Az ÉS-ben jelent meg a Követési távolság rovatban.

Szabó T. Anna megelozo, Fény címu kötetében van egy fantasztikus játékos kísérlet: egy nyolcrészes verset olvashatunk, egy megnevezett tárgyról (Népstadion metrómegálló), s a költo a nyolc különálló részben, ahogy a mottó mondja, Moholy-Nagy László nyomán (A fotográfiai látás nyolc eleme), nyolcféle látásmódot konstruál és mutat be. A táj, a szemlélt „valóság” nem változik – a látásmód mégis mindig más lesz: a költo, a szemlélo néz mindig másként, hol absztrakt módon, hol pontosan, hol gyorsan, hol lassan stb. E vers mintha ars poeticaként szolgálhatna e költészet egésze számára is: Szabó T. Anna itt is, többi verseiben is szinte sportot uz abból, milyen csodálatos gazdagon tudja variálni képeit és látványait, milyen sokféle aprólékossággal tudja körülírni költoi világának tárgyait, s mennyire különbözo módszeru megfigyelésekkel tudja irányítani látásának képkivágásait – a mai magyar költészetben alighanem o az, aki a legeroteljesebben ragaszkodik a régebbi költészet képiségéhez (hisz tudjuk: ut pictura poesis), s leghatásosabban tudja elvarázsolni az olvasó látványigényét. Az o költészetében minden elsosorban látványként jelenik meg, s a költo minden verssorában úgy tesz, mintha csak nézne – miközben maga a látása a megtestesült értelmezés. Szabó T. Anna ugyanis abban is követi Moholy-Nagy „technikai” leírását, hogy láttatása során soha nem akarja elhitetni velünk, sem azt, hogy amit lát, azt egyszeruen és naivan reprodukálja, sem azt, hogy a tárgyak vagy valóságelemek esetleg maguktól kínálnák azt, amit bennük meg lehet látni. Szabó T. Anna költészete az elsodleges érzékeléshez kötött látvány mesterséges megteremtését produkálja (ezért is remek e kötet címválasztása, mely mintha a filmcsinálás „rögzítésére” alludálna, miközben pedig affirmatíve a mozgást emeli ki és jelöli meg!), olyan mesterségességgel, mely közben az érzékletességet rögtön, ugyanazon aktus keretében fogalmivá is transzponálja. E versekben mintha nem „látott” képeket, nem festményeket, nem is fényképeket, hanem valóban, ahogy a cím ígéri, „filmkockákat” látnánk, melyek önmagukban alig utalnának valamire, alig mutatnának valamerre – történetüket, azaz létrejöttüket nekünk, olvasóknak kell kitalálnunk vagy megéreznünk.
E költészet legizgalmasabb poétikafogása valószínuleg abban ragadható meg, hogy miközben képeket teremt, állandóan utal a képteremtés paradox ellentmondásosságára is. S ez a gesztus bizonyára azért érvényesülhet oly nagy erovel, mert azonos azzal, ahogy Szabó T. Anna egész saját költészetét látja és láttatni akarja. E költo nagyon komolyan (bár egyáltalán nem teoretikus absztrakciók szintjén) játszik el a lét- és megismerésfilozófiák legfontosabb kérdésével: vajon hogyan is ragadható és mondható ki az alaptapasztalat, melyre aztán egy világnézet, egy hit, egy etikai tartás vagy akár egy költészet felépülhet („felviláglik a látható tudás: / mindennapos megvilágosodás”). Szabó T. Anna versei komolyan állítják, és meggyozoen hitetik el, hogy a szerzonek van fogalma a fogalom-elotti tapasztalatról, s ha nem is akarja (hisz nem is akarhatja!) kipróbálni e tapasztalat verbális átadhatóságát, átadhatatlansága felett (szerencsére) nem is kesereg, hanem egyszeruen, mondhatnám, nemes leegyszerusítéssel és egyben emelkedettséggel „csak” tudomásul veszi, s láttatásának alapmozzanataként kezeli. Amint egy nagyon szép versének záradékában ki is mondja: „Ez csak hasonlat. Ez már a Külön. / A csecsemo nem tud hasonlatot. / A Soknevu, a Névtelen, az Egy / övé. Még nem: én vagyok. Még csak: vagyok.” E költészet látásmódjának legfontosabb meghatározója alighanem ennek az individuális elkülönülésnek (azaz a mai posztmodern retorikák szerinti „elkülönbözodésnek”) az elfogadása, a tárgyiasítása, a képbe fordítása (ahogy egy nagyon eros megfogalmazás mondja: „mert aki másnak ismeros, az magának lesz idegen”).
