Forrás: Korunk
http://89.42.110.12/oldal.php?ev=2003&honap=7&cikk=369

„Tündérfogócska – igazán!” – elsőként Babits sora jutott eszembe a kötettel kapcsolatban. Üdítően bájos verseket olvashattam benne, érett remekműveket. A filológiai tudás mint háttér, nyilvánvaló. Míves tradíciókat folytat ez a néha játékos, máskor meg komor, ám csorbítatlanul elegáns költészet. A legnagyobbakat veszi példának: a tömörítést mintha Aranytól, a kifejtést, színezést Kosztolányitól, a lendületes tempót Szabó Lőrinctől, a meg-megtörő lendületet, szárazon elcsukló hangot akárha Hervay Gizellától tanulta volna. Nagy érdeme, hogy mívességét királynői ékként hordja, nem válik ékszerésszé; lírája egységes és egyéni marad.

Szabó T. Anna erőteljes, de könnyed és moderált versbeszédben mesél történetet az emberi létezésről: a valóság „részvéttelen, magábaforduló tökéletességét” (lásd Kosztolányi: Őszi reggeli) állítja szembe (és pontos ráérzéssel mögéje), szegezi neki az érzékelő lények csodálatának és a meleg, az otthon iránti vágyának. Az örökös mozgást, változást, a dolgok, eszmék egymásba alakulását rajzolja folyamatosan hullámzó, ám következetesen mozgó vonallal. Egy ilyen rendszerben a halál sem játssza már el a kiközösített, ős gonoszság szerepét, nem mint a lét ellenségét látjuk, hanem pusztán mint a világ dolgait felölelő ciklus egy önkényesen megbélyegzett helyét, idejét, értékét. A mindeneket átható halálszag jellemzően európai kényszerképzetével vitatkozik. Nem veti el egészében, de átértelmezi, távol-keleti és buddhista áthallások mentén. A halál hangulati tartalma tagadhatatlan – emberi mivoltunkat kellene feladnunk, hogy tagadhassuk. Szenvtelenül szemlélni az elmúlást annyi, mint kívül kerülni mindenen, ami élő, önmagunkon is, elvonatkoztatni társadalmi szerepünktől, családunktól, mindentől, ami tulajdonképpen meghatároz és emberré nevel. A versek opciója: bemutatni a halált mint az élőket zaklató gondolatot, mint minden fázisában természetes folyamatot (agóniával, elmúlással, oszlással), majd bemutatni a hozzá szorosan tapadó érzelmeket, a túlzások nélküli, egészséges szomorúságot, az ösztönös riadalmat.

Enyhén borongós, komoly „igazságát” érzékeny hangulatfestéssel és természeti szimbolikával mutatja fel. A mindennapokban keresi és leli meg szimbólumait. Nem emeli ki őket eredeti környezetükből, így válhat a természet maga is szövegkörnyezetté. Amikor aprólékosan ábrázol vagy csendéletszerűen elénk állít valamit, mintegy festeni akar a lelkünkre. Ecsetkezelése leheletfinom, tapintatos és szabatos, innen már a mi dolgunk, hogy lelkünket megfogja a festék. Ennek a szép és nyugodt léleknek a mindennapjait – bár kibernetikus világunkban, főképp Budapesten, ez már-már „természetellenesen” hangzik – a természet tölti ki. Ugyanakkor a nagyvárosi létet sem utasítja el, miért is tenné, mikor idegen tőle mindenfajta elutasítás: a léthelyzet ismerőssé és magától értetődővé válik az empátia által.

A kötet első verse (Szél, lomb, eső) ars poetica értékű, a cím hármas szimbólum, Szabó T. Anna költészetének három leggyakoribb, jellegzetes motívuma. Ezek a motívumok adják az első fogódzót a stílushoz és a témához: impresszionista előképű, halk költészetet sejtetnek, mely a hagyományos értékeket kutatja egyéni megvilágításban. A kifejezés mögött azonban valami fölényes és szomorú tudás, a hiábavalóság sejtése lapul, és tesz minden leírást, pillanatképet, hangulatjelentést esetlegessé: „Te tudod, hogy nincs gyógyulás. / Ne mondd el senkinek.” (Éjszaka, kiemelések itt és a továbbiakban tőlem, M. Z.) Különleges keveréke ez a természet iránti csodálatnak és az iróniának: „Tüdőd a lomb és ered folyondár: / betekert végleg, / lélegző lombból szíved kolompol: / véged van, véged.” (Éjjeli lomb)

A létezésben folyton jelen levő pusztulást találóan érzékelteti a szél pillanatnyisága, a folyó víz ereje, a lomb szaggatottsága. Mindhárom jelenség az anyag átlátszóságát példázza, felhívja figyelmünket a mögöttes jelentésekre, arra, hogy azonos elvek alapján működik és szűnik meg minden: „Most minden út a tengerhez vezet. / Sötét fenevad, mindenkit benyel. (…) Aki elalszik, mind, mind idejut. […] És elmerül a sötét víz alatt / az öntudattal fertezett anyag” (Leviatán)

Ahogy a szárazföld testét erezik a folyóvizek és vízmosások, ahogy a tengerek öble ékelődik belé, ahogy a szilárd anyag keveredik a cseppfolyóssal, úgy fonódik össze a működés önnön végével. Az anyagi világ a valószerűtlen, a kikerülhetetlen áradásába merítkezik: „Levont vitorlák, elveszett hajók. / A víz alatt ketyegnek és zenélnek / az elmerült karórák, rádiók.” (Móló) Élet és halál eleve egy, az alvás a kettő közötti átmeneti állapot, átsandítás egy másikfajta létbe: „Egy ember fekszik egy üres szobában, / csak rángó lába mutatja, hogy él. / Sötét forgószél fölötte az álma, / zúgó tölcsérben forog mindene. / Örvényes vére zuborgó folyóját / dörgve hajtja körbe a szíve. / A narancsvörös ostorlámpafényben / fel-felriad, de azt se tudja, hol. / Fekete bárka: felveti a hullám, / s megint a mélybe hull.” (Bárka)

Nemcsak a halálképzetet, hanem az életet, a biológiai és közösségi létet is konvenciók és sablonok vonzó fagyöngye fojtogatja. Nem könnyű róluk lemondani. Az elmúlásnak való ellenszegülés gyakorta kimerül abban, hogy nem ismerjük el a megtörténtét, és ez szintén a valóság meghamisításához vezet.

A költőnő kizárólag az egyszerű igazságot fogadja el, csodálatra méltó öntudattal szól: „Megtartható-e, amit látsz, a kép? / Szorítsd erősen. Hunyd rá a szemed. […] Ha múlni akar, mért őrizni meg? / Üres tükör legyél, ha nézni kell.” (Szél, lomb, eső) Az egyszerű igazsághoz hozzá tartozik, hogy tehetetlenek vagyunk a pusztulással szemben. Különösen figyelemreméltó a tükör-metafora, melyben a teljes lemeztelenedést, a belső nagytakarítást tanítja. Ez a wittgensteini gondolat (”Nem vagyok több, csupán tükör, melyben olvasóm a saját gondolatait lája, deformitásaival együtt, s e tükörkép alapján meg tudja tenni a kellő kiigazításokat.” – Ludwig Wittgenstein: Culture and Value. Blackwell, 1998. 25.) a merészségre mutat mint a megismerés adekvát módszerére. A lezáródó szem, a magára szoruló marok (”Gyűjtsd tenyeredbe az esővizet. / Szorítsd, szorítsd. A volt most múlik el” – Szél, lomb, eső) a szorítás a megőrzés módszerei, így épül a lélek: limlomot gyűjt, kuporgat, magába zár. Ugyanakkor nem szabadna feledni, hogy amit megőrzünk, az nem maga a valóság, csak annak az élménye, a képe, mint tűz után a kormozott anyag: „Akár az árvíz, vagy akár a tűz […] ilyen a tudat: hogyan is remél / áttörni léte rugalmas falán? / Mohó vágyában mindent felemészt, / de nem tud túlterjedni önmagán: / ami nem övé: nem ismerheti – / és ami övé: már nem az, ami.”(A tiszta ismeret)

A fentiek fényében válik érthetővé egy lényeges felismerés: ha a világ csak mint önmaga képe ismerhető, rögzíthető, őrizhető meg, akkor a világkép attól függ, hogy milyen eszközeink vannak a szemlélődésre. A hagyományos eszközök: a leírás, tehát a nyelv, valamint a rajz, vagyis az ábrázolás fölösleges sallangokat hordoznak, melyek csak elfedik a lényeget: „… Melléknév, ige. Köztük szorong a szenvedő alany. Nem tudni, mi. Csak azt tudni: milyen.” (Káté) Aki az emberi játszmákat ilyen szinten ismeri fel és utasítja el, aki ennyire belső ismerőse a változásoknak, az egykettőre odáig merészkedik, hogy kijelentse: „Nincs elmúlás: nappal és éjszaka, / tél és nyár egymásra vetíthető.”(Népstadion metrómegálló 7.)

Nem marad más, mint nyomot hagyni, bár ez sem túl fontos. Úgy egyáltalán: a „fontos” mint értékkategória egyszerű emberi lelemény, hogy elválassza ezáltal a felhasználhatót (ami az élet elviseléséhez szükséges illúziókat kelti) a lényegtelentől, amin a kaotikust és felfoghatatlant értjük. Mint minden emberi lelemény, ez sem létezik az alkotó fantázián, az emberi világon kívül, magyarán: külsőleg nem fontos dolog. „Nyomot hagyott / a percek finom homokján a léted. / Megcsendesült az órák árapálya, / hogy időd titkosírását elolvasd. / Felé hajolsz, mint jóstükör fölé: / magad látod – ez valamit jelent. […] Nem jelent semmit. Máris távolodsz – / és talpad nyomát elönti a víz.” (Ezt tegnap írtad) A költőnő tiszteletlenül keveri a meghatározó emberi kategóriákat: jelent – nem jelent, fontos – nem fontos. Teheti, hisz, „ki szélben, hullámzásban él, / örökre egy vele…” (Föld és tenger) – kétségtelen, hogy humánusabbnak találja nem-emberi rokonai szenvtelenségét, mint embertársai önáltatását.

Valami ironikus nyugalom tűnik jellemző vonásának: ezt hitelesíti, hogy a természettől távol, a nagyvárosban, például a Népstadion metrómegálló cseppet sem költői környezetében is ugyanúgy néz, ugyanúgy láttatja a valóságot formáló szelet, vizet, ha a lombokat nem is, és mindezzel együtt pontosan közvetíti a hely szellemét: „Hány ember halt meg itt. Autók alatt, / verekedéstől, késtől. Vérüket, / árnyékukat beitta hó és aszfalt. / A részeg, aki egyszer felbukott / és ottmaradt.” (Népstadion metrómegálló 1.)

Ahogy a fényképezés fókuszálásból, sötétkamrából és előhívásból, úgy tevődik össze a megértés is felismerésből, analízisből, majd következtetésből. A versek a megismerés e három fázisát idézik meg, így épül e kis kötet mellőzhetetlen egysége. Ráközelítéskor a kifejezés alanya keresi a kifejezés közegét, a kifejezés tárgyának – leggyakrabban homályos – tudatában. Tehetséges költőnek az anyag adja, megadja, mutatja magát: „Az önműködő látvány: kavicsok / a tengerparton, mikor az eső / megszínesíti őket […] látok, rögzítek, / exponál a szem […] ha lehunyom, / egy összevissza mozi kavarog / a sötét hívóvízben, képszavak, / forgószélmúzeum, ahol a volt: van.” (Autofókusz)

A rendező elv a szél, az eredendő mozgás, mely kicsinyes illúzióvá zsugorítja állandóság iránti szeretetünket: „a látvány tárlóját a hangtalan / és láthatatlan szél átrendezi […] egymásba fújja őket, elrobog / a perc, új képre vált a régi kép, / egymásra vetül, szétcsúszik…” (Autofókusz) Objektív és szubjektív: egyazon hazugság két oldala, a valóságban forma és tartalom, külső és belső egymásba olvad, nincs értelme a külön jelentésnek.

A természet „könyörtelen” valóságának ilyen fokú megértése, a versekben közvetetten kinyilvánított rokonszenv, hogy azt fogadja el, és velünk is azt fogadtatná el, amivel emberi ész évezredek óta nem bír megbarátkozni (leggyakrabban éppen ebből a nyakasságból születik a művészet), már-már a végletes cinizmus gyanújába keverné a költőnőt. Batyu című szűkszavú versében indián temetést ír le: a magatehetetlen aggot déd- vagy ükunokája felviszi a hegytetőre és otthagyja. Végkövetkeztetés: „Mind idejuttok, emberek: / féljétek sorsomat.” Tehát az élet szeretete is csak egy bizonyos határig – életkorig, léthelyzetig – olyan magától értetődő erény, amilyennek véljük. Utána már az erjedés a „helyes hozzáállás”, engedni kell az alkotó elmúlásnak.

A kötet utolsó, Fény című verse viszont tág torokkal énekelt himnusza az élet, az erjedés csodálatának: „Úgy mentem át a csarnokon – / a csarnokon dúdolva mentem át. / Sugárban dőlt be a reggeli nap, / kezemben teltvirágú orgonák. […] ma semmi se csúnyább / a többinél – / szép a dióbél, szép a gomba, / szép a világító halomba / rakott narancs, a tavalyi alma, / a poros krumpli, püspöklila hagyma […] Átszellemülten ragyogtak a mézek / a polcokon […] s az ágakon – halotti gyertyák? / győzelmi fáklyák ezrei! / és a zöldfényű katedrálist / roppant madárdal zengeti!” Ez a kötetben távolról sem egyedülálló vers bizonyossá teszi, hogy a cinizmussal nem roncsolni, csak műteni akar. Bodor Pál írja Hervay Gizelláról, (Bodor Pál: Az olvasás ihlete. Magvető, Bp., 1988. 382.), de Szabó T. Annára is ugyanúgy érvényes a mondat: „mint fiatal állat kaptad föl a fejed minden lehető jó széljárásra, illatra, vidámodásalkalomra…” Pátosz, remény és cinizmus vegyül ebben a költészetben, ahogy az emberben nagyság és elesettség.

A cizelláltság és a kétségtelen tehetség természetesen nem azt jelenti, hogy a fejlődési folyamat lezárt avagy lezárható. A természeti világ mozgását mint lét állomásait szemmel tartó költőnő olykor közhelyszerű, gyengébb sorokat ír le – „ugyanaz / minden az ég alatt, és egyen-egy / a létező világ: egy óriás, / forgó napóra.” (Napóra); „Ha zúgni hallod a lombokat…” (Boszorkánydal) amelyek azonban nem rombolnak, ellenkezőleg: a verstestbe épülve hangsúlyosabbá teszik az elmerengést mint alaptónust. Az impresszionista színpaletta néha túl egyszerű, naiv megfogalmazásra csábít, ami meghamisítja a pátoszt, elnyújtja a dikciót és túlszínezi a képet. Szabó T. Anna ebből a stilisztikai csapdából is épen kerül ki. Vannak viszont vershelyzetek, kibérelt szókapcsolatok, hangfelütések a magyar nyelvben, melyeket nem lehet büntetlenül (újítás vagy a parafrázisra utaló jel nélkül) használni, mióta Ady, József Attila, Tóth Árpád felcsillantották őket: „… melegük / szétszivárgott a gyökerek közé. / De néha, nagy fényben, eső után…” (Népstadion metrómegálló 1.; vö. Vajda János: Húsz év múlva, Juhász Gyula: Anna örök); „a lassan ölő vágy mérge…” (Csapda; vö. Kosztolányi: Mérgek litániája, Reviczky: Ugyanannak); „Makacs öröklét ostromol / porlandó partokat” (Föld és tenger; vö. József Attila: Elmaradt ölelés miatt).

Szabó T. Anna nevét még gyakran fogjuk hallani, költészete tisztul, mondanivalója árnyalódik – bizonyságképpen nézzünk bele előző, szintén kitűnő kötetébe (Nehézkedés. Magvető Kiadó, 1998). Költészete erőteljes bizonyíték, hogy nincs kifulladva a hagyományos líra, a mívesség, van értelme a szép és lassú beszédnek.