Forrás: Litera, 2006 november 11.
http://www.litera.hu/hirek/oromkonnyek

Örömkönnyek
Szabó T. Anna: Elhagy, Magvető, 2006
Olyan individuum szólal meg ezekben a sorokban, aki számára az egyszeriség az örökkévalóság és a sorsszerűség garanciája, aki számára a teremtettség és a teremtés természeterejű misztériumába a beavatás lehetséges, aki alanyi helyzetét nem az elszigetelt, kimondhatatlan egyén hasadtságaként éli meg, hanem az ember alapadottságaként, az egymásra találás reális lehetőségeként, hovatovább a boldogság forrásaként.
komment
küld
nyomtat
Ami első olvasásra feltűnik Szabó T. Anna verseskötetében, az a pozíció és hang, ahonnan és ahogyan beszél; a léttapasztalásnak egy, ha úgy tetszik, szokatlan perspektívája, amely azonnal felhívja magára a figyelmet. Ennek a versbeszédnek, ennek a megközelítésnek, a női világban-lét efféle megformálásának igen vékony szálú hagyományát ismerjük csupán, és ez a női líra folytatóira, jelen idejű képviselőire ugyanúgy igaz. Noha legkevésbé sem gondolható el egynemű tradícióként a modernitás társadalmának és kultúrájának a női szerepeket, ha nem is minden tekintetben újraosztó, de sokszorosan felszabadító, nagyobb mozgásteret biztosító paradigmaváltása nyomán kialakuló, női szerzők által megalkotott irodalom, mégis megkockáztatható, hogy épp a fentiek tükrében a női beállítódás, mondjuk találomra, Emily Dickinsontól Sylvia Plathig, beleértve a magyar irodalom ebben a tekintetben megkésett fejlődését, hasonló kérdéseket vet fel. Túlnyomórészt fájdalmas regiszterek szólalnak meg; a férfi-nő párbeszédnek keserű monológjai, az alávetettségnek és a kiszolgáltatottságnak, a beteljesületlenségnek és az elhagyatottságnak palackpostái bocsátatnak útra. Persze az is mondható, hogy mindez az európai líra jelentős részére igaz, „fajra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül”. Ekképp még élesebben kontrasztos Szabó T. Anna költészetének Elhagy című állomása, amelyben a hangsúlyok máshol, tehát másképpen csoportosulnak, a kérdések iránya mást céloz.

Az Elhagy verseinek „játéktere” elég pontosan lokalizálható, a tematikus csomópontok viszonylag egyértelműen körbeírhatók, az írói látószög nagyobb nehézségek nélkül megragadható. Voltaképp a nőiségnek az archetipikus önazonosságpontjai nyomán szerveződik a kötet, vagy még konkrétabban: az asszonyi lét mélyen kódolt szerepösszefüggéseire irányul a tekintet – az anya, feleség, szerető, barát attribútumainak erővonalai között történnek meg a versek. Történnek, állítható, mert az Elhagy egyik jellegzetes poétikai sajátossága, hogy feltűnően nagy része narratív szervezettségű versekből áll, akár az egykori lakások számbavételéről (Ingatlan), akár egy lomtalanításról (Lomtalanítás), akár egy alvó férfi talpának leírásáról (A nézés tárgya), akár egy hároméves gyerek kíváncsiságáról (Egy hároméves) esik szó. „Képzeld, mi történt” – kezdi Szabó T. Anna A mai nap című versét. Igen, talán megjelölhető ez a versmondat, mert a maga kikezdhetetlen és megkerülhetetlen egyszerűségében utal arra a „trambulinra”, ahonnan ez a költészet elrugaszkodik, és amely a legkevésbé sem a „történő semmi” – hogy egy merőben más létszemléletű poétát, Petri Györgyöt idézzük –, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is valami. Szabó T. Anna költészetében a történet, a létezés ideje, a maga testiségében átélhető és lírailag érzékíthető, egyedi tapasztalata áll a középpontban.

Ha további sarokpontok megadhatók ebben a könyvben, akkor az előbb említett test „tömege és formája”, mint a személy ittlétének öntapasztalása, amely a másikkal, a Te-vel való találkozásokban szembesül sajátmagaságával, vagyis a férfi/nő, férj/feleség, csecsemő/anya, gyerek/anya stb. összefüggésében beszél a létezés és/tehát a teremtményiség öröméről. „A test öröme” – így kezdődik A futás, ezzel az előzőhöz hasonlóan elemi mondattal, amelyet értelmezésünk szempontjából szintén kurziválhatunk. Egy másik meghatározó vonása ugyanis ezeknek a verseknek az olykor kimondottan himnikus, máskor elégikus hangnem, az emelkedett és sokszor elragadtatott, dúrba transzponált hálaadás, máskor a mollban továbbrezgő taktusok, hovatovább a panteisztikus megindultság, a létezés ajándékának és oltalmának dicsérete. Klasszicizmusra játszó akcentusai épp ebben keresendők/találhatók; hogy a kreatúra ittlétét nem a keresztény testfogalom drámai paradoxitásában leli fel, hanem megkísérli helyreállítani a világ egészszerűségét, a személyesség horizontján, a mikrokozmikus harmónián keresztül a kozmikusat. Olyan individuum szólal meg ezekben a sorokban, aki számára az egyszeriség az örökkévalóság és a sorsszerűség garanciája, aki számára a teremtettség és a teremtés természeterejű misztériumába a beavatás lehetséges, aki alanyi helyzetét nem az elszigetelt, kimondhatatlan egyén hasadtságaként éli meg, hanem az ember alapadottságaként, az egymásra találás reális lehetőségeként, hovatovább a boldogság forrásaként. A megélt világot önkinyilatkoztatásként alkotja tovább.

Kosztolányi Hajnali részegségének nem a visszatekintő, a meghívottság tapasztalatát egy heuréka-pillanatban átélő figurája beszél itt, hanem a „vendégség” minden parányi és nagyszabású részletébe, annak jelenidejében belefeledkezni tudó alak. Az áldott állapot, a szülés, a szeretkezés, az anyaság, a szerelem, azaz a különneműségeknek a családi egységben feloldódó olykor „pattanásig feszült és feszített” boldogságos világát – megint csak a test és/tehát az élet panteisztikus relációjában – az elmúlás, másképpen a bomlékonyság feltartóztathatatlan végideje fenyegeti „mindösszesen”, mondanám, de a fordulat mégsem passzol, mert Szabó T. Anna ezúttal sem a drámai, szakadékos semmi felé tágítja világát, annak ellenére sem, hogy pl. Leépülés és Műtét című verseiben – Rakovszkyt idézően – pontosan tárja fel a halálhoz mért lét végtapasztalatait. Ezt azonban a megengedő irónia hangsúlyaival teszi, nem a beletörődés és nem is az elszenvedés, hanem az elfogadás sztoikus derűjével.

Kérdés azonban, hogy ez a feszített víztükrű, hovatovább zsigeri (lásd: a test!) emelkedettség, bármily jelzett mélységek fölött is zajlik, nem oldódik-e fel önmaga érzéseiben, vagyis önfeladásának határait elérve, a Másikkal való számtalan értelmű egyesülés örömében nem veszt és téveszt-e formát, nem sodródik-e a darázsdongású és szőlőillatú bukolika védett lugasába? A kilenc ciklusból álló könyv negyedik szakasza, a Forró vibrálás címet viselő ezekre a veszélyekre „hívja fel a figyelmet”, pontosabban: ezeket a „veszélyeket szenvedi el”, amennyiben Szabó T. Anna ehelyütt a népköltészet formai parafrázisainak ráolvasásszerű regiszterébe csábul, örömáradásának hovatovább mintha megszólalnia már csak az egyszerűség ezen mélységet-élességet vesztett felszínén lehetne mód. Törés következik be a könyvben, amely formai és szemléleti fegyelme következtében többnyire ellenáll az efféle – bár olykor felbukkanó – kísértéseknek.

Az Elhagy költészete azonban az örömkönnyek felszáradása után sem marad nyom nélkül; szokatlan lélegzetvételű női (!) szöveg szól, szofisztikált alakban „az örömről, amelynek neve” – van, és amely, úgy látszik, nem mindig „máshol”, hanem néha itt, köztünk, a közelünkben – „van”.
Jánossy Lajos