Szabó T. Anna e nagy tapasztalatot, e kötet verseinek tanúságtétele szerint, gyermekének szülése, születése kapcsán nyerte vagy fogalmazta meg – a magyar költészetben eddig szinte példátlan módon írván meg a szülés misztériumának, kiszolgáltatottságának, csodájának és mindennapiságának nagyon bonyolult összefüggéseit és közönséges ellentmondásosságait. A magyar költészet anyaverseitol radikálisan különbözo módon úgy írja le a szülésnek, az anyaság tanulásának tapasztalatát, hogy teljes mértékben mellozi az anyaságnak vagy a szülo-gyermek viszonynak erkölcsi viszonyításait, s az anyaságnak „társadalmiságát”, azaz konvencionalitását szinte figyelembe sem veszi. A kórházi lét, a gyermek „létrehozása”, a gyermekkel való együtt mozgás kényszere, idegensége és öröme olyan eroteljes rögzítést, valóságosságot és vizionárius távolságot nyer egyszerre Szabó T. Anna költészetében, hogy szinte ámulhatunk: hogyan fér meg egymással ily „természetességgel” a közöny és a szenvedély, a szentimentalizmus és a mechanika, a kinn és a benn tapasztalata, a tárgyiasság és a kísértetiesség. Szabó T. Anna költészetében talán az a legmeglepobb és legmegrázóbb, ahogy verseiben egymás mellett, egymást áthatóan jelentkeznek a legélesebben szembenálló minoségek is – jóllehet olyan „tematikát” rögzítenek, melyekhez eddig az egyszólamú harmonikusság költoi szólama tapadt. Ha nagyon profánul akarnánk szólni: e versekben a gyermek mint alkalom és modell is szerepel, rajta keresztül az tapasztalható meg (no persze ilyen nézés és láttatás mellett!), milyen lehet még és már a világ érzékelése és megélése – ha kívülrol, anyaként, vagy ha belülrol, csecsemoként szemlélnénk… (Például: „Mi a tuz? Hogyan feltételezheto, / hogy azt látjuk, amit a csecsemo?”). Szabó T. Anna verseinek gyönyöru, feszített paradoxonai (például: „és ugyanazt a gyönyört érzed, / és ugyanazt a kínt”) e kettosség folyamatosan fenntartott dominanciáját kívánják, megszüntethetetlenül, közvetíteni.
Szabó T. Anna versei mindig „tárgyiasak” (a la Szabó Lorinc és Nemes Nagy Ágnes), s biztosan kötodnek a térnek bizonyos pontjaihoz, látványainak szinkron térbelisége mindig is érvényesíti magát. Látványai, különös módon – noha gyakran elevenítik fel a hagyományos „természetköltészet” szép toposzait – mindig városias érzékelést elevenítenek meg: mintha egy városlakónak az lenne a normális élethelyzete, ha az ablakából kinézve, egy üres, nemegyszer ember nélküli város „természetét” vagy fényeit figyelné meg (például a Fehér, Estefelé, Munkadal címu versekben). Mintha Kosztolányi Hajnali részegségének, a huszadik század talán legnépszerubb versének folyamatos újraírása zajlanék – radikális fogalmi és poétikai átértelmezésben. A Holtido címu nagy vers e gesztusnak szinte csodálatos inkarnációját mutatja: a szemlélo („aki ablakkeretben állva / libaborösen, egyedül / bámul lefele az utcára”) az üres város kísérteties, emberszabásúan halotti vízióját látja („Még másfél óra: elindulnak, / kikelnek ágyukból a holtak…”), miközben felette a Tejút „fut fényesen és üresen” – az egzisztenciális világérzékelés fenségének és ürességének együttes bemutatására aligha találhatnánk ennél imponálóbb példát… A város terében egymást éri a csoda és a megszokott üresség, a fények villódzó varázsa és az idegenség halotti fenyegetése – ez az a környezet, melyben megfogalmazódhat e költészet nagy ígérete, a „térzajlás”, melyben minden a maga helyén van, miközben, a zajlás során, minden el is mozdul onnan; hacsak egy költo pillantása (vagyis: verse) nem rögzíti az adott pillanat sajátos mozgását és egyediségét; hisz „az új látvány kitörli majd / a tegnapit, a holnapit.”