Forrás: ÉS, LI. évfolyam 9. szám, 2007. március 2.
http://www.es.hu/print.php?nid=15961
A kritika párja Bedecs László írása.

Ketten egy új könyvről – Szabó T. Anna: Elhagy. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 127 oldal, 1990 Ft

„Elhagy” – ezt a szokatlan és meghökkentő címet adta Szabó T. Anna új kötetének: íme, az egyedül álló igének, a feltételezett mondat állítmányának nemcsak hogy bővítménye nincsen, hanem alanya sincs. A magányos szintagma, ami persze már önmagában is úgy működik és hat, mint egy hiányos szerkezet, nem árulja el, ki vagy mi hagy el kit – legfeljebb jóindulatú ráértéssel egészíthetjük ki az ellipszist: engem hagy el. A kötetet végigolvasván aztán mintegy magától értetődően láthatjuk be a címválasztás szerencsés jogosságát: a költő, aki az idő múlásáról, azaz a lassú öregedésről énekel, azt tematizálja verseinek folyamatában, ahogy a felnőttélet során az élet elemei, jelenségei, tárgyai, kapcsolatai elhagyják azt az embert, azt a személyt, aki hajdan mintha ennek az „elhagyásnak” épp ellentétét feltételezte volna, vagyis azt, mintha az élet megélése az élet jelenségeinek felhalmozását, megőrzését, kiteljesedését jelentené. E kötet versei rendre az elmúlásról, a leépülésről szólnak, s annak megtapasztalását tekintik alapélménynek, hogy az életben minden, amivel az ember, a költő életének megélése során kapcsolatba került, nem is csak végső soron, folyamatosan múlik s eltűnik, akár tárgyiasságában, akár lelkiségében (talán ezért is játszik e versekben oly nagy szerepet a hagyaték jelensége, a szó erőteljes kétértelműségében: a világ, mely épp elhagyatik, valaki utáni hagyatékként jelenik meg, másrészt pedig a világban mindaz, ami látható és fellehető, valaki által otthagyott tárgyiasságként ragadható csak meg…). Klasszikus tapasztalat mindez már nagyon régen a költészetben – Szabó T. Anna e kötete mintegy csak újraformálja mindazt, amiről a hagyományból oly sokat megtanulhatott, s amihez oly sok példát és előképet találhatott a maga számára.

Ez az újraformálás azért hathat olyan erősen, mert igencsak paradox gesztussal indít. A versek beszélője, az ifjú anya, aki oly megrendítően írt és ír a szülés és anyaság nagy élményéről, kifordítja az anyaság bizalmi állapotának nagy toposzát, s épp arra koncentrál: mennyire az elhagyás állapota is egyszersmind a gyermek szülése, nevelése, a vele való (idilli vagy nehézségekkel teli) együttlét; az anya-gyermek kapcsolat mint életmodell, mint világmodell épp azt fogja felmutatni és képviselni, hogy még a legszorosabb együttlét is állandóan a kapcsolatok újrafogalmazását igényli, s még a gyermekkel való testi együtt-létezés sem tud állandó és maradandó biztosságában fennmaradni. E versek világa a gyermek szemszögéből úgy mutatja be a gyermek felnövését, mint az anyától való elszakadás fájdalmas tapasztalatát („nem ő vagyok én, / idegen, idegen, elhagy…”), az anya szemszögéből pedig úgy, mintha a gyermeki lélek kibontakozása és önállósodása már minden egyes csekély mozzanatában is egy idegenség megteremtődését is képviselné – az anya, mikor csodálja kicsiny gyermekének naiv tapogatódzását a világ felé, azt kénytelen tudomásul venni, hogy mindez egyben azt is jelenti, hogy a gyermeke épp elhagyja őt. Szabó T. Anna anya-gyermek versei, melyek persze az elfogódott és elkötelezett anyai szeretet szemszögéből íródnak, ettől a kettősségtől válhatnak egy roppant erős személyiség- és társadalomlélektani világlátásnak szinte modellértékű példáivá: miközben eljátszanak a családi élet teremtett idilljének szép utópiájával, rögtön problematikusnak is mutatják az igényelt harmóniát – hiszen épp abból a tapasztalatból indulnak ki, hogy még az idillikusnak épített kapcsolatok is azonnal bomlásnak, leépülésnek indulnak; ami felépül, rögtön, már épülésének pillanatában el is bomlik. E folyamatos és megállíthatatlan bomlásnak legradikálisabb képviselője a látványos öregedés és persze végül a halál – e modell érdekében szerveződik úgy e kötet, hogy a kezdő versek idillígéretét, melyek a gyermek születésének újdonságát és örömét írják körül, a befejezés nagy halálsorozata ellenpontozza.

Nyilván nem kevesen olvassák úgy e verseket, egyes részeiknek, soraiknak harmóniaigényét leegyszerűsítve és abszolutizálva, mintha egészükben is közvetlen idillt ígérnének vagy teremtenének (egy nagyon éles és nagyon érzéketlen kritika, Radics Viktória Magyar Narancs-beli írása meglehetősen igazságtalanul meg is rótta már ily szempontból e kötetet) – holott kiindulópontjukban mindig is az a tapasztalat áll: a világ legyőzhetetlenül veszélyeztetett és bizonytalan (csak néhány példa: „csak kóválygok, mint kísértet, a házban”; „fekszünk üresen és álomtalan”; „hirtelen tényleg csak a semmit láttam”…). E világ mindig idegen és sokszor kaotikus, s a benne élő ember/költő/anya nem tehet mást, mint tudomásul vevén e világszerkezetet, éppen létező szeretetelvű kapcsolataiba (család, szerelem, anyaság) kapaszkodik, s e kapcsolatokat, jóllehet látja megállíthatatlan alakulásukat és átváltozásukat, pillanatnyiságukban, épp személyhez kötöttségük révén, szembeállítja a világ zűrzavarával; az a szép sor, mely egy hosszú, több regiszteren játszó verset zár le: „Ahová te mész, oda jöjj velem”, épp lebegtetett paradoxitásától nyeri erejét, hisz egyrészt azt sugallja, hogy a beteljesülő találkozás reménye csak óhajként fogalmazódhatik meg, másrészt viszont a megfogalmazás misztikus abszurditása révén magának a reménynek is esendősége mondatik ki (más kérdés persze, hogy az egész versből kiszakított szakasz a kötet hátlapján önmagában nyilván egyértelmű olvasatot kínál). Szabó T. Anna e kötetével mintegy megismétli és újraírja a harmincas évekbéli Szabó Lőrinc Különbékéjét, s olyan világot szeretne elképzelni a maga számára, amelyre talán leginkább az ugyanakkor keletkezett Illyés Gyula-kötetnek a címe (nem a kötet egésze!) utalhatna: Rend a romokban. Szabó T. Anna nem azt állítja e versekben, hogy a világban zavartalan a boldogság, hanem azt írja körül, hogy a világban csak a szeretetelvű kapcsolatok teremthetnek nyugvópontokat, még akkor is, ha e kapcsolatok is rendre ki vannak téve az időbeli leépülés fenyegetésének (hiszen „nem kősziklára építettünk”, s … „köd van. Ki kell várni.”). Mindez pedig már egyáltalán nem idilli világszemléletet sugall…

Szabó T. Anna e kötete szervesen folytatja azt a nemes és szép poétikát, melyet előző köteteiben már kipróbált és kidolgozott: e versekben is az igen finoman árnyalt tárgyias megfigyelések, a szokatlanul élesen kivágott képiségek dominálnak (e költői gesztusrendszer és technika legharmonikusabban megvalósult eredményét az előző, rögzített mozgás című kötetében láthattuk; e mostani kötet, nem tagadható, egyenetlenebb az előzőnél, s néhány darab esetében a szerző meglepően rövidre zárt megoldásokat is megengedett magának). A szerző e kötetben is elsősorban a látvány világát mozgatja és mozgósítja, s itt is folyamatosan eljátszik a variációs technikák gazdag ornamentikájának lehetőségeivel (nagyon szép és erős például az a kettősség, melyet a kötet elején álló Elhagy című vers, s e versnek szelíd iróniával átírt parafrázisa, „remixe” alkot együttesen). A megszokott látványoknak váratlan és merész elmozdításával, a mindennapi jelenségeknek hirtelen feldíszített, s ezáltal mindennapiságukból kibillentett megjelenítésével, a kicsiny jelenségeknek makacsul követett, sorozatos variálásával e versek különlegesen érzéki benyomást képesek kelteni – s ezt az érzékiséget a vers sokszor kiterjeszti a reflexív mondatoknak fogalmi szférájára is. Ez az érzékiség adja Szabó T. Anna költészetének legnagyobb erejét: érzékisége garantálja szépségét is, értékét is.