ugye, általában mindenkinek alkalmat ad az egybeforrt ellentmondások reménytelenségének megtapasztalására, Szabó T.-nél ellenben a hitvesi szerelem erotikuma meghozza azt a sóhajos melegséget, ami a lírai tojások inkubátoraként működik. Lehet, hogy szemtelen vagyok, de például a Tangó című, átfinomított coitus-versben annyi a daktilus, az adóniszi kolón meg az ősszimbólum, a fallikus kígyó meg a láng, hogy az már tényleg geil.
Ahol az életfilozófia ekként összegződik: „Házunk a várunk, így gondolkozom”, ott talán tényleg van esély az idill fenntartására. Kell hozzá egy boldog házasság és egészséges gyerekek, valamint szellemi erő, mely felturbózza azt, ami egyébként csak (kis)polgári édelgés lenne. Ezúttal minden adva van, a szerencsés férjet parázs erotikus szeretet fonja körül, a gyereknyelvi zsenialitás frappáns versben örökül meg, az életképek allegorikus jelenetekké dúsulnak (pl. a lakáskeresés, lomtalanítás, karácsonyfa-leszedés, kirándulás). A családi idillt létidillé emeli és fokozza a líraiság: „erős váram legyen a képzelet”, fogalmazza meg a nem túl fantáziadús projektet a lírai én. Konkrétabban: „egy legyek / világ, veled, vagy istenség, veled”. Az ambíció elég régimódi, de tagadhatatlanul igényes.
Az a vicc, hogy elsősorban a habos jambusoknak, tarka ritmusképleteknek, alliterációknak, jó rímeknek és asszonáncoknak köszönhetően az élet és a lét ebben a költészetben valóban közösül, méghozzá filozófusokat meghazudtoló módon, az eufónia és a gondolathiány összetartó ereje révén. Ha a „gondolathiány” szó túl durvának tűnik, még egyszer megemlítem, hogy merengés, révedezés, allegorizálás, tanulságleszűrés, aforisztikusság van bőven ebben a lírában, a gondolati erő viszont nagyjából ezen a színvonalon marad: „jó, ami nem bánt, és ami nekünk jó”.
Az érzelmek skálája az enyhe melankóliától az asszonyi megelégedettségen át a halált megvető ujjongásig terjed. Az avarszagú melankólia az elmúlás kiégett verstémájával függ össze, a megelégedettség a test és az anyaság örömeivel, az ujjongás pedig a puszta természeti létezést, az egészséget illeti, amit női oldalról, a termékenység áldása felől közelít a költő, egészen konzervatív nőiséggel: „Az érv nem izgatott, / csak foganni és teremni akartam, / csak fogadni a teremtő magot.” Ide aztán bejön az Isten is, jobban mondva az istenhit vágya, érzelmisége, ami felment az alól, hogy törögessük ezt a kemény diót. „Ha úgy hinnénk el az Istent, mint újszülött az anyát” – hangzik az asszonyi formájú hit-elv, mely szépnek szép, csak agyilag nem nagyon visz előre. Az Isten „segítség a nincsben”, áll egy másik versben, ahol végre kipattan egy egész jó kis paradoxon is: „Valamit tud, még akkor is, ha nincsen. / Nincsen segítség. Segítség a nincsben.” (Ő)
Vegyes isten keresztény, panteisztikus, pogány reminiszcenciákból, ki/mi az isten nincsét sem nélkülözi. A feltámadás és az újjászületés, a kíméletlen elmúlás és a ciklikusság képzetei átfolynak egymásba, egymást mentegetik, amint keresztényi szeretet és pogány szerelem is jól megférnek. A létmohóság, az élet dicsérete himnikus magaslatokat is elér, haláltényt ír felül. Ősrégóta csodált csoda, ahogy éjszakából nappal, méhből gyermek, télből tavasz születik – ez itt néha jászolos lírát terem: „fekete pillás, lehunyt szemeknek / suttogom egyre: nagyon szeretlek…”. Vagy: „üdv néked, új fény, új parancsoló!” – az ujjongást a kelő nap és a bébi egybelátása váltja ki. Őszintén csodálkozom a szent család honosításán – ha ebből a Napkelte című újszülöttköszöntőből nem is, de más versekből azért kiderül, hogy nem mágikus, mitikus időkben, hanem Budapesten vagyunk, mégpedig mai napság.
Ugyanakkor az őstermészetben. A költőnő együtt rezeg, olykor eksztatikusan azonosul az összecsapó fellegekkel, „a világ tündöklő egé”-vel, letüdőzi a természet illatait, magasra hágó ambíciója az együtt lélegzés a mindenséggel. A leghosszabb nap című versben ritmusban, képekben meg is esik az azonosulás, összbiológiai eufória harsan, és káosz/rend, élet/halál elragadtatottan egymásba fordul. Azonban a túlvilág is izgatja a költőnőt, „az időtlen hullámzás igézete”, ahova úgy kerülünk be, ha „önmagunkon átbukunk”. Van ebben valami vészjósló, és ezen a bukó-ponton még egy kis szarkazmus is a papírra cseppen: „kivonás, osztás, marad a nulla: / kimosdott, tiszta, O-szájú hulla”. Sirató, ima, szenvedélyes könyörgés a tromf, hogy aztán a költőnő igen bátor és egyértelmű állításokkal, tiszta rímekkel közeledjen a kötet végéhez: „Én vagyok én, az istené a testem, / de istent test nélkül is ismerem.” (Műtét)
A csúcson című versében, mely valóban egy hegycsúcsra van szi-tuálva, Szabó T. tömören összefoglalja jelenlegi léthelyzetét: „…Két / kisgyerekkel ölemben, vállamon / választottam kezével, / szüleim, / szeretteim körében, nyári erdők / fái fölött, a fényes déli napban”. A vers problémája az „örökre” lehetetlensége, az idill tarthatatlansága. Ez így közhely. Azt kellene észrevenni, hogy az idill, a földi harmónia bukolikus képzete, a „beteljesítem, amiért lettem” teleológiája, a szubjektumnak ez az ősnői teltsége, egységessége és egyesülhetnékje, világuniója, kozmikus természetessége ma filozófiailag tarthatatlan. A változatos dallamok, a választékos, szép hangzású szavak habosítják, nemes mázzal fényesítik ugyan, de gondolati erő híján nem tartják meg ezeket a kiművelt kellem-verseket az univerzális alaptalanságban.