Forrás: ÉS
http://www.es.hu/index.php?view=doc;16200

A költő ötödik kötetének témája: a boldogság. (És még annyi más, például: a női öregség; például: a halál; például: az idő múlása.) A versek egy fiatal, két kisgyereket nevelő anya létvilágát ecsetelik, a megelégedettség apró és létfontosságú eseményeit, a földi világban való megkapaszkodás jelentéktelennek tetsző mozzanatait. Szabó T. Anna ebben a könyvben éppen ezt az érzelmi sávot választja központi formául, él motívumaival, s mondja el általános létérzetének elemeit, olykor némileg óvatlanul, védtelenségig rúgó őszinteséggel. Semmi kétség, a boldogságot, a beteljesedést költői formába önteni vajmi nehéz (a magyar költészetben tán Petőfinek sikerült egyedül – s ha verseit 1847-ben olvassuk, az elmúlt jó másfél század „megelőlegezett” tapasztalataival, talán berzenkedtünk is volna ennyi puha dallam hallatán). Szabó T. Annának sikerül (itt-ott tán kissé túladagolva). És miért? Azért, mert „boldog-verseit” a fenyegető „semmi” szólításával ellensúlyozza, s általában olyan jelentős verseket tud felsorakoztatni kötetében, amelyek a boldogság-versek felhőtlen derűjét és bársonyos suttogását jelentősen árnyalják.

A kötetet ért méltatlan támadások sem az egyes költemények sokrétűségét nem veszik figyelembe, sem a kötet egészében arányosan elosztott egyes, katarzist gerjesztő pontokat. A csúcson című megelégült „boldog-verset” többen is ingerülten elmarasztalták. Miért? Mert abban a lírai alany „sütkérezik a fényes déli napban”? Kérdezem: hitelesebb volna ez a költészet ebben a stádiumában, ha a lírai alany viszolyogva ellökné magától porontyait, szülés után undorral fordulna el férjétől, már szoptatás közben más hímek után ácsingózna, vagy hirtelen támadt hidegséggel moccanna az ágyban? Kérdezem: komolyan veszszük-e, hogy minden esemény, tapasztalat vagy érzés lehet költemény tárgya (vagy mindez csak akkor érvényes, ha a létezés undorító, redves, tályogos elemeit részletezzük előszeretettel)? A mesterkélt idillt joggal elutasító kritikusok szem elől tévesztik, hogy az említett versnek van egy harmadik szakasza is. Az „Itt jó”-fordulatot ugyanis ez az öt sor követi: „De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik, / milyen görcsösen markolja a földet. / Pedig ha soha nem állok fel innen, / ha belekövülök a ragyogásba, / akkor is csúszni fogok lefele.” Kétségtelen, Szabó T. Anna nem válogatott elég szigorúan. De… De Elhagy-kötete mégis tartalmaz másfél tucat olyan jelentős, esetenként nagy verset, amely, meggyőződésem, megüti a maradandóság mércéit. Felsorolok ezek közül néhányat: Elhagy, A tanulság, Egy hároméves, Mágia, Ingatlan, A mai nap (ennek első része, úgy érzékelem, Kosztolányi egyik hangját intonálja), Hullám, Invokáció, Hal, Jegyzőkönyv, Leépülés, Siralom háza, Lányok, Műtét, 33.

Emlékezetes marad például, micsoda huncut humorral ábrázolja a költő a két-három éves gyerek beszédmódját, szófordulatait. Olvassuk el újra meg újra például az Egy háromévest. (Ez teljesen új elem a magyar költészetben. Mint ahogy ebben a savanyú kultúrában új az a bátorság is, ahogyan meri ábrázolni a boldogságot. Ezek költői-etikai kérdések. Nem rejtem azonban véka alá, hogy némelyik versben csakugyan hevenyészett ez az ábrázolás, és itt-ott valami negédes mellékíz szegi kedvünket.) De lényegében azt mondhatom: a kötet szép, újszerű és költői. Milyen megrázó például, ahogy a költő az öregasszonyokat és halálos kiszolgáltatottságukat ábrázolja. Ez idill? Erre nincs szava a kritikának? Itt semmi nyoma a derű mesterkélt, erőltetett akarásának: „Ez leszek én is: csupasz öregasszony. / Már ha megérem. / Büdös kórházi mosdószivaccsal / mosom a fülem, az ölem, a térdem. // Perdül a nővér, tréfálni próbál – / „lányok, mi ez a pisiszag?” / Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű / lányok nyílt szájjal alszanak.”

Úgy gondolom, minden költőt a legjobb teljesítményén kell mérni és emlegetni; de legalábbis: legjobb teljesítményének semmibevételével lehetetlen őt méltányosan jellemezni. A kötetet pofon ütő hozzászólások a kortárs magyar költészetben már-már kötelezőnek tekintett katasztrófa-közérzetet kérik számon Szabó T. Anna költészetén. A halványabb darabok miatti ingerültség mintha képtelenné tenné a kritikusokat a jó versek felismerésére. Való igaz: ez a kötet két kötetet tartalmaz. Egy verseskönyv körüli szenvedélyes vita a költő számára kétségbeejtő, de egyúttal katartikus is lehet. Bízom abban, hogy Szabó T. Anna az Elhagy-kötetben kissé eltakart nagyszerű versek sorát folytatja majd.
Szabó T. Anna: Elhagy

A költő ötödik kötetének témája: a boldogság. (És még annyi más, például: a női öregség; például: a halál; például: az idő múlása.) A versek egy fiatal, két kisgyereket nevelő anya létvilágát ecsetelik, a megelégedettség apró és létfontosságú eseményeit, a földi világban való megkapaszkodás jelentéktelennek tetsző mozzanatait. Szabó T. Anna ebben a könyvben éppen ezt az érzelmi sávot választja központi formául, él motívumaival, s mondja el általános létérzetének elemeit, olykor némileg óvatlanul, védtelenségig rúgó őszinteséggel. Semmi kétség, a boldogságot, a beteljesedést költői formába önteni vajmi nehéz (a magyar költészetben tán Petőfinek sikerült egyedül – s ha verseit 1847-ben olvassuk, az elmúlt jó másfél század „megelőlegezett” tapasztalataival, talán berzenkedtünk is volna ennyi puha dallam hallatán). Szabó T. Annának sikerül (itt-ott tán kissé túladagolva). És miért? Azért, mert „boldog-verseit” a fenyegető „semmi” szólításával ellensúlyozza, s általában olyan jelentős verseket tud felsorakoztatni kötetében, amelyek a boldogság-versek felhőtlen derűjét és bársonyos suttogását jelentősen árnyalják.

A kötetet ért méltatlan támadások sem az egyes költemények sokrétűségét nem veszik figyelembe, sem a kötet egészében arányosan elosztott egyes, katarzist gerjesztő pontokat. A csúcson című megelégült „boldog-verset” többen is ingerülten elmarasztalták. Miért? Mert abban a lírai alany „sütkérezik a fényes déli napban”? Kérdezem: hitelesebb volna ez a költészet ebben a stádiumában, ha a lírai alany viszolyogva ellökné magától porontyait, szülés után undorral fordulna el férjétől, már szoptatás közben más hímek után ácsingózna, vagy hirtelen támadt hidegséggel moccanna az ágyban? Kérdezem: komolyan veszszük-e, hogy minden esemény, tapasztalat vagy érzés lehet költemény tárgya (vagy mindez csak akkor érvényes, ha a létezés undorító, redves, tályogos elemeit részletezzük előszeretettel)? A mesterkélt idillt joggal elutasító kritikusok szem elől tévesztik, hogy az említett versnek van egy harmadik szakasza is. Az „Itt jó”-fordulatot ugyanis ez az öt sor követi: „De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik, / milyen görcsösen markolja a földet. / Pedig ha soha nem állok fel innen, / ha belekövülök a ragyogásba, / akkor is csúszni fogok lefele.” Kétségtelen, Szabó T. Anna nem válogatott elég szigorúan. De… De Elhagy-kötete mégis tartalmaz másfél tucat olyan jelentős, esetenként nagy verset, amely, meggyőződésem, megüti a maradandóság mércéit. Felsorolok ezek közül néhányat: Elhagy, A tanulság, Egy hároméves, Mágia, Ingatlan, A mai nap (ennek első része, úgy érzékelem, Kosztolányi egyik hangját intonálja), Hullám, Invokáció, Hal, Jegyzőkönyv, Leépülés, Siralom háza, Lányok, Műtét, 33.

Emlékezetes marad például, micsoda huncut humorral ábrázolja a költő a két-három éves gyerek beszédmódját, szófordulatait. Olvassuk el újra meg újra például az Egy háromévest. (Ez teljesen új elem a magyar költészetben. Mint ahogy ebben a savanyú kultúrában új az a bátorság is, ahogyan meri ábrázolni a boldogságot. Ezek költői-etikai kérdések. Nem rejtem azonban véka alá, hogy némelyik versben csakugyan hevenyészett ez az ábrázolás, és itt-ott valami negédes mellékíz szegi kedvünket.) De lényegében azt mondhatom: a kötet szép, újszerű és költői. Milyen megrázó például, ahogy a költő az öregasszonyokat és halálos kiszolgáltatottságukat ábrázolja. Ez idill? Erre nincs szava a kritikának? Itt semmi nyoma a derű mesterkélt, erőltetett akarásának: „Ez leszek én is: csupasz öregasszony. / Már ha megérem. / Büdös kórházi mosdószivaccsal / mosom a fülem, az ölem, a térdem. // Perdül a nővér, tréfálni próbál – / „lányok, mi ez a pisiszag?” / Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű / lányok nyílt szájjal alszanak.”

Úgy gondolom, minden költőt a legjobb teljesítményén kell mérni és emlegetni; de legalábbis: legjobb teljesítményének semmibevételével lehetetlen őt méltányosan jellemezni. A kötetet pofon ütő hozzászólások a kortárs magyar költészetben már-már kötelezőnek tekintett katasztrófa-közérzetet kérik számon Szabó T. Anna költészetén. A halványabb darabok miatti ingerültség mintha képtelenné tenné a kritikusokat a jó versek felismerésére. Való igaz: ez a kötet két kötetet tartalmaz. Egy verseskönyv körüli szenvedélyes vita a költő számára kétségbeejtő, de egyúttal katartikus is lehet. Bízom abban, hogy Szabó T. Anna az Elhagy-kötetben kissé eltakart nagyszerű versek sorát folytatja majd.

A költő ötödik kötetének témája: a boldogság. (És még annyi más, például: a női öregség; például: a halál; például: az idő múlása.) A versek egy fiatal, két kisgyereket nevelő anya létvilágát ecsetelik, a megelégedettség apró és létfontosságú eseményeit, a földi világban való megkapaszkodás jelentéktelennek tetsző mozzanatait. Szabó T. Anna ebben a könyvben éppen ezt az érzelmi sávot választja központi formául, él motívumaival, s mondja el általános létérzetének elemeit, olykor némileg óvatlanul, védtelenségig rúgó őszinteséggel. Semmi kétség, a boldogságot, a beteljesedést költői formába önteni vajmi nehéz (a magyar költészetben tán Petőfinek sikerült egyedül – s ha verseit 1847-ben olvassuk, az elmúlt jó másfél század „megelőlegezett” tapasztalataival, talán berzenkedtünk is volna ennyi puha dallam hallatán). Szabó T. Annának sikerül (itt-ott tán kissé túladagolva). És miért? Azért, mert „boldog-verseit” a fenyegető „semmi” szólításával ellensúlyozza, s általában olyan jelentős verseket tud felsorakoztatni kötetében, amelyek a boldogság-versek felhőtlen derűjét és bársonyos suttogását jelentősen árnyalják.

A kötetet ért méltatlan támadások sem az egyes költemények sokrétűségét nem veszik figyelembe, sem a kötet egészében arányosan elosztott egyes, katarzist gerjesztő pontokat. A csúcson című megelégült „boldog-verset” többen is ingerülten elmarasztalták. Miért? Mert abban a lírai alany „sütkérezik a fényes déli napban”? Kérdezem: hitelesebb volna ez a költészet ebben a stádiumában, ha a lírai alany viszolyogva ellökné magától porontyait, szülés után undorral fordulna el férjétől, már szoptatás közben más hímek után ácsingózna, vagy hirtelen támadt hidegséggel moccanna az ágyban? Kérdezem: komolyan veszszük-e, hogy minden esemény, tapasztalat vagy érzés lehet költemény tárgya (vagy mindez csak akkor érvényes, ha a létezés undorító, redves, tályogos elemeit részletezzük előszeretettel)? A mesterkélt idillt joggal elutasító kritikusok szem elől tévesztik, hogy az említett versnek van egy harmadik szakasza is. Az „Itt jó”-fordulatot ugyanis ez az öt sor követi: „De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik, / milyen görcsösen markolja a földet. / Pedig ha soha nem állok fel innen, / ha belekövülök a ragyogásba, / akkor is csúszni fogok lefele.” Kétségtelen, Szabó T. Anna nem válogatott elég szigorúan. De… De Elhagy-kötete mégis tartalmaz másfél tucat olyan jelentős, esetenként nagy verset, amely, meggyőződésem, megüti a maradandóság mércéit. Felsorolok ezek közül néhányat: Elhagy, A tanulság, Egy hároméves, Mágia, Ingatlan, A mai nap (ennek első része, úgy érzékelem, Kosztolányi egyik hangját intonálja), Hullám, Invokáció, Hal, Jegyzőkönyv, Leépülés, Siralom háza, Lányok, Műtét, 33.

Emlékezetes marad például, micsoda huncut humorral ábrázolja a költő a két-három éves gyerek beszédmódját, szófordulatait. Olvassuk el újra meg újra például az Egy háromévest. (Ez teljesen új elem a magyar költészetben. Mint ahogy ebben a savanyú kultúrában új az a bátorság is, ahogyan meri ábrázolni a boldogságot. Ezek költői-etikai kérdések. Nem rejtem azonban véka alá, hogy némelyik versben csakugyan hevenyészett ez az ábrázolás, és itt-ott valami negédes mellékíz szegi kedvünket.) De lényegében azt mondhatom: a kötet szép, újszerű és költői. Milyen megrázó például, ahogy a költő az öregasszonyokat és halálos kiszolgáltatottságukat ábrázolja. Ez idill? Erre nincs szava a kritikának? Itt semmi nyoma a derű mesterkélt, erőltetett akarásának: „Ez leszek én is: csupasz öregasszony. / Már ha megérem. / Büdös kórházi mosdószivaccsal / mosom a fülem, az ölem, a térdem. // Perdül a nővér, tréfálni próbál – / „lányok, mi ez a pisiszag?” / Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű / lányok nyílt szájjal alszanak.”

Úgy gondolom, minden költőt a legjobb teljesítményén kell mérni és emlegetni; de legalábbis: legjobb teljesítményének semmibevételével lehetetlen őt méltányosan jellemezni. A kötetet pofon ütő hozzászólások a kortárs magyar költészetben már-már kötelezőnek tekintett katasztrófa-közérzetet kérik számon Szabó T. Anna költészetén. A halványabb darabok miatti ingerültség mintha képtelenné tenné a kritikusokat a jó versek felismerésére. Való igaz: ez a kötet két kötetet tartalmaz. Egy verseskönyv körüli szenvedélyes vita a költő számára kétségbeejtő, de egyúttal katartikus is lehet. Bízom abban, hogy Szabó T. Anna az Elhagy-kötetben kissé eltakart nagyszerű versek sorát folytatja majd